Megkerestük a szállást, és mondhatom, az egyik legizgalmasabb hely volt, ahol valaha aludtam ezen az úton! A világon semmi nem stimmelt vele, mégis működött; olyan volt az egész, mint egy szürreális szappanopera. Egyedül mi voltunk benne vendégek, viszont lakott itt egy nagyon fura család nagy kutyával, ők voltak a gondnokok. Igen kedvesek, ezért nem részletezem a hiányosságokat, de látnod kéne őket is és a házat!

Kéktúra - 50.

Előzők: Kéktúra 

16. Pilisszentlászló

Az erdészház kapujától a falu főteréig nem lehetett több az út három kilométernél. A központban pedig nem más állt, mint a falu kocsmája, pecséttel és WC-vel, úgyhogy koffeinnel egybekötött egészségügyi szünetet is tudtunk tartani.
A ma megtett táv alapján már ideje lett volna az ebédnek is, de nagyon korán indultunk, úgyhogy az idő még nem kedvezett. Főszünetet a déli melegben szerencsés tartani, mert tízig még hajt a tettvágy, meg a lehetőség, hogy minél messzebb jutsz a forróság előtt. Szállásfoglalásra viszont kiválóan alkalmas volt ez a szünet, mert Dobogókővel is támadt némi problémánk, amit ideje lett volna orvosolni. Valójában már tegnap óta lázasan kerestük a szállást, de kudarcba fulladt az összes próbálkozás. Itt szállodák vannak, meg olyan panziók, ahol két éjszaka áráért akár szállodában is alhatsz, ezen kívül telt ház mindenhol. Elhasználtam a telefonos-internetes segítségünket is - szintén eredménytelenül, - ma reggelre pedig már csak a túristaház-térképen megadott egyetlen árva száma maradt, azt is csak véletlenül találtam meg a hosszú leírás kövér betűvel szedett érdekességei között. Aztán csoda történt: fölhívtam, és fölvették! Ráadásul van szabad szobájuk is három főre, igen olcsón, jöjjünk nyugodtan, délután is lesz ott, aki beengedjen.
Ez aztán váratlan fordulat volt: vonalas számon találni egy üres túristaházat Dobogókőn, a nyár közepén! Nagyjából ekkora a valószínűsége a piros hónak is.

17. Sikárosi-eh.

A következő szakaszon találkoztunk az "átjárási tilalom" táblával, ami vadászat alkalmával vonatkozik a turistára. Szerencsére ez most nem volt, de a táblát megmutatom, hogy hogyan néz ki az ilyen, hátha te sem láttál még hasonlót ezelőtt. 

Találtunk ezután egy ifjúsági tábort, ahol azt gondoltam, hogy lesznek benne házak, de igazából sátorozásra kialakított erdei hely volt. Van ott egy esőház, ezen kívül rönkasztalok hozzá illő padokkal, híd a patakon, és talán vízvételi lehetőség is, bár én nem láttam azt a bővizű forrást, amit itt említ a térkép. A következő egyértelmű tájékozódási pont a Lenkó-emlékmű. Ez azok közé az erdőbe állított kövek közé tartozik, amik azt jelzik, hogy valaki meghalt ezen a helyen. Egy kanyarral odébb pedig már a házhoz is értünk, ahol találtunk egy bácsit, aki füvet nyírt, mi pedig könnyelműen szóba álltunk vele. Ennek az lett a vége, hogy kétszáz méteren keresztül, minden tíz méter után kiabálni kezdett utánunk, hogy mi merre van, hogy menjünk, mit csináljunk – képtelenség volt szabadulni tőle.

18. Dobogókő th.

Nem is mertünk letelepedni, amíg szem előtt volt, mert még utánunk jön beszélgetni, úgyhogy egy kilométerrel odébb, a Szilágyi Bernát-forrásnál terítettünk meg egy erre alkalmas pihenőhelyen. Ebéd után aludtunk is egyet az órás nagyszünetben, mert ma nagyot borult a napirendünk, és ez kényes dolog. Nem voltunk ugyan közelében sem a fizikai teljesítőképességünk határának, de ha megváltozott a szokásos "bitangolós" program, akkor ez általában a tempó vagy a lelkesedés rovására ment. Előfordult ilyen máskor is, és mindig segít, ha a déli szünetben lehet aludni egy kicsit. Egyvalaki, általában Máté, ébren volt, mi meg birtokba vettük a mező padjait és füvét. Kullancs ellen viszont oltasd be magad, ha már a földön fetrengésnél tartunk, annak dacára, hogy nekem szerencsém volt. Az agyhártyagyulladás nem játék, a lyme-kór pláne. Előbbire való az oltás (az okosban kiírom a nevét), utóbbit hetekig tartó gyógyszeres terápiával és évekig tartó kontrollal lehet kikezelni, már ha még idejében elmész orvoshoz a piros foltoddal. Sajnos ilyen volt a családban is, úgyhogy elég tapasztalt vagyok az ügyben. Erre nincs oltás.
Egy óra múlva fölkeltünk, ahogy szoktunk, és megpróbáltunk visszatérni a Kékre. Nem sikerült. Ott álltunk a Sikárosi-rét szélén, aztán a felét körül is jártuk, de jó negyed óra volt, míg a puszta túlsó végén megtaláltuk azt az egymagában álló fát, amire föl volt festve a jelzés. 

