Irodalmi Jelen

Felber Brigitta Tímea: Elvágyódás

2011. március. 17. - 06:05

Lassan szólok majd neki, hogy elég, álljunk le. Pár pillanatig még hagyom, nehogy hazamenjen, de aztán szólni fogok. Ülök az ágy szélén, nyakamig fel van tűrve a pulcsim, még jó, hogy anyám nem lát be.

Felber Brigitta Tímea

Elvágyódás

(regényrészlet 1.)

Anyám megint Zoltán Erikát hallgat. Nagyterpeszben áll a hangosan rázkódó centrifuga előtt, két karja feszesen nyújtva,

szorítja a tetejét, körülötte küszöbig áll a víz. Egy hangszínen, hüppögés nélkül sír. Sír, közben rázkódik, sokára veszi a levegőket. Nem tudom, miért nyomja azt a tetőt, magától is csukva maradna, de neki mindent erővel kell csinálnia, mintha csak így lenne képes megélni a mindennapokat: ha nem hajlik, akkor törjön. Szorítani, rávágni, ha nem működik, belerúgni, kurvaistenezni. Falba ütni, ordítani, kifelé fájni. Bokáig állni a hypo szagú vízben, direkt nem feltörölni, csak azért is leszarni, vizes papucsban cuppogni a vécéig, nyitott ajtónál zubogva pisilni, beletrombitálni a vécépapírba.

Senkit nem hívhatok fel hozzánk játszani. Úgysem játszom már.

Kuporgok az íróasztalnál. Észreveszem, hogy kuporgok, de nem tehetek semmit ellene, a kuporgás megvéd a rossz hangulatok ellen, legalábbis én ezt hiszem. Nem véd meg. Virágokat firkálgatok a matekfüzetem szélére, mindig ugyanazt. Négy szirom, egyenes szár, hegyes kis levél a baloldalon. A levélben erezet. Az erezet a legfontosabb, él tőle a rajz. Nyitva a könyv is, állítólag házi feladatot írok. Nem igaz, szinte soha nem írom meg, nem tudok odafigyelni, odatudnék, csak éppen nem érdekel. Inkább szorongok a másnapi a feleltetéstől, összehúzom magam, ha a tanár áldozatot keres a nyitott naplóban, próbálok láthatatlanná válni. Nem izzadok, soha nem, én csak hidegen félek, megfagy tőle a tarkóm. Gebeni után az én nevem jön, ha kiszólítanak, makogni fogok. Makogni rossz, valójában azt utálom a legjobban az egészben, csak állni ott a tábla előtt üres fejjel, bambán keresni a szavakat, nem nézni senkire, elrejtőzni, mintha festék lenne az arcomon, undorító zöldesszürke massza, a buták álarca. Nem vagyok buta, az osztályfőnököm tegnap behívatott a tanáriba, azt mondta nem ért engem, tele vagyok rossz jegyekkel, meg azt is, hogy van eszem a tanuláshoz. Nekem elmondhatod, van valami baj otthon? Nem tudok mit mondani, az ilyenre soha, amit mondani tudnék, az túl mélyen van, azt nem lehet csak úgy felöklendezni itt a tanáriban, mindenki jön-megy, a falon színes képek, besüt a nap, az ablakban hülye petúniák, ki locsolja azokat? Néz rám a tanárnő, tényleg figyel, próbál megfejteni, visszanézek, gombóc lesz tőle a torkomban. Sírni nem, azt semmiképpen sem. Nem tudok beszélni, nem jön ki más, csak egy „nem érdekel”, és tényleg nem érdekel. Még a vállam is megrántom hozzá. Ezen nem lehet mit félreérteni, a tanárnő bepipul, kiderül, hogy mégiscsak hülye vagyok, behívatja majd a szüleimet. Hát tessék, hívassa.

Virágok helyett akár meg is tanulhatnék, nem nehéz anyag, simán menne. Nem megy. Ordít a zene, csöppet sem szomorú, valahogy mégis sírnom kell tőle, ettől az egésztől sírnom kell, aztán csak erőlködöm. Hónapok, de az is lehet, hogy évek óta nem sírtam. Így alakult, amikor kellene, nem szabad, én nem engedem. Most engedném, most meg nem jön, ki érti ezt?

Egyszerűen nem indul el odabentről semmi, pedig jó lenne. Bármi jó lenne. Ki kellene mennem anyámhoz, mondani neki valamit, de már a lehetőségétől is megfagyok. Maradok, belekezdek egy újabb virágba. Valahogy majdcsak lesz.

Recseg a bakelit, áttette a B oldalra. Előtte a spájzhoz ment, hallottam, ahogy csörömpöl az üvegekkel. Fel sem kell állnom innen, hogy tudjam, legalább kétujjnyi hiányzik a hajós rumból. Attól tud így egyvégtében sírni, ez a trükkje. Talán nekem is innom kellene, talán kidugulna végre a lelkem.

Egy ideig komolyan elhittem, hogy apánk egyre zsugorodó sziluettje magával vitte ezt a nyomasztó szürkeséget, ami mindig elnehezít, ha átlépem a küszöböt, de mára tudom, hogy jobban itt van, mint előtte bármikor. Beitták a falak, magukba szívták az agyonmosott függönyök. Meg anyám mániákusan gyűjtött régiségei, az a sok ezeréves, kopott vacak, tulajdonképpen az egész falra szegelt nyomorúsága. Mindannyian magunkba ittuk. Kibámulok az ablakon, de minek, itt minden ugyanaz: játszótér, buszmegálló, szorosan egymás mellé épített emeletes házak, a házak alatti garázsokból egy-kettő maszek kisbolttá alakítva, benne drága dobozos sörök, jégkrém, meg százféle kimért szörp, aztán van még temető, benne bicegős temetőőr. Mindegyik temetőőr biceg, ez speciel futni sem tud, sőt, gyorsabban menni sem, ha véletlenül észreveszi, hogy megint szaggatjuk az orgonát anyák napjára, szeretettel. Felvehetnének egy fiatalabbat, nagyobb lenne akkor az izgalom, évente egyszer igazán megérdemelnénk, de tényleg, néha gondolhatnának az ifjúságra is. Különben meg mit őriz? El ne lopják a halottakat? Át kellene nevezni orgonaőrnek.

Rágom a tollam, tanulnom kellene. Kattog az agyamban a kényszer, hogy a könyvre figyeljek, helyette a lakótelepen gondolkodom. Mert mi az: egy csomó ház a város szélén, nekem tele izgalommal, anyám meg észre sem veszi. Az izgalmat nem veszi észre, hogy mennyi jó dolog van itt, csak ki kell lépni az ajtón. Az a baj, hogy a felnőttek annyira benne vannak az életben, hogy alig látnak ki belőle. Nem látja a lakótelepet, nem látja a lehetőségeket, nem lát engem. Magát sem látja.

A temető alatt igazi háborús légópince van, anyám szerint oda kell majd lemennünk, ha megint jönnek a németek. Menne a fene, irtózom a gondolattól is, nincs az a rohamsisakos német, akitől jobban félnék, mint, hogy bunker a temető alatt, különben sem akarok ilyenekre gondolni, van elég bajom. Amúgy meg béke van, ha bármi baj lenne, megvédenek az oroszok. Mondta a tanárnő. Azért, amikor néha gyakorlatoznak a szirénával, lesz bennem egy megmagyarázhatatlan félelem és el akarok bújni.

Ringatóznak az októberi szélben a hirtelen kopaszodó fák. Viktor azt ígérte, feljön ma. Nagyon várom, közben halálra rémít ez az egész, és nem csak anyám miatt. Ha itt lesz, látni fogom az autóját az erkély rései között és nagyon erősen megdobban majd a szívem.

Nem emlékszem, hogy apám elköszönt volna. Akárhogy erőltetem az agyam, nincs előttem, hogy bármit mondott volna nekem, mielőtt végleg elhagyta anyámat.

Minket.

Engem. Nem búcsúzott, nem nézett a szemembe, nem bízott rám titkokat. Nem simogatott meg remegő kézzel, nem adott arcszesz-szagú puszit, nem hagyott rám semmit magából – úgy semmizett ki, mintha mindig is idegen lett volna. Valamikor még itt volt, aztán egyszer csak nem, a kettő között pedig nem tudom, történt-e valami. Jó, tudom, hogy történt, a válás történt, de az mi? Én hol vagyok benne? Mi az, hogy válóper, hogy ők akkor most el vannak válva, nem lesz többé itthon ordítozás? Nem kell a nővéremnek többet kihívni a rendőröket? Vagy mi? Apám néha visszajön majd és elvisz cukrászdába? Sosem vitt, de talán erre jó volt ez az egész. Cukrászdába csak ritkán jutok el, pedig a cukrászda jó, nagyon jó, szeretem, ahogy ünneplő ruhában viselkedni kell, meg, hogy tilos a hangos röhögés, főleg másokon, mert az bunkóság és kiküldhet miatta a kasszás néni. Kedvencem a tejszínhab és a marcipán. Egyszerre. Egy nap majd leülök, és annyit eszem belőle, hogy megutáljam. Utálni jobb, mint vágyakozni, mert az utálat gyorsabban megy. Utálsz valamit és kész. Le van vele a gond. Apámból viszont csak keveset kaptam, őt most hogyan utáljam?

Mi lesz, ha tényleg visszajön, cukrászdába visz és nem lesz kedvem haragudni rá a marcipán és a tejszínhab fölött? Akkor az jellemtelenség?

Valahol nagyon mélyen persze tudom, hogy semmi sem lesz. Semmi nincs, amiért visszajöhetne, mert nem hagyott itt semmit. Ilyen egyszerű. Egyetlen kép van róla a fejemben, ha akarom, ha nem, mindig ez jön elő, pedig a leggyakrabban nem akarom. Olyankor látom a legélesebben.

Mindegy, úgysem az apám többé. Most már nyugodtan lehet idegen.

Belenyomja a számba a nyelvét. Két perce sincs itt, de már nyakig vagyunk a szerelemben. Anyám az erkélyen tereget, az ágyról éppen látom. Már besötétedett, ég a kinti villany, ezért mi direkt nem kapcsolunk lámpát, hogy belátni ne lehessen. Anyám hajladozik a halom mosott ruha felett, nem érdekli, hogy a délutáni szél mostanra viharrá erősödött. Engem meg ő nem érdekel, többek között ez sem érdekel, ez egy ilyen leszarom-időszak. Ő mondja így, mindenre csak annyit, hogy „leszarom”. Rendben, akkor nekem is szabad, akkor meg csipeszelgessen csak abban a semmi kis nejlon otthonkában, legfeljebb kijózanodik. Teszek rá. Sőt. Szarok rá.

Belekap a szél a lepedőbe, küzd vele. Látom, ahogy küzd, megsajnálom, ordítani tudnék. Becsukom a szemem. Viktor nyelve életre kel a számban, megint beindult, merev farokkal nekem feszül. Azt mondja, szeret, hogy másra sem tud gondolni csak rám és ez jó, komolyan nagyon jó, fázom miatta, melegem van, egyszerre mind a kettő. Hálából én is úgy teszek, mintha be lennék indulva, nagyokat sóhajtozok, pörög a nyelvem, buta érzés, mintha két csiga birkózna, nem tudom, mit vannak annyira oda a csókolózástól, fél szemmel anyámat lesem. Ki kellene mennem segíteni, de Viktort nem hagyhatom itt, megsértődne. Anyám úgyis bezavarna, különben meg minek iszik? Akkor teregessen egyedül.

Megfogja a mellem, kicsit csiklandoz, nem nevethetek, a nevetés nem fér bele a játékba. Dühös lenne tőle, éppúgy, mint a múltkor, ezért inkább behunyom a szemem, közben hátrahajtott fejjel sóhajtozom, aztán ha nagyon csikiz, legfeljebb belemosolygok egy párnába. Ettől elégedett, azt hiszem. Kicsit szégyellem, hogy nincs nagy mellem, ami van, talán még nem is nevezhető annak. Egyszer, még a nyáron fogadásból megmutattam egy Tibi nevű fiúnak a focipálya mellett; az volt a fogadás, hogy nem merem felhúzni a trikóm – hát ezzel mellényúlt, naná, hogy felmerem, mire méregette egy darabig, majd csak annyit mondott rá nagy szakértelemmel, hogy „csőmell”. A nővérem meg este azt, hogy hülye vagyok, minek megyek bele ilyenekbe, ha nem vigyázok, egy nap arra kelek majd, hogy kurva leszek – ő már csak tudja. Különben meg nyertem, az nem számít? Mindegy, arra jó volt a dolog, hogy soha többé semmit nem mesélek el neki.

Csokipapírokat celluxoztam a falra, külföldieket, miközben nyalja a mellem, azokat figyelem. A kinti villany kicsit megvilágítja, pont látszik a felirat, összefut a számban a nyál. Viktor szerint gyerekes, szedjem le, de nem akarom. Azt hittem, odalesz tőle, Mars is van közte, meg kókuszos Bounty, óvatosan téptem fel, nehogy megsérüljön a csomagolás. A nővérem hozta Bécsből, igazi menőség, bevittem az iskolába megenni, hadd lássák a többiek, aztán visszahoztam, hogy kiragaszthassam. Az a hülye Nagy Erzsi az osztályból még soha nem evett Mars csokit, nem is tudta mi az, mindenki előtt kiröhögtem. Jó, mielőtt a tesóm kiment Bécsbe kávézni az új pasijával, én sem, de ezt nem kötöm senki orrára, ettem már és kész, innentől bárkit kicsúfolhatok, jobban tisztelnek tőle az osztályban. Nagy Erzsi anyja a munkásszálláson takarít, hülye nő, elmebeteg, mindig ordít, büdös, lompos, utálom. Ő is utál engem, amint a fülébe jut, hogy a lányával barátkozom, azonnal eltiltja tőlem, ami nem is nagy baj, mert Erzsi tenyere izzad, savanyú szagú lesz benne a dunakavics, a zacskóból viszont soha nem enged venni. Mindig csak a kezéből, ezzel zsarol, közben gonoszul sandít rám a szemüvege mögül – összeolvad a cukorkák színe a tenyerében, nagy dilemma így minden falat. Olyan csúnya, hogy az új tanárok mindig fiúnak nézik: rövidre nyírt sárga haj, szemüveg, a homlokán meg az orra körül hatszáz túlérett ragya, fakó száj, szürke mosoly. Az osztályban a fiúknak az a bátorságpróba, hogy ki meri megfogdosni, aztán hangosan utálkoznak. Erzsi meg boldogan vigyorog. Foglalkoznak vele, ez a lényeg, az már mindegy, milyen áron. Komolyan hülye ez az Erzsi, olyanokat mond, hogy alig várja a nyolcadik végét, mert lesz munkája meg pénze, amiből vesz majd magának márványkoptatott farmert és szombatonként elmegy benne diszkóba. Ő is a munkásszálláson dolgozik majd, mint az anyja, az szerezte neki a melót, kíváncsi vagyok, ott ki fogdossa. Mert ott is fogdossák, egyszerűen ilyen fajta. Engem az osztályban senki nem mer; amikor elkezdték a fiúk ezt baromságot, kiosztottam pár pofont, azóta kihagynak, vagyis nem értem, miért éppen tőlem tiltja az anyja? Igazából az enyémnek kellene tiltania őt, de amikor egyszer megkértem erre, csak annyit mondott, hogy ne vicceljek, azzal barátkozom, akivel akarok. Most anyám vagy túl liberális, vagy csak nem akart erre az ügyre időt szakítani. Pedig egyszer belevágnám Erzsi pattanásos képébe, amikor megkínál az izzadt dunakaviccsal, hogy bocs, de anyám eltiltott tőled, rossz hatással vagy az ízlelőbimbóimra. Persze nem mondok ilyet, mert ha én nem állnék le vele, talán senki sem barátkozna Erzsivel, szerintem általában utálják a gyerekek, csak egyedül én sajnálom. Ezért még abba is belemegyek, hogy le legyek tiltva róla, ami azt jelenti, hogy a lakótelepig együtt megyünk haza, ott viszont előrefut, nehogy meglássa velem valamelyik öregasszony az ablakból, mert akkor simán beköpi az anyjánál. Fut, csattog a hátán a táskája, kész röhej, nem is mer visszanézni. Mégis mindig velem lóg, mert engem szeretnek a fiúk, és ha jön mellettem, akkor közvetve egy kicsit őt is.

