Valóság és szürrealitás kötéltánca – Gressai Ferdinánd Csupasz oltalom című kötetéről
A Gressai-kötetet nemcsak a szépen megtartott íve fogja össze, hanem az ismétlődő helyszínek, motívumok, valamint a szerző rajzai is. – Juhász Krisztina írása
Valóság és szürrealitás kötéltánca
– Gressai Ferdinánd Csupasz oltalom című kötetéről
„Itt élsz bűnben,
mocsokban.
Elromlasz az emberek között.”
(Gressai Ferdinánd: Csupasz oltalom)
Gressai Ferdinánd merész vállalkozásba kezdett első, Csupasz oltalom című kötetében: versekbe foglalta az egyén örök magányosságát, annak összes (létező és nem létező) társával együtt; strófákba sűrítette az életet, annak minden értelmével és értelmetlenségével.
A verseskötet hét ciklusból áll, amelynek minden része tizenegy, számozott verset tartalmaz. Az egyes ciklusok ugyan már önmagukban is érdekes és élvezhető egységek, de feszes egészet mégis összeolvasva adnak: egy család, egy férfi személyes történetét (történeteit) körvonalazzák, mindezt hol hétköznapi („Fülledt az éjszaka. / Csillagoktól telített az égbolt, / mikor belépek.”), hol pedig egészen különös és szürreális képekkel („Egy fáraó kukáján ücsörögve / várom az éjféli lovast.”).
Ebben a szobában egy ember lakik.
Rajta kívül az egész helyiség üres.
Mégis itt él egyedül.
Ahogy a fenti idézetből is kiviláglik, a kötetben megjelenő egyik fő helyszín a sötét, kiüresedett szoba, amely legfőbb menedéke az önkéntes fogságot választó és vállaló énnek. A beszűkült terekből azonban kell, hogy legyen, és van is kilépés.
Vissza-visszatérő éjszakai bárok, kocsmák halk zajában keresni a ritka vigasztaló szavakat, amelyekben ugyan „ott zúg a csönd, / a bolondok bölcsessége / mégis felbukkanni látszik”. Aztán még tovább menni, a falaktól mentes határtalanságba, ki a rideg és folyton nedves utcákra: „Húgyszag terjeng az utcákon. Mindenhol. / Kivéve a vécéket. / Ott sörszag honol”. Az utcákon pedig találkozni az idegenséggel, szembesülni a teljes elidegenedéssel, ahol az emberek már rég elvesztették emberi mivoltukat:
Tarka bőrű dinoszauruszok érkeznek
a hajnali ködben.
Megnyugvás talán csak egy lehet. A játszótér. A csúszda tetejéről nézni a mélyben kérdező ártatlanságot, és érezni a feszülő távolságot, mert „[f]elettük még süt a nap, / [f]elettünk már dúl a vihar”. Majd pedig lemászni a magasról, hátrahagyva a létfenntartás egykori biztonságát, és egészen beleolvadni a fajfenntartás újfajta idegenségébe:
Levetkőzöm a csupasz önmagamat,
hogy beleöltöztethessem őket.
Bennem lesznek, és én bennük.
Együtt leszünk.
Most utoljára.
A Gressai-kötetet nemcsak a szépen megtartott íve fogja össze, hanem az ismétlődő helyszínek, motívumok, valamint a szerző rajzai is. Ugyanazt a történetet így egyszerre kapjuk meg szövegben és képben, az eltérő kifejezési formák hol kiegészítik, hol pedig értelmezik egymást.
A valóság és a szürrealitás vékony kötelén egyensúlyoz a Csupasz oltalom, az elejétől a végéig. Az indítás lendülete ugyan végigsegíti a szerzőt, de az előrehaladás nem egyenletes, és nem mindig könnyed. Helyenként ordítanak a közhelyek („Ő létezik, én pedig már / értelemmel létezem. / Megszorítja az ujjam. / Mosolygunk.”), amelyek kibillentenek a kötet olvasásának ritmusából. Már kezdenénk otthonosan érezni magunkat, mire képünkbe csap egy „mi végre vagyunk ezen a világon”. Mi sem ússzuk meg az egyensúlyozást. De a kötet találó alapgondolata és a történet feszessége a szerzővel együtt végül minket is végigvezethet azon a kötélen.
Gressai Ferdinánd: Csupasz oltalom, Magvető, 2010.
Juhász Krisztina
Kapcsolódó anyag:
