Bárdos József: Kísértetregény - Első fejezet
"Valami ötlet vagy legalább valami aprócska semmiség kezdetnek. Mert hát úgy van az ember ezzel a regényírással, mint a tápai embör az ő taicskájával: hogy egyször csak átesik rajta. Hogy egy kis színe is lögyön már a dolognak. Porból sajnos nem lehet várat. Az elporlódik. Azelőtt bezzeg más volt. Az író izzasztotta magát, leste a múzsa csókját, cupp a pofájára, amitől talán megindult a fantáziája, vagy ha az nem, hát legalább a regény cselekménye megindult. Ha kellett, hát az író kétszer elvette ugyanazt a nőt feleségül, és mégsem adta fel. De hol van már az azelőtt?" - Bárdos József Kísértetregényét folytatásokban közöljük az Irodalmi Jelenen. Az Első fejezetet olvashatják.
Bárdos József
Kísértetregény
Első fejezet,
amelyben valóban a kezdet kezdetén vagyunk
Szerémi majd meghalt a röhögéstől, ha arra gondolt, hogy főnökasszonya most szentül hiszi, azon a tetves kimutatáson dolgozik, amivel őt kegyeskedett megbízni. Na persze az is készül, már hogy is ne készülne (a Luca széke is mindig elkészül időben): ha odajön valaki, csak egy kattintás az egérrel, és máris azok a gyönyörűséges, színes, félkész diagramok látszanak a képernyőn, amelyekre a nő olyan nagyon áhítozik. Láthatják, milyen szépen formálódnak, hogy majd látványosan érzékeltessék az év hónapjainak bontásában, rávetítve persze a tavalyi esztendő hasonló időszakaira a könyvtár könyvkölcsönzési tendenciájának alakulását. Fenomenális. Már ez az elnevezés önmagában! Hát mi a francért szerzett két egyetemi diplomát, gondolta Szerémi, ha nem azért, hogy ilyen marhaságokkal töltse az időt? És mindezt azért, mert őfőasszonysága a könyvtárosok évi közgyűlésén prezentációt óhajt tartani, de ebből csak annyit lesett el eddig másoktól, hogy valami gombot szoktak nyomogatni, és ettől a képek maguktól (világos? maguktól!) haladnak előre. Hát jó, gondolta Szerémi, legyen neki prezentáció. Elhitette a nővel, hogy ez rettenetesen nagy munka, hogy legalább egy hónap, mire minden elkészül, és a helyére kerül. Azóta nem kell kiülnie a kölcsönző terembe, hanem itt benn a kiskutricában dolgozhat. Most tehát igyekszik kihasználni: itt béke van, nyugalom, megfelelő hőmérséklet (tényleg csak némi ihlet kellene).
Valami ötlet vagy legalább valami aprócska semmiség kezdetnek. Mert hát úgy van az ember ezzel a regényírással, mint a tápai embör az ő taicskájával: hogy egyször csak átesik rajta. Hogy egy kis színe is lögyön már a dolognak. Porból sajnos nem lehet várat. Az elporlódik. Azelőtt bezzeg más volt. Az író izzasztotta magát, leste a múzsa csókját, cupp a pofájára, amitől talán megindult a fantáziája, vagy ha az nem, hát legalább a regény cselekménye megindult. Ha kellett, hát az író kétszer elvette ugyanazt a nőt feleségül, és mégsem adta fel. De hol van már az azelőtt? Amióta belementünk ebbe büdös nagy posztmodernbe, azt se igen tudni, miben vagyunk benne, és kik vagyunk valójában, például ki a fene vagyok én, gondolta Szerémi, mióta az már nem vagyok, aki voltam. És hol van a házasságom, amely, mint tudjuk, legalább is az égben köttetett, hogy a radai rosseb vinné el az egészet, meg azt is, aki kitalálta. Minden bizonyság elveszett valahol. Azelőtt még a mese is azzal kezdődött, hogy hol volt, hol nem volt, és úgy végződött, mint az ő regénye fog, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Legalább ebben meg lehetett bízni. De most már a nyelv se a régi: csak a helyesírás-ellenőrző hiszi még, hogy a mondatoknak értelmeseknek kell lenniük, mert különben szép zölddel zöldellni kezd. Bizony, már a nyelv is! (Országomat egy állítmányért!) Hol van a szilárd pont? Ma már úgy van az alany is az állítmánnyal, mint az emancipanci nő az ő egyenjogú urával, hogy mért éppen ő vigye le szemetet – szelektíven! – a kukához, akkor már inkább elválik, szóval semmin se lehet meglepődni. (A regénnyel is így vagyunk éppen: majd csak elválik.)
Az az igazság, hogy már mindenfélét számításