Jelige: utolsó pillanat

 

előfordul, hogy azt, akit szerettem,
utólag egy-egy helybe bújtatom.
mint a kékké vált vér a visszerekben
kering tovább egy módosult atom.

 

 

 

Levegő

hét szonett

 

1.

 

Hadd mondjam el, most hogy van okom
elmondani, hogyha zavgyva, hát
zagyva... Utaztunk a vonaton
hazafelé, várost hagyva hát
mögött éppen, és az agy magát
elhagyva szőtte, hogy sző monoton
üzemet, villát, özvegy nagymamák
sufniját sokmillió atom.
  A didergő telkecskék csoportja
visszanéz a füstös, téltiporta
fákon át, mint rácson át. Mozog
mögöttük minden, vár gyár, kerti porta,
és ellobban egy tűhegynyi pontra,
ha az egészre rácsodálkozok.

 

2.

 

Mint hóra a permeteg korom,
úgy rakódik bennem, idebenn
minden benned végbement korom.
Hozzád láncol minden idegem.
Mégis: minden részed idegen.
Hogy nőhetne most vagy egykoron
közös én a szétszórt ideken,
akkor is ha váltig akarom?
  Jó volt hinni, hogy egy nép egója
gyermekeit őrzi és megóvja
(tudd: valahol nem vagy mostoha).
De hiába száll újra meg újra
ugyanazon fészekre a gólya,
gallyakká még nem bomolt soha.

 

3.

 

Sokan mondták már, hogy Freud tana
nem forrt volna rendszerré, csak itt.
Nincs föld, ami így elfojtana
mindent, amit vér, nyelv és a hit
oltott belé. Mint a kés vakít
öntudatunk - annak folyton a
holnap lesz a büntetés, akit
érdekelne, merről folyt a ma.
  Szól bennem pap, vajda, rábelében,
s rendre perdül egy-egy báb elébem,
eszmét hint… Még jól jár az, aki
igazságok bolyhos bábelében
görcsösen rak lábat lába elé, benn
azt mormolva, hogy ő hazafi.

 

4.

 

Nézzük csak a mát. A múlt ha kút,
jól megült a jelen vödre lenn.
A káváról divat lett okkult
szemmel függni minden vízjelen,
fejtegetni, hogy mi mit jelent.
Míg más, hogyha csobbant, hát okult,
belőlünk a múlttá hitt jelen
bólogat: „e népen átok ült”.
  „Saját korban alkoss, hass” - maholnap
kétszáz éve lesz, hogy hantja porlad,
és a huszti szellem térden esd.
Közben kortesverbung, hadgyakorlat
cicázik, mondván e hangya kor hadd
lásson egy kis látni érdemest.

 

5.

 

Van, akinek szemén remeg át
hazája, feloldva könnyeken,
míg ott van a szemét renegát,
aki én és haza közt vekeng,
és mázsálná vaskos könyveken
súlyát, csak a szemérem a gát.
És nem teszi olyan könnyeden
többes első személybe magát
  Ha volna hely, ott kötnék ki menten,
ahol nyelvtől, nemzetektől menten
élhetnék. De nincs. Jól tudom, ám
hogy kimondjam, nem kell messze mennem:
a haza és hűség a szememben
nem líra - bár nem is tudomány.

 

6.

 

Futnék előle - merre? Hisz hazug
remény csak, hogy kint-bent hely marad,
ami kint-bent ellen tiszta zug.
Be kell lássam, hogy az elme rab.
Hallgassak bár, Kassa, Perm, Arad
Toronto hangja számban visszazúg,
mint az ostyát, hordom nyelv alatt,
tőle-hozzá visz, ha visz az út.
  Sodródva rajta kívánom, e rontó
szellemek közt Perm, Arad, Toronto,
Kassa nyelve álljon fároszul,
és hiszem, hogy ettől a toronytól
el nem térít az, hogy egy koron túl
nyelvem földdé, fű-fává oszol.

 

7.

 

Vasútnál és egymagam lakom.
Napról napra nő az éjszakám.
Ami elvolt bármi abrakon,
már túljár az éhség észokán.
Még csak nem is büntetés, az ám,
megoldódott, lám, a babra gond:
hát eggyé lett házam és hazám,
és magamra néz az ablakom.
  Élsz bennem, de nem mint miseoltár,
sok és kevés minden kizsarolt ár
érted. Hangom nem lesz remegő,
hogyha neved ejtem, de te szóltál,
szólsz szavamból. Végül is mi volnál?
Semmi. Minden. Puszta levegő.
 

 

 

 

Újvers

régi múzsához

 

Pedig úgy hittem, mindig itt maradsz…
álomként - vagy csak való gyanánt -
leszel a mennyei helyett is malaszt,
egünk netán ha zsupsz, lerogyna ránk,

 

s úgy hittem, bár múlhat sok tavasz,
zúghat ősz, te élsz, mint ihletőm…
tudod, múzsáját meg-megszokja az
ember, ha túl is lép az illetőn,

 

reméltem én, az élményed retúr,
nagy és örök a szó nekem: te, mi -
ehelyett, hiszed, nem hiszed, de túl
könnyű volt téged elfelejteni,

 

emlékszem egy hangra, mi selyem,
látom hajad - gondolom tiéd -,
súlyát most is éppúgy viselem,
őrzök arcot, de nem tudom, kiét,

 

bár nyakkendőm kötve néha tév
útra csúszik rajta még a bog,
csillagszemed jutni - hét-hat év -
s eszembe már csak néha-néha fog,

 

úgy hiszem, csak így élsz velem itt:
verseimben - szóval mint a múlt,
e percben is, ha írok valamit,
rímem új, de látszik, kin tanult,

 

s nem csak rím és ócska betűkör
és dal vagy, több: minden dalra ok,
üveglapom mögött a tükör:
láttalak, hát általad vagyok.
 

 

 

 

Szőkék

a mezők

 

A tanszék előtt éppen tataroztak.
a falon most is fátyolsárga mész.
emlékszem, hogy hol állt az a rossz pad.
ma már egész más távolságra néz.

 

előfordul, hogy azt, akit szerettem,
utólag egy-egy helybe bújtatom.
mint a kékké vált vér a visszerekben
kering tovább egy módosult atom.

 

az évek füstös térképpé apadnak.
nem én vagyok. és főképp nem ez ő.
de múltja lett a falnak és a padnak.
ott kékebb az ég. ott szőkébb a mező.