Száraz Miklós György prózájában a sorok között bújik meg ez a tapasztalat. Nem konkrétan, nem harsányan, inkább olyan finoman, ahogyan a panteisták vélik fölfedezni a mindenségben a Mindenhatót, s ezáltal szakrálissá nemesítik a kézzelfoghatót és a megmagyarázhatatlant egyaránt. Az Ezüst Macskát úgy itatja át a misztika, ahogyan az üvegbe növesztett körtét a ráöntött pálinka.

Suhai Pál levélesszéi Falusi Mártonnak.

Még mindig igaz az állítás, hogy a fiatal Karinthyról tudunk a legkevesebbet. Noha az utóbbi években számos verse került elő a huszadik század első-második évtizedének elfeledett folyóirataiból, arra kevésbé lehetett számítani, hogy halála után több mint nyolcvan évvel még kéziratban lappangó verssel is megörvendezteti olvasóit. Az eddig ismeretlen költemény Osvát Ernő hagyatékából került elő.

Még magyarok szájából is elhangzik olykor, hogy magyarság valójában nincs, mert az évszázadok során eltűntünk, besenyők, mongolok, tatárok, törökök, németek, szerbek, románok, oroszok, zsidók, kommunisták etc. az utolsó szálig kipusztítottak vagy beolvasztottak minket. Ez persze rosszindulatú és történelmietlen ostobaság, mert ugye senki sem gondolja komolyan, hogy spanyolok valójában nincsenek, hanem csak egy nagy keveréknép létezik, ibérek, kelták, keltibérek, föníciaiak, görögök, karthágóiak, rómaiak, zsidók, alánok, vízigótok, arabok, berberek, cigányok, baszkok, katalánok, gallegók egyvelege.

Alábbi tanulmányával köszöntjük a 2022. január 30-án 77 éves Cseke Péter irodalomtörténészt.

Páskándi a vers igeszerűségéről

1.

2021-ben harminc éve volt, hogy megalakult az ÚB, vagyis az Új Bekezdés Művészeti Egyesület. Alapítója és működtetője az akkor 23 éves Vass Tibor. Emlékezetem szerint a következő évben találkoztam vele először Miskolcon, a Korvin Ottó (később Corvin) utcai buszmegállóban, a Napjaink (később Holnap) szerkesztőségéből jövet, vagy éppen oda menet. Minden helyi szerző, költő- és íróféleségek útja oda vezetett, vagy onnét volt kiakolbólítva.

1.  
Mi is a művészet, mi annak célja, értelme? Amiért a teremtés képessé tett bennünket a lélek húrjainak a megpengetésére egyik oldalt, és e húrok hangjainak a befogadására a másikon.
Szépségteremtés?  
Oldás és kötés? A világ dolgainak a megmutatása, utánzása vagy újrateremtése?  
A harc, a küzdelem, az igen vagy nem kimondásának a lehetősége?  

„Pilinszkynél az írás nemcsak a mozgással, hanem a testtel (a fizikummal) is összekapcsolódik, teljesen érthető módon. S ez is megmutatja költészetfelfogása rendkívüli modernségét.” – Horváth Kornélia tanulmánya.

(Előhang) Alábbi esszéisztikus írásomban a posztmodern intertextualitás stílusában többnyire szabadon idézem Pilinszkyt és a még említett szerzőket, s fukaron bánok az idézőjelekkel, nehogy elvesszünk az idézőjelek dzsungelében. A témára kívánom felhívni a figyelmet, s ily módon az eredeti szövegek olvasására buzdítani az olvasót. Pilinszky szinte rögeszmésen képviselt, olykor azonban rögtönzésszerűen, ellentmondásosan előadott nézeteit tartom szem előtt.

Sántha Attila Fehérlófia, az Isten fia című esszéje az októberi hónap legolvasottabb tartalma volt az Irodalmi Jelen online felületén. A rendhagyó téma szerzőjét ennek apropáján arra kértük fel, hogy a hét minden napjára írjon egy-egy székely szóhoz helytörténeti, nyelvészeti magyarázatot, amelyet Ádám Gyula fotóművész munkáival illusztráltunk. 

A Fehérlófia, az Isten fia című esszét az alábbi linkre kattintva olvashattják el: 

„Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit.

Mindemellett mára valamiféle ezredfordulós kétségbeesés burkol hatalmas melankóliafelhőbe mindent: úgy tűnik, közel a vég, a fajunké, a világunké, az illúzióinké. Nem kívülről érkező katasztrófa nyomán, hanem amiatt, hogy már nem bírja a nyomást a lelkünk, amely tudja, hogy az ismert világegyetemben kéttrillió galaxis létezik, ezek mindegyike pedig sok milliárd csillagot foglal magába. És azt is, hogy a világegyetemünk maga is, a húrelmélet szerint, csupán egyetlen a tíz az ötszázadik hatványon univerzum közül, hogy nem kapaszkodhatunk többé a valóságnak legalább a gondolatába sem, mert lehetséges, hogy egy hologramban élünk. Miféle megváltás, melyik érték, milyen emberiség lenne képes ellenállni még a semmi, az üresség ilyen mértékű rohamozásának? A másodperc milliomodrésze alatt fogok eltűnni, mintha soha nem is léteztem volna, az összes könyvemmel, tehetségemmel, ostobaságommal, szélhámosságommal együtt. Miért írok hát egy ilyen nevetséges apokalipszis közepette, ebben a túlzsúfolt légüres térben?

Ha a Lest hallgatom, szeretnék Judit lenni, szeretnék ilyen törvényenkívülien szeretve lenni, szerveim mulandóságában időzni, nőköltő tekintetét hordani magamon meleg ruhaként a hűvös októberben, szívbe rejtve, létre-beszélve lenni csak, lesgólt rúgni a mindent eldöntő meccsen, amit nem adnak meg, ami nem adatik meg soha, útfélen elszórt nőiségem a nőköltő verseiben újra meglelni.

A mindenkori magyar írót nem a politikai hovatartozása határozza meg.
A mindenkori magyar író – bármely műfajban alkosson is – imádja Isten teremtette nemzetét, Isten adta hazáját.
A mindenkori magyar író azért ír, hogy ne ossza meg, ne húzza szét, hanem mozgósítsa, összetartsa nemzetét.

„Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, eiszen már a csillagokban, vagy még azon is túl, volt egy ló, a mü ősapánk anyja.” – Sántha Attila tanulmánya a Fehérlófia meséről.