Aztán gratulációk, kézfogások – őszinték és örömteliek. Virág Bognár Ágota bejelentette, hogy a jövő évtől Lator László örökös tiszteletbeli elnöksége mellett az OIK műfordítás-pályázat zsűrijének elnöke Lackfi János lesz. A verset még meghallgathattuk lengyelül és a három díjnyertes fordításban is, aztán – hisz péntek délután egy verset, egy költőt, kilencvennyolc műfordítót és Chopint ünnepelve miért ne?  – pezsgővel koccintottunk a költészetre.

ESŐ PÁRIZS FÖLÖTT

A lengyel Műfordítás-pályázat eredményhirdetése,
Országos Idegennyelvű Könyvtár, 2009. szeptember 25.

„Ötödik emeleti szobám ablakából
  nézem a párizsi esőt, az eső szürke ritmusát,
  szürke függönye fenn a háztetőket fésüli.
  százötven éve halt meg Chopin, szintén így októbertájt…”
                            /Adam Zagajewski: Eső Párizsban
                             dr. Mechler Anna fordítása, részlet/

   Van egy lengyel költő, akinek az élete nem biztos, hogy irigylésre méltó. A második világháború végnapjaiban született Lwówban, és szinte természetes (mivel jó költőről van szó), hogy mire felnőtt, a lengyel ellenzék ismert alakja lett. Ebből következően 1982-ben elhagyva Lengyelországot Párizsban telepedett le. De van ennél szomorúbb is. A költő egy esős, októberi napon, amúgy épp Frédéric Chopin halálának évfordulóján, az ablakán kikémlelve, letargikus hangulatban – de azért meglehetősen szikár módon – arról elmélkedett, hogy a Pere Lachaise ebben a barátságtalan időben nyilván nem késztet senkit arra, hogy felkeresse a honfitárs zeneköltő sírját. Ezt az esős ablak előtti tűnődést versbe is foglalta Adam Zagajewski, méghozzá Eső Párizs felett (ez persze fordítás kérdése: Eső Párizsban, Eső Párizs fölött, Párizsi eső, stb. című) címmel. A vers sorai között bujkál, mintegy önkéntes emigrációban, a közös sors, a közös és önkéntes számkivetettség, egy lengyel zeneszerző és egy lengyel költő több mint száz éven átívelő közös magánya, így összetartozása, és az elfoglalt, nyüzsgő, felszínes világ közönye. Szép vers.

   Van egy lengyel költő, aki mégis felettébb irigylésre méltó. Egy költő, akinek ezt a szép, szomorú versét 98, azaz kilencvennyolc ember lefordította. Egyetlen nyelvre. Magyarra. (Mert azt tudjuk, hogy Polak, Wegier – dwa bratanki, ugye.) Egyetlen vers majdnem száz fordításban – szinte elképzelhetetlen. Befogadhatatlan. De bizonyos szempontból mindegy is ez: hiszen az, hogy emberek napokat szöszmötölnek azzal, hogy pontosan, híven ültessenek át egy verset egyik nyelvről a másikra, úgy gondolom, nem magyarázható a pályázati nyereményre való áhítozással. Hogy mivel magyarázható, az talán szociológiai vizsgálat tárgya lehetne. És ebből a szempontból az is lényegtelen, hogy a majdnem száz fordítás jelentős része műfordítói szempontból egyáltalán nem kifogástalan. Volt aki, archaizálta, volt, aki fenyőalakúra tördelte az amúgy tömbszerűen építkező kortárs verset. De az bizonyos, hogy így vagy úgy, egy verssel bíbelődött hosszan. Remélem, Adam Zagajewski valahonnan megtudja majd ezt.

