Vaduz fia volt Hun­garus, akinek az eredeti nevét nem ismerjük; Hun­­garusnak az angolok nevezték el, onogur szár­mazása után.
Vaduz hontalanná vált fia több száz társával együtt egészen Angliáig bujdosott, mert az a hír járta a nyugati kon­ti­nensen, hogy az angol grófok birtokain szívesen fogadják az idegen mun­káskezeket, és nem na­gyon firtatják, vajon a világ mely tájáról és miért szöktek el a jövevények. Hála a vaskos kötetekre rúgó Angolszász Krónikának – amelyet már a nyolcszázas évektől kezdve vezetnek az angol kolostorokban –, még azt is tudjuk, hogy másfél évig tartó, hosszú út után melyik vidéken telepedtek le a magyar menekültek. A krónikák szerint Dél-Angliába kerültek a hazátlanok, ahol Sussex grófja fogadta be õket: a nagyúr a saját birtokán, Chichester városa mellett szállást és élelmet adott a magyaroknak, és kemény szolgálatot kért érte cserébe.
Hungarus hát szolgasorba került – de csöppet sem bánta.

Kácsor Zsolt

27. Hungarus

Sussex grófságban ugyanis nem lángoltak félelmetes, pogány tüzek a fakó dombtetõkön, és senkinek nem kellett megremegnie a messzirõl fölhangzó lódobogástól. Itt nem olthatatlan gyûlölet lobogott az emberek szemében, mint odahaza, az elhagyott hazában – ahol Hungarus emlékei szerint még a tekintetükkel is öltek a magyarok –, hanem barátságosan vigyorogtak egymásra teli sörös kupáik mögül az angolok, s jókedvû iszogatásra biztatták a menekülteket. Hamarosan a magyarok lakta faluban is nyílt egy kocsma, ahol a sör sokkal ízletesebb és erõsebb volt annál, amit a menekültek korábban kóstoltak: hasonlított a már akkor is sokak által kedvelt germán sörökre, ennélfogva a magyarok különösen sokat ittak belõle. Rövidesen a bujdosók közös, meleg hajléka lett ez a kocsma, ahol elveszett hazájukat siratták a férfiak édes fájdalommal – de nem vágytak vissza Magyarországra.
Hungarus angol asszonyt vett feleségül, akitõl gyermekei születtek, és lassan úgy érezte: otthonra lelt e távoli vidéken.
De hamarosan az angoloknak is meglett az okuk a zokogásra.
Az 1066-os esztendõben a sziget földjére lépett Vilmos, Normandia grófja, és a lába egyetlen dobbantására megremegett Britannia. A hódító szétkergette a király csapatait, és legyõzhetetlen serege élén meghódította Angliát. Harcosai sorra bevették, kifosztották, lerombolták és fölégették a városokat, felkoncolták a férfiakat, megerõszakolták az asszonyokat és elhurcolták a rabszolgának való gyermekeket. Az országot pár hónap alatt leigázó Vilmost Anglia kir­á­lyá­vá koronázták ugyan, de a népe elmenekült elõle. Angol fõurak, grófok és lovagok százai hagy­ták el a fölégetett szigetet, köz­tük Sussex grófja egész háza népével, s persze magyar szol­gá­ival, akik menekülni kény­sze­rültek megint.
Nem volt ember a magyarok között, aki nem átkozta el Vil­mos nevét örökre.
S mivel Sussex grófja a lehetõ legmesszebb akart ke­rülni meghódított otthonától, ezért a távoli Bizáncban kötött ki, ahol biztonságban érezhette magát a trónbitorlótól – és nem is akart visszatérni soha többé.