Nagy segítség volt itt a bácsi korábbi instrukciója, így egy kicsivel hamarabb értünk a rét szélére, onnan pedig a P és a K jelzés elágazásához. Igen ám, csakhogy itt kiderült, hogy a Kéket ezen a ponton elterelték 2006-ban erdőfelújítás miatt, így a térkép nem jelzi. A piros utat kell használni, ami az Öreg-vágás-hegyen tér majd vissza a régi ösvényre. Nem nagy kitérő, és pont olyan meredek, mint az eredeti ösvény, a gond csak az volt, hogy a kiírás szerint csakis ezt kell követnünk, de ugyanúgy fel volt mellé festve a kék is. Zavarba ejtő. Vagy mondják azt, hogy "a piros mellé festettük a kéket is, majd ne lepődj meg" vagy mondják azt, amit mondtak, hogy "menj a piros úton, de nehogy a kéken", és akkor azt csinálom. Már a Kolacsovszky-forrásnál jártunk, amikor sikerült megnyugodnom, mert itt rendben leágazott belőle a piros háromszög (mostantól ezt kell követnünk), és azt is kísérte szépen a kék. (Ez a probléma elvileg 2010-ig aktuális, utána kérdés, hogy mi következik: visszaterelnek a régi ösvényre, vagy ez marad a végleges...)
A hegymászástól aztán sikerült teljesen fölébredni: a zergék fölfutottak, egy idő után pedig én is beértem őket. A tetőn aztán kiderült, hogy innen alig egy kilométer, és Dobogókőn vagyunk. Itt is jó sok minden változott 2003 óta: ha szeretnéd bejárni a környéket, akkor érdemes egy újabb, kifejezetten erről szóló kalauzt venned, mert a miénk teljesen jól működik a Kéken, de ha valamiért le kell róla térni, akkor általában bajba szoktunk kerülni. Ez arról jutott eszembe, hogy a kereszteződésből elvileg a Kék ösvény futna piros háromszöggel Dobogókőre, ehelyett négyféle (különböző) útra emlékszem. Szerencsére itt nem volt sok esély téveszteni, mert széles, egyenes, és főleg rövid út vezetett a mai célhoz.
A Makovecz Imre által tervezett büfénél értünk be a helyre, aztán később vissza is mentünk megnézni, de elég drága volt, és annyira nem jó, hogy itt hagyjuk a zsebpénzünket. Megkerestük a szállást, és mondhatom, az egyik legizgalmasabb hely volt, ahol valaha aludtam ezen az úton! A világon semmi nem stimmelt vele, mégis működött; olyan volt az egész, mint egy szürreális szappanopera. Egyedül mi voltunk benne vendégek, viszont lakott itt egy nagyon fura család nagy kutyával, ők voltak a gondnokok. Igen kedvesek, ezért nem részletezem a hiányosságokat, de látnod kéne őket is és a házat! Borzasztó szórakoztató volt! A szállás egyébként teljesen rendben van, és pont olyan, amilyennek képzeltem: egy régi ódon épület a múlt század elejéről. Hogy mi maradt az akkori arculatból, azt nem tudom, de már elé állva is évtizedeket ugrasz vissza az időben, és valami furcsa helyi hangulatba kerülsz, mert ez az egész fennsík egy másik dimenzió. Panaszra viszont semmi okom: volt szép tiszta ágynemű, és külön fürdőszoba.
Tisztálkodás után elmentünk szétnézni, és miután nagyon korán értünk ide, délután be is jártuk a központ nagy részét. Készülj fel lélekben, hogy enni viszont nem nagyon lehet. Voltunk a büfében, de végül csak citromos sörre méltattuk, 

bolt nincs, a turistaházban pedig kávé, sör és csoki a kínálat. Van egy nagy konyha ebédlővel, de gondolom, jó előre kell szólni, hogy kinyissák neked. Egyébként minden úgy működött, hogy a család anya kinézetű nőtagjának a nevét kellett borzasztó hangosan kiabálni a ház bármely pontján, és pár percen belül várható volt a kívánt hatás.
A híres, Dobogókőről Dunakanyarra nyíló kilátást pedig a vacsora elfogyasztása után tekintettük meg. Ha már bolt nincs, a büfé meg olyan drága, hogy akár a Walden éttermébe is mehetnénk, hát elmentünk oda, és megünnepeltük a Nagy Véget egy búcsúvacsorával. Szokás szerint elég rongyosan, de ettől az egész csak szórakoztatóbb. A mai az utolsó esténk, ezentúl legfeljebb egy-két napos kirándulásokat teszünk, és nem lesznek már több száz kilométeres expedícióink. Az sincs kizárva, hogy soha többé, bár én még csak most kezdtem belejönni.
Szomorúnak mégsem mondanám az estét: a vacsora jó volt, aztán elmentünk megkeresni a Föld szívét és az onnan nyíló panorámát. Kiderült, hogy csupán tíz méterre van a szállásunktól, a ház mögött, úgyhogy boldogan fotózkodtunk a nap hátra levő részében, aztán még este is kijöttünk egyszer.
Közvetlenül alatta van a siketek Mária-kegyhelye, amolyan szabadtéri kápolna, a fennsíkhoz illően igen fura hangulatú. Ide egy külön ösvény vezet le, nem messze a kilátótól. Sűrűn látogatott helynek látszott, mindenféle ajándékok meg hála-táblák voltak a falra erősítve, alattuk pedig egy Mária-szobor, égő mécsesekkel.
Este aztán kizártak minket, és csak igen nehezen sikerült visszajutnunk a házba. Ezután megjött Imre (Réka barátja) és szintén ott töltötte az éjszakát.
A kilátásról pedig azért nem mesélek sokat, mert látni kell: délután a naplementében, este a kivilágított dunaparti településekkel, reggel pedig a felszálló köddel, amit kis foszlányokká szaggat az erős szél. 

Nem csoda, hogy ilyen népszerű hely, bár ha tényleg ez volna a Föld szíve, akkor valami súlyos ritmuszavarral küzd, mert itt semmi nem volt normális!

Előzők: Kéktúra