Kispendrájv, avagy a szegedi panyiga (+ egy fókavadász-imitátor) a szegedi Grand Caféban - Molnár H. Magor írása

Az előadás negyed órával később kezdődik, és ezt akár a performance részeként is el lehetne könyvelni, ha a beszámoló majd’ minden attitűdöt értelmes és korrekt jelentéssel szeretne felruházni; és mivel a beszámoló majd’ minden attitűdöt értelmes és korrekt jelentéssel szeretne felruházni, megállapítja, amit egy ilyen helyzetben a tévedés minimális kockázatával meg lehet állapítani: valami késik.

Fókavadász kispendrájvot abortálna

Kispendrájv, avagy a szegedi panyiga (+ egy fókavadász-imitátor) a szegedi Grand Caféban

Ez a valami aztán olyannyira késik, hogy kisvártatva egy megesett menyasszony esküvőjén találjuk magunkat, az eleinte felhúzott játékbabaként csetlő-botló, halmozottan beszédhibás násznép társaságában. No de ne hadarjunk ennyire előre, a kezdődialóg egyik szereplője ugyanis pusztán azért nem válaszol egyértelműen a neki feltett kérdésre [tudniillik, hogy szőrös-e a segge], hogy még véletlenül se vezesse meg az esetleges tudósítót. Válaszképpen ezt a kérdést a tudósító magára nézve is nyitva hagyja.

Lagzi van tehát, a dáridó viszont elmarad. Házastársi eskü helyett a felek kiáltványba foglalják egymás iránti, jövőbeni gyűlöletüket, a menyasszony ölét mintegy felnagyító, széthajtott szoknya mellett felsorakozó vendégsereg pedig időnként hörög, a fogát csikorgatja-vicsorítja, kényszeresen ismételget monológrészleteket, néhol mindezt kisebb idegrángásokkal fűszerezve. A szaxofonos is mindent megtesz, hogy egy tiszta hang ne jöjjön elő a hangszerből, s az élesen nyikorgó zenei aláfestés [mely olykor teljesen elnyomja az egyébként sem relaxációs célokra szánt szövegrészeket] nagyban hozzájárul az egész szituáció frusztráló voltának felerősítéséhez; a néző is olykor kényszeresen felvihog, mit tegyen, ilyen a közeg. Mindezzel éles kontrasztban áll, hogy a szereplők viszont tip-top ruhácskákban, frakkban, cilinderben feszítenek, s ez alól még a látáskárosult fókavadász sem kivétel. Ha megjelenésükkel tehát nem is, de minden gesztusukkal, mondatukkal, csuklásukkal az esküvő ellen, és általában a társadalmi konvenciók ellen tüntetnek.

Az esküvő előtti gyermekfoganás magyarázataként is betudható használati utasítás [„a gumit ne a szívedre húzd”] másrészről azért meglehetősen érzékletes leírást ad arról a lélekállapotról, amit civilizációnak nevezünk. Ahol az ember nem hörög, igyekszik nem zajongni, nem bizalmaskodni, igyekszik feleségül venni azt, akit előtte felcsinált, ahol betartjuk és betartatjuk a szabályokat, ahol turistái vagyunk egymás életének. „Ugye nem görcsösek a mozdulataim?” – kérdezi egy ízben a menyasszony.

Az elvágyódás ebből az állapotból éppen egy esküvői szertartás alatt feloldhatatlannak tűnő ellentmondást hoz létre, s a probléma egyre égetőbb, mivel időközben egy pólya emelkedik lassan, de fenyegető biztossággal a magasba.

Ekkor megszólal a lehetséges megoldást kínáló fókavadász, többször is elismételve a fókák humánus kivéreztetésének mikéntjét. Azt viszont leszögezi, hogy a fókabébik két hetes kora után a kivéreztetés már erkölcsi aggályokat vet fel – sietni kell tehát, figyelmeztet még vakon, kampós végű fehér bottal kezében. Majd hirtelen leveszi a szemüveget, lezser mozdulatokkal leszáll a „lomtár” feliratú dobozról [merthogy eddig azon állt!], helikopteren érkező turistákat észlel, leveszi kalapját, és kimegy a teremből.

