Irodalmi Jelen

Köves Viktória: Éva-füzér 1-2

2009. március. 02. - 08:40

Egy másik szobában, abban, ami a tévészoba-nappali mellett volt, abban, amelynek kétszárnyú óriás ajtaja elé egy hosszú szekrénysort tettek, hogy a két szoba egészen különálló legyen, ne lehessen csak úgy átmenni egyikből a másikba. Attól az estétől tudta Éva, hogy anya ott alszik.
Amikor anya sírt abban a szobában, az nagyon fájt. Éva ott állt előtte, simogatta a kezét:
– Anya, ne sírj! Majd veled alszom, jó? Anya, ne sírj, kérlek! – ezt mondogatta.

Köves Viktória: Éva-füzér

Éva és a mama

A kislány az asztal alatt ült. Évának hívták, hétéves volt, nem mozdult.
Nagyanyja és nagyapja tévét néztek, nem volt még késő, de égett a csillár, téli késődélután, az esti sötétség ilyenkor hamar érkezett, a csillár három, festett üvegbúrája melegsárga fényt adott a szobának. Éva látta az asztal alól a zöld fotelben ülő nagyanyja kezét. Hatvanhárom év ráncai futottak végig a vékonyra öregedett bőrön. Néha simogatta őt ez a ráncos kéz, amikor a kislány hízelegve nagyanyja ölébe ült.
– Mama, simogass! – kérlelte ilyenkor, és az öregasszony simogatta, kicsit kelletlenül, kicsit lassan és hamar abbahagyva, de simogatta. Amikor abbahagyta, a kislány újra hízelkedni kezdett.
– Na, mama, még egy kicsit, légy szíves, kérlek! Mama, kérlek, simogass még! – mosolygott hozzá, és akkor lehet, még jutott pár perc gyengédség, mielőtt Éva beült volna az asztal alá.
Hárman voltak, a kislány, a nagyanyja és a nagyapja. Papa erős volt, hatalmas, lapáttenyerű és vastag, fekete bajuszt hordott. Azzal olykor lehetett játszani. Éva úgy tett, mint aki hozzá akar nyúlni, mintha meg akarná érinteni, de mielőtt hozzáért volna, papa egy hatalmasat mordult, majdnem akkorát, mint egy oroszlán. Legalábbis a kislány képzeletében az oroszlánok tudtak csak akkorát mordulni, mint a papa, ha a bajuszát akarta megcibálni. És ha a papa mordult, Éva mindig megijedt, mielőtt nevetni kezdett volna. Olyan volt ez, mint egy rítus, pontosan ugyanúgy zajlott mindig, soha másként.
Volt még ilyen, ami mindig ugyanúgy, soha másként. Mielőtt beült volna az asztal alá, mindig kinyitotta a nagy szekrény szárnyas ajtaját. Kétajtós, sötétbarna szekrény volt, az aljára kerültek olykor a ruhák, főként anyjának ruhái, blúzok, szoknyák. A szekrény alja olyan hatalmas volt, hogy ha akart volna, Éva el tudott volna bújni benne, de nem nagyon akart. Inkább csak kutakodott, matatott, jobbra-balra szedte szét a ruhákat, mielőtt megtalálta volna azt, amit keresett. Minden darabot megszagolt, minden egyes darabot. Ez fontos volt, mert csak azt lehetett kiválasztania, amelyiken anyja illata olyan erős volt, hogy beborította egész valóját, ha beleszippantott. Ha megtalálta, akkor gombóccá gyűrte, mellére vette és beült vele az asztal alá.

Az asztal alatt soha nem történt semmi. Ült a kislány anyja ruhájával a kezében, sokszor megszagolta, és nem szólt, nem is gondolt talán semmire. A mama és a papa sosem néztek be hozzá az asztal alá, addig se volt gond, szólt a tévé, melegsárga fény a szobában, külön világ az asztal alatt. Anya-illata-világ. Anya ilyenkor volt valahol. Éva nem tudta, hogy hol, nem is kérdezte, a világ rendje ez volt, hogy anya valahol van és ő ül az asztal alatt anya illatával.

