Stefihófúvás
Persze édesapa végig Izabella barátnőm édesapjával beszélgetett, ami azért mégiscsak elég kellemetlen. De mi Izabellával nagyon játszottunk, és láthattok is minket egymás mellett, mert szeretünk együtt lenni és ha együtt vagyunk persze előfordul, hogy ellököm Izabellát az ablaktól, hogy Édesapának csak egyedül integethessek, de az is előfordul, hogyha jönnek az anyukáink a Napraforgóba, akkor mi ketten együtt elszaladunk a kert végébe és hiába szólingatnak, nem jövünk elő, mindezt csak huncutságból, amibe egymást visszük bele édesanya szerint.
Medveként havat fújó, szuszogó, horkoló Barátaim!
Van hó az idei télen, de még alig szánkóztam, mert az orrocskám állandóan be van dugulva, pedig édesanya pumpál egy nagy csővel, amibe bele kell sóhajtanom, aztán tengervizet fújdogál az orromba, a legrosszabb, amikor orrcseppel kerget az ágy körül. (Az orrszívó porszívót hagyjuk!) Nem vagyok lázas, talán nem is vagyok beteg, de azért az nagyon zavar, hogy állandóan kurjongatnom kell: „Anya folyik az orrom! Anya, folyik az orrom!” Édesapa pedig nemcsak attól szenved, hogy egész éjjel rugdosom, hogy a lábamat a szájába teszem, minduntalan kitakarózom (én ezt még soha nem érzetem, mert én ilyenkor alszom), hanem őszerinte horkolok, mint egy vénasszony, máskor arra riad, hogy fuldoklom. Az biztos, hogy így ünnepek előtt kívánkoztam is az ágyikóban maradni reggelente. De Tündi néni többször megnézett, meghallgatta a mellkasomat és bíztatott, hogy nincs baj.
Mert nálunk az ünnepek még éppen csak elkezdődtek, úgy le vagyok édesapa miatt maradva a mesemondással. Először Tóth Pisti bácsi volt itt az ő Baranyai Lilikéjével, de édesapa mindig azt állítja, hogy ő Tóth Pisti bácsi keresztapja, és ő is úgy szólítja apát, hogy Köröszt. Tóth Pisti ugyanis egy borlapnak volt a szerkesztője, amikor édesapával a Pannonhalmi apátság lankáin megismerkedtek és annyira örültek egymásnak, hogy ittak, amit ők kóstolásnak mondanak. Édesanya és Lili is ott volt, mert a képeket nézegették, amin én még nem lehettem ott, csak édesapáék álmodoztak rólam. Egy fényképen Heimann Zoli bácsi homlokon is csókolja édesapát, amin azért én egy kicsit csodálkozom. Na itt mondta azt Tóth Pistinek apa, hogy ezzel a névvel nem lehet az ember világhírű újságíró, legyél Boros Tóth. Ez most úgy hangzik, mintha István nem is lenne, pedig apa szerint én Pista bácsival is drusza vagyok. pedig én nem is „kóstoltam”… De Lilivel, aki megcsodálta a régi fényképét, hogy „milyen vékony voltam”, nagyon jót játszottunk vacsora után. És egyáltalán Lilinek nagyon szép mosolya van! Szeretem. Látjátok ti is a fényképeken?
Még így ünnepek előtti ünnep volt, hogy a legnagyobb hóesésben elindultunk Orosházára, Gyopárosfürdőre. Orosházán kiállítása volt Lulu bácsinak, Gyulai Líviusznak, de én nem a képeit néztem, hanem lecövekeltem a rajzfilmjei elé, mert azt szinte csak nekem vetítették. A nagyok meghallgatták édesapát, aki mikrofonba beszélt, én addig az autóban aludtam. Aztán kerültem elő, amikor mindenki koccintgatott, és én nyugodtan tudtam filmet nézni. Nem akartam abbahagyni akkor sem, amikor már mindenki szétszéledt és édesanya rimánkodott, hogy menjünk a szállodába aludni. De nem aludtunk, hanem Lulukánál és Emmykénél beszélgettünk, Bagaméri nagyapóék is ott voltak, játszottunk, és én táncoltam is. A szobánkban az ablakunk egy nagy befagyott tóra nézett, esett a hó, esett a hó és jó meleg volt a szállodába, ahol nekem külön ágyat is vetettek, de mégis édesanya és édesapa között aludtam. Igaz egy kicsit hancúroztam a saját ágyamon is, de a közös sokkal nagyobb volt, mint itthon. Reggel pedig az étterem, amit nagyon szeretek. Azt mondta édesanya, hogy svédasztal, pedig csak le volt terítve. De ehettem mogyorókrémet kolbásszal, és mézet paradicsommal, kis tojás is jó volt. De a legfinomabb dolog Lulukával játszani. Lulunak ki van pödörve a szemöldöke, és mindig rekedt a hangja, de nagyon lehet vele csikizni és nevetni is. Ha nem szól, akkor is tudom, hogy játszik és viccel. Olyan hófúvásban jöttünk haza Orosházáról, hogy az már nem volt vicc! És otthagytam Zsuzsi babát és a kendőcskémet a szállodában! De sírni sem volt időm, mert azonnal telefonáltak és utánunk küldték kis csomagban, amit én bonthattam ki, karácsony este. Corvus szállódás nénik és bácsik, köszönöm!
A Tóth István bácsiék vacsora előtt, vagy után, de mindenképpen „holnap” (mert nekem csak állandó jövőidő van, apa szerint a tegnapot nem ismerem, mint kifejezést sem) a Napraforgóban, amit a felnőttek óvodának hívnak volt egy karácsony, ahol sokan voltunk és szülők is, meg gyerekek is. Kipróbálhattuk a játékainkat és énekeltünk együtt, és játszhattunk a szüleinkkel. Persze édesapa végig Izabella barátnőm édesapjával beszélgetett, ami azért mégiscsak elég kellemetlen. De mi Izabellával nagyon játszottunk, és láthattok is minket egymás mellett, mert szeretünk együtt lenni és ha együtt vagyunk persze előfordul, hogy ellököm Izabellát az ablaktól, hogy Édesapának csak egyedül integethessek, de az is előfordul, hogyha jönnek az anyukáink a Napraforgóba, akkor mi ketten együtt elszaladunk a kert végébe és hiába szólingatnak, nem jövünk elő, mindezt csak huncutságból, amibe egymást visszük bele édesanya szerint.
Azóta szinte minden este ünnep, mert vendégek vannak és volt karácsony itthon is, fával amit édesapával díszítettünk, és csillagszóróval.
A csillagszóró elfogyott, de vendégek voltak minden este és ez így lenne mindig jó. De hómap, azaz holnap Napraforgó.
Reggel kelni kell. Ezeket a sorokat már álmomban írom. Álmodjatok ti is Micimackósat.
Maradok ebben az évben is a Ti Stefánia Irmátok…