   Gondolom, hogy megtudja, hiszen a szervezők, az Országos Idegennyelvű Könyvtár dolgozói nagyon gondosnak tűnnek. (Az amúgy nem túl szimpatikus Krupszkaja könyvtáros-hallgatók körében annak idején szállóigévé vált mondása is eszembe jutott róluk: „A könyvtáros az ügy lelke.” Persze ő egy egész más ügyre gondolt, de szerencsére az az ügy már kezd a múlt ködébe veszni.) A nyelvek európai napján, szeptember 25-én, mindenki meggyőződhetett erről, aki a könyvtár valamelyik rendezvényére ellátogatott. Magam, miután az előcsarnokban hihetetlen kedvezményes áron, hosszú éveket várva erre a kedvező pillanatra, hozzájutottam egy Etimológiai szótárhoz, az idei Műfordítás-pályázat díjátadóján üldögéltem örömmel a régmúltat idéző, elmélyedésre csábító olvasóteremben. Roger Scaife Chopin-keringőket és noktürnöket zongorázott bevezetésképp, játékával azt a benyomást keltve a hallgatóban, hogy őszi péntek délutánokon egy olvasóteremben Chopint zongorázni az élet magától értetődő dolgai közé tartozik, mint ahogy az is, hogy ha az ember már kizongorázta magát, hóna alá csapja kedves kottáit, s derűs mosollyal távozik kockás ingében. Chopin örült volna, ha hallja, mert a Nemzetközi Chopin év, a hozzá kapcsolódó rendezvény, a műfordítóverseny is nagy öröm, de az élet részévé válni biztos, hogy még ennél is üdvösebb. Aztán megérkezett a zsűri, bár Lator László – némi szomorúságra okot adva – csak levelét küldte, Körner Gábor műfordító és Virág Bognár Ágota (milyen szép a neve!), a könyvtár munkatársa személyesen. A meglepően nagy létszámú közönség – pedig nem lottósorsolás, nem sakkverseny! – megismerhette az alapvető műfordítási szabályokat, mire kell, kellett volna ügyelni a vers magyarra ültetésekor, különösen szabad vers esetében, ahol a forma, mint mankó nem segít olyan egyértelműen, mint például egy szonett fordításakor. Vicces leiterjakabok, halk derű: csúszkálhat-e egy csiga? Áttörhet-e a Jeges-tengeren egy repülőgép? És a lényeg Lator tanár úrtól: „Örüljünk, hogy vannak ép-szép vagy majdnem hibátlan magyarítások. De ne felejtsük: a versfordítás mesterség, szívós türelem és alázat kell hozzá.” 

   És végre az eredmények is kiderülnek: a legjobb díjat, a Magyar Fordítóház Alapítvány által felajánlott különdíjat Serkédi Orsolyának ítélte a zsűri. Ő – de jó neki!  – egy hetet tartózkodhat a balatonfüredi fordítóházban. A Lengyel Intézet és a Lengyel Köztársaság magyarországi konzulja által felajánlott díjakat pedig Rostetter Szilveszter (III. díj), dr. Mechler Anna (II. díj) és Papolczy Péter (I. díj) kapták. A zsűri ezen felül még tizenhét fordítást talált méltónak arra, hogy a Napút-füzetek 37. különszámában megjelenjen. (Ajánlom tanulmányozásra mindenkinek, akit egy mű befogadási lehetőségeinek sokfélesége érdekel. Ha elfogadjuk, hogy minden egyes fordítás egyben egy-egy értelmezési mód is, az árnyalatok ritka gazdagsága tárulhat ebben a vékony füzetkében elénk.)

   Aztán gratulációk, kézfogások – őszinték és örömteliek. Virág Bognár Ágota bejelentette, hogy a jövő évtől Lator László örökös tiszteletbeli elnöksége mellett az OIK műfordítás-pályázat zsűrijének elnöke Lackfi János lesz. A verset még meghallgathattuk lengyelül és a három díjnyertes fordításban is, aztán – hisz péntek délután egy verset, egy költőt, kilencvennyolc műfordítót és Chopint ünnepelve miért ne?  – pezsgővel koccintottunk a költészetre.

   Utóirat:
   Tíz éve már, hogy Párizsban jártam. Szintén október volt. Esett az eső. A kertekben csak csigák mászkáltak föl és alá. Lenyűgöző volt esőben a kihalt Pere Lachaise. Chopin sírján pedig frissek voltak a virágok.

Molnár Krisztina Rita
 

Kapcsolódó: Mollnár Krisztina Rita: Különlét -
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/579

A korábbi pályamunkák itt olvashatók: http://www.irodalmijelen.hu/?q=taxonomy/term/117