Szegeden SZÖRÉNYI LÁSZLÓ beszélget a szerzővel, Weiner Sennyey Tiborral.
A szegedi bemutató időpontja: 2011. január 21., péntek délután öt óra.
Helyszíne: Grand Café (Deák F. utca 18.) FB
Pécsett a szerző előadását hallgathatják meg költészet és jóga, szenvedély és szenvedés, utazás és önmegismerés kapcsolatáról.
A pécsi bemutató időpontja: 2011. január 26., szerda este hat óra. Helyszíne: Teremtés Háza (Pécs, Garay utca 13.) FB
„De jó, hogy végre a lényegről van szó! Arról, hogy „mit kutat az ember idelent a porban”, és mit kutat fölötte az Égben. Persze, hogy önmagát keresi. De hogy milyen erősen dolgozik benne ez a vágy, mit meg nem mozgat a célért, hogy magára leljen, vagyis létezése értelmére találjon, az ritkán tárul föl előttünk annyira világosan, mint A vándorló királyságból.
Leggyakrabban úgy képzeljük, hogy a régi Kelet lakói gyermekien önfeledt játszótársai egymásnak és az isteneknek. S a mesék, melyek megörökítik játékukat, mintha csak véletlenszerűen villantanák szemünkbe az ontológia kérdéseit. Hőseik, mintha nem is tudnának róla, hová tévedtek szertelenségükben. De azután, ha megpiszkáljuk a szövegeket, a nyelvet, ha megpiszkáljuk a zenéiket, a táncaikat, a színházukat, a tudományt, a hitet – ahogy Weiner Sennyey Tibor a jávai és bali szigeti szellem csaknem teljes világát –, látjuk ám, hogy a földi és az égi létezés minden elképzelt formája és a róluk szóló művek is csak arra valók, hogy az ember térképet rajzoljon magának önmaga nyugtalan szívéhez és elméjéhez. Egész univerzumot képes megalkotni azért, hogy nyugodtan hihesse végre: nem annyi, amennyinek látszik, sőt, „a planéták félrehajlítják pályája előtt az adamant rudakat”. Mintha a kicsiny földlakó isten akarna lenni mindenáron! Micsoda emberfeletti munka!
Ne csodálkozzon hát, ha eközben örökké elveszíti önmagát. Majd lázasan, de majdnem mindig hiábavalóan keresi boldogabb sorsát.
Ám ezzel együtt az ember legszebb és legveszedelmesebb szellemi kalandjáról van itt szó. Jáván és Balin is lélegzetelállító mutatványok tanúi leszünk. Csak nézünk, mint a moziban, és igen gyakran magunkra ismerünk. Hiszen mi is örökké kísértjük az istent, halálos harcban állunk a végességgel.
Borzongatóan szép és izgalmas olvasmány ez a kötet.”
SÁRI LÁSZLÓ
„Ha gondolatban egy hídra képzeljük magunkat, a legtöbb embertársunknak az jut eszébe, hogy ezen a hídon keresztülmegy, előrefelé halad, átmegy. De mit köt össze a híd? Mi a két part, amik között feszül? S hogy egy hídon visszafelé is lehet menni, azt szinte el sem tudjuk fogadni.
Ez a könyv egy híd. Ha előre mégy rajta, vagy inkább haladsz benne, elvisz egy olyan világba, amely sokkal színesebb, elevenebb, szárnyalóbb, mint a hétköznapok csökevényes enerváltsága. Ha utazó-írásként olvasod, meghazudtolni látszik a nemrégiben kitalált gyászhírt, miszerint a sztori meghalt. Nem, a történet nem halt meg, sőt, virul tovább. A legegyszerűbb találkozások is örök kalanddá minősülnek át, a cseppben is ott a tenger. Ha poézisként olvasod, megemeli a lelkedet, s mintha önmagadat is le tudnád hagyni, ahogy haladsz előre.
És itt fordul meg a mozgás iránya. A hídnak ez az emelete nem előrefelé, hanem visszafelé visz, vissza az aranykor talán utolsó földi maradványaiba. A mágikus utazás során megfordulnak az irányok, összecsúsznak az idő fázisai, szinte beleveszünk az eseményekbe – majd rávilágosodunk, hogy a tudat szféráját jártuk körül, amelynek középpontja a minden, kerülete a sehol. Így érnek össze a végpontok, így tágul ki a látóköröd, így érted meg az örökkévalóságot egy szempillantás alatt. Fordulj vissza, s meglátod, előre haladsz majd…”
RÁCZ GÉZA
„A költők magukat értelmezik jógiként. Jógájuk nem más, mint a költészet. A kalangwan, vagyis a szépség által verseikben a langö-állapot elérését kísérelték meg. A langö extázis. Ez azonban nem a mostani, nyugati világban ismert mámor, hanem a misztikusok extázisa, a szépség élményében feloldódó én öröme. A költők célja – s ez különösen Mpu Kanwa Ardzsúna esküvője című művéből ragyog felénk – eredetileg az volt, hogy a szépség révén és hatására létrejövő extázis, öröm, derű által minden szépre felhívják a figyelmet, és a végtelen szépség végül úgy szikrázzon a költemény befogadója felé, amilyen a valódi arca: Egyként. A közös, örök Egyként. A kawi költők költeményeinek legmélyén azt találjuk, hogy minden, ami szép: az Egy. Minden, ami van, az Abszolút végtelen alakjainak megnyilvánulása.
Költő az, aki saját maga és hallgatói számára képes látni és láttatni ezt a világot úgy, hogy az ember és természet viszonya helyreáll a szépségben megjelenő örök és közös egy megtapasztalása által. A költészet a Kozmosszal való közösség feltárása. Ez a kawi. Ez az, amire emlékeznünk kell.”
Részlet a könyvből