Megszületik a gyermek, egy fényes kütyü gurul alá a menyasszony szoknyáján, az egyik szereplő épp a nő lábai között ül, elkapja a kis világító szerkezetet, s egyúttal abbahagyja azt az összetett tevékenységet, melyet hosszú percek óta művelt. Beszédhibája ugyanis fokozott nyáltermeléséből és arcizmainak önkéntelen megfeszüléséből, elernyedéséből fakadt, meg-megrándult a feje, fröcsögött, olykor tátogott, mondjuk ki, a szájával vajúdott. Ennek viszont most vége, a pólya is gyors ütemben alászáll, meg is interjúvolják rögtön. A diktafonba egy gyermekhang közli abszolút nem gyermeki filozofálgatásait a létről, az ürességről, s hogy kisvártatva mennyien akarják és fogják majd ezt az ürességet a legkülönfélébb adatokkal és tartalmakkal megtölteni – gondolatban el is kereszteljük őt Kispendrájvnak.

Ennek a születésnek viszont megvan a kemény tanulsága is, az a lehetséges elmozdulás, amit a performance eleje kínál, meghiúsul, visszazökken minden a megszokott kerékvágásba, s ez már vélhetően így is marad az idők végtelenéig. Ez a kontinuitás jelenik meg a záróképként felállított örökmozgó installációban [magnóról kérdezi a női hang: „neked hány dublőröd van?”], s ez a széles értelemben vett reinkarnáció vetődik fel Lőw Immánuel felolvasott levele hallatán is, melyben a rabbi Móra Ferenc özvegyének fejezi ki részvétét. A darabtól tematikailag ennyire messze álló jelenet arra készteti a befogadót, hogy sémákról, születésről, halálról gondolkodjon, a végeredmény viszont kellemetlenül közhelyes, mintha Perovics Zoltán minden pillanatában arra törekedne, hogy a néző zavarban és zavart legyen.*

Az előadás kapcsán veszélyesen könnyű társadalomkritikára hivatkozni, főképp azért, mert nyilván az. Előkerülnek viszont olyan sejtések – különösen a civilizáció alternatíváinak vázolása során –, amelyek túlmutatnak a homogén szemléleten. [És egyébként is kellene lassan egy darab, amely a folyton önmagát kritizáló társadalmat kritizálja. Nem?] Mindenesetre az olykor végletekig kimért, tagolt beszéd, a hiperetikett [ha megfeledkezünk egy pillanatra a már taglalt állati hangokról] mind-mind olyan eszközök, melyek már korábban is beváltak társadalomgúnyoló funkcióikban, példának okáért a L’art pour l’art társulat helyzetkomikumai során.

Interpretációs élményeink vannak tehát. Jól van ez így? Ki tudja. Lehet, hogy csak tátognunk kéne adathordozóink negyven perces formatálását követően, s mint Kispendrájvok, üresen kezdeni az éjszaka hátralévő részét. Ezt az ürességet meglovagolva a Grand Café bárjában aztán lehet majd lassanként feltöltődni, hisz egyet ma biztosan megtanultunk: a Kispendrájv mindig azt jelenti, amit éppen rátöltesz. Én például pálinkát.

Molnár H. Magor

* A reinkarnációhoz [interpretációs viszketegségből kifolyólag] annyit még mindenesetre megemlítünk, hogy Lőw Immánuel és Móra Ferenc halálának és születésének dátuma szimbolikusan speciális módon keresztezi egymást: idén hatvanöt éve halt meg Lőw, százharminc éve született az író, s ugyancsak idén Móra Ferenc halálának hetvenötödik, Lőw Immánuel születésének pedig a százötvenötödik évfordulója van.