Éva anyja

A tévészobában, amely egyben a nappali is, állt a sarokban egy ágy. Nem az keskeny heverő, se nem franciaágy, inkább a kettő között méretben, valami rémes-zöld takaróval letakarva. Egy embernek biztosan elég volt aludni, de kettő is elfért rajta, amikor úgy hozta a szükség. Amikor mama nagyon fáradt volt, oda dőlt le és onnan nézte a tévét. Olyankor a kislány mellébújt, hasára fektette fejét. Furcsa érzés volt, mert mama hasa gyakran korgott. Hallgatta Éva nagyanyja bélmozgását és közben az remélte, hogy az ő hasának nincsenek ilyen hangjai. Hogy anya hasa milyen hangokat ad ki, azt nem tudta.
Ennek az ágynak története volt. Sokan megfordultak rajta, sokan aludtak benne. Állandó vendégágy volt, mert akármerre is aludtak a lakásban a család tagjai, ha vendég jött vidékről, és jöttek bizony rendszeresen, akkor ez az ágy lett a vendégeké, és ha éppen volt állandó lakója, akkor az költözött valahová. Rendszerint Éva, és rendszerint a nagyszülei közé.
A vendégek közül Ágnes nénjéék voltak a legkülönösebbek. Őket lehetett izgatottan várni, mindig hoztak ajándékot, rágógumit, ruhákat, ezt meg azt. Messzi, nagyon messzi országban éltek, a tengeren is túl, mint a mesékben. Annak az országnak neve Kanada volt. Éva nem egészen értette, miért kellett nagyapa testvérének olyan messzire elmennie, azt meg végképp nem, hogy miért nem jött soha haza, csak a felesége és az egyik lánya, Angi. Angi kövér volt, de nem nagyon, mindig nevetett, mindig hangosan beszélt és minden ujjára gyűrűt húzott. Ez nagyon mély nyomot hagyott a kislányban. A mindig nevetése és az, hogy minden ujján gyűrűt viselt. El se tudta képzelni, hogy neki minden ujján legyen gyűrű. Nem zavarja? Szépek voltak a gyűrűk, némelyik egészen nagy és széles. Ha Angi ott volt velük, tele lett hanggal a lakás. Beszéddel, nevetéssel és hanggal.
Ők nem éltek hangosan. Amióta Éva az eszét tudta, nem veszekedtek. Beszélgettek, igen, de veszekedni nem veszekedtek. Egyetlenegy dologra emlékezett, talán éppen azért, mert nem szokott náluk ilyesmi történni. De nem szeretett emlékezni rá.
Akkoriban a kislány kiságya a nagyszülők hálószobájában volt. Ott aludt, ott ébresztette reggel a mama, gyakran ugyanazzal a mondókával. "Jó reggelt, itt a tej, olyan rosszat álmodtam, hogy nem mondhatom el." Hogy hol aludt anya, azt nem tudta Éva. Addig az estéig nem. Azon az estén anya sírt. Egy másik szobában, abban, ami a tévészoba-nappali mellett volt, abban, amelynek kétszárnyú óriás ajtaja elé egy hosszú szekrénysort tettek, hogy a két szoba egészen különálló legyen, ne lehessen csak úgy átmenni egyikből a másikba. Attól az estétől tudta Éva, hogy anya ott alszik.
Amikor anya sírt abban a szobában, az nagyon fájt. Éva ott állt előtte, simogatta a kezét:
– Anya, ne sírj! Majd veled alszom, jó? Anya, ne sírj, kérlek! – ezt mondogatta.
Előtte nem sokkal anya azt kérdezte tőle:
– Alszol velem ma este?
A kislány azt felelte:
– Nem.
Ő mindig a mamáék szobájában aludt. Anya kérlelni kezdte Évát, aludjon vele, de a kislány hajthatatlan volt. Aztán dörrent nagyapa hangja.
– Hagyd békén azt a gyereket! Ha nem akar veled aludni, nem fog veled aludni!
És anya sírni kezdett.
Nem válaszolt nagyapának, nem mondott semmit, csak sírni kezdett. Átment abba a szobába. A kislány állt a tévészoba közepén, nem értette mi történt, csak érezte, hogy most valami nagyon nagy baj van. Valamit csinálhatott, valami rosszat. Papa hangja nagyon haragos volt és nagyon hangos. Anyát meg kell védeni ettől. Utána ment, és ott találta abban a másik szobában, ahol anya aludni szokott, sírva az egyik széken.
Erre emlékezett Éva. Arra nem, hogy végül anyjával aludt-e, és hogyha igen, az milyen volt.