Lassan szólok majd neki, hogy elég, álljunk le. Pár pillanatig még hagyom, nehogy hazamenjen, de aztán szólni fogok. Ülök az

ágy szélén, nyakamig fel van tűrve a pulcsim, még jó, hogy anyám nem lát be. Nem tudom, mi lenne, ha belátna, talán megpofozna, vagy csak kiabálna, esetleg hazaküldené Viktort, ki tudja, még sosem jött be. Sosem kérdezte, mi történik, nem is szól semmit, mintha nem venné észre, hogy egy tizenhét évessel járok, vagy mit hisz, barátok vagyunk? Ennyire ő sem burkolózhat bele a saját kínjaiba. Viktor igazán szép fiú, anyám rendesen odavan tőle, néha megsimogatja az arcát és azt mondja, hogy olyanok vagyunk, mint Rómeó és Júlia, pucol neki narancsot. Saját kocsija van, ezerkettes Lada, néha hazahoz az iskolából, tehát akkor úgy néz ki, nyalhatja a mellemet. Ki dönti ezt el?

Csók. Csókolózás. Vagy smár, ha úgy jobban tetszik. Birkóznak a nyelveink, nyálas, kellemetlen, jó. Néha villámlik belül a hasam, néha nem. Ha egyedül vagyok, nagyon tudok vágyni rá, de szinte mindig zavar, ha csinálom. Csinálni nem olyan jó, mint elképzelni, vagy nem tudom, valakivel beszélni kellene erről. Viktor tiszta fiú, jó illata van mindenének, kétnaponta mos hajat. Titokban szagolgatom a pulcsiját. Az anyja másmilyen öblítőt használ, mint mi, vagy csak nem tesz hypo-t a vízbe, már az is elég, nálunk rövid időn belül minden holmi egyszínű és merev lesz, hála anyámnak, meg az általa favorizált büdös, ultrapasztás mosóvíznek. Valaki kiverhetné már a fejéből, hogy csak a kopott lehet igazán tiszta. Őrület. Csak bámulom Viktort; teljesen úgy néz ki mint a Thomas Anders. Egyszer falun kicsődült egy egész utca miatta, mert azt hitte valami kiskölyök, hogy ő a Modern Talking. Régen szerelmes voltam a Thomas Andersbe, elalvás előtt mindig azt kívántam, hogy jöjjön el egyszer Magyarországra, vegyen észre, szeressen belém és hagyja el miattam azt a dög Norát, de már nem kell jönnie, maradhat nyugodtan Amerikában, mert itt van nekem egy tökéletes hasonmása, különben sem tudok angolul. Megsimogatom, de megragadja a kezemet és a sliccéhez szorítja. Baromi kemény, nem tudom, mit kellene csinálnom vele. Szorítok rajta egyet, felnyög, megijedek, elengedem. Szándékosan csinálja, pedig tudja, hogy szűz vagyok. Mi más lennék tizenhárom és fél évesen?

***************

Felber Brigitta Tímea: 1976-ban született Székesfehérváron. "Anyám szerint kék voltam és üvöltöttem, de szerintem egyszerűen már akkor is csak hallatni akartam a hangomat." Volt modell, pincérnő, jósnő és üzletvezető, televíziós műsorvezető, riporter, művészeti vezető egy produkciós irodánál, koreográfus, háttértáncosnő, rock-menedzser. Írt riportkönyvet a melegekről, blogot, verseket és mesét.

Négy éve Mallorca szigetén él a családjával. "Az írás az egyetlen dolog, amit megtartottam a régi önmagamból - önmagamnak. Segít összegezni az érzéseimet; az írás által kénytelen vagyok őszintén szembenézni az életemmel, kénytelen a lehető leghitelesebben adni azt, ami én vagyok. Ez egyelőre kielégít, aztán majd meglátjuk, mi lesz..."