A bizánci császár szívesen fogadta az idegen fõurakat, bõséges ellátást is ígért nekik, igaz, nem ingyen tette: súlyos aranypénzeket kért érte cse­rébe. A jövevények érkezésérõl beszámolnak a bizánci tör­ténetírók is, akik a mene­külteket “keleti angoloknak” nevezték el. A följegyzések szerint a britanniai lovagok az 1075-ös esztendõben már bir­tok­­adományokat is kaptak a birodalom északi te­rü­le­tein. Itt Sussex grófja ki­sebb palotába költözött, és valóságos kis angol min­ta­­gazdaságot épített ma­gá­nak, ahol kedvelt magyar szolgái fõzték neki a sört. Az angolok és a magyarok lak­ta faluban hama­rosan nyílt egy igazi brit kocsma is, közös, meleg hajlék, ahol elveszett hazájukat együtt siratták a magyarok és az angolok édes, bús fáj­da­lom­mal.
A brit menekültek békében éltek a bizánci birodalomban, mégsem ma­rad­hattak sokáig.
Õk ugyanis nem a keleti keresztény vallást követték, hanem a rómait. Az egyházi szertartásaikhoz azonban hiába kértek a felséges bizánci császártól nyugati rítusú papokat, a birodalom ura akkor sem tudott volna ilyenekkel szolgálni, ha akar. Hiszen neki nem a nyugati, hanem a keleti papok fölött volt hatalma. S hiába kértek volna az angol lovagok papokat a pápától, azt viszont a bi­zánci császári tekintély nem engedhette meg, hogy a keleti birodalom területén pápai püspökök prédikáljanak.
S mivel a császár idõvel elunta az egyházi kérdé­sekben már évek óta tartó hu­zakodást, megkérte nyu­gati szövet­sé­gesét, Lászlót, a magyarok királyát, hogy fogadja be gyönyörû országába ezeket a nyughatatlan keleti angolokat, hadd gyakorolják nyugati rítusukat a Duna mentén békében.
Egy napon császári futár érkezett hát Sussex grófjához, azzal az üzenettel, hogy szedje a sátorfáját, pakoljon össze egész háza népével együtt, mert indulnia kell Magyarországra.
– Hová? – néztek össze riadtan Sussex gróf magyar szolgái, de miután a futárok mögött megpillantották a császári hadsereg fényes páncélba öltözött katonáit, nem mertek vitába szállni a megfellebbezhetetlen paranccsal.
Magyarország határán királyi követek fogadták az angol nagyurakat; illõ hódolattal, és magyar katonai kísérettel szállították õket a kalocsai érsekség területére. Ott jelölt ki nekik saját püspököt László, a magyarok királya az 1083-as esztendõben.
Éppen abban az évben, amikor a hazatért magyar menekültek megrökönyödésére szentté avatták a véreskezû István királyt és Gellért püspököt.
– Kiket? – néztek össze rémületükben Sussex gróf magyar szolgái, de miután az önfeledten ünneplõ tömeg mögött megpillantották a királyi testõrség fényes páncélba öltözött katonáit, akik könyörtelenül taszigálták befelé az embereket a templomokba, nem mertek vitába szállni a meg­felleb­bez­hetetlen paranccsal, és hálaadó misén vettek részt Szent István és Szent Gellért tiszteletére.
A történethez hozzátartozik, hogy a magyar menekültek angliai letelepedésérõl nem csak írásos források maradtak ránk, hanem tárgyi emlékek is.
A kutatók számára rejtély, hogy kik és miért helyeztek el áldozati kakastetemeket a Dél-Angliában föltárt kora középkori lakóházakban, valamint a Chichester városa mellett kiásott, ezeréves csapszék keményre döngölt agyag­pad­ló­zatában. Ez a fajta pogánykodás az angoloktól merõben idegen szokás, nem is tudja a tudomány hová tenni. Ráadásul Britannia területén eddig sehol másutt nem kerültek elõ hasonló áldozati kakasok, kizárólag Sussex grófságban. A homályos misztériumvallást az angol történészek a gallokra utalva Chanticleer-kultusznak nevezik, és a valaha állítólag ott élt galloknak tulajdonítják.
Azt nem tudni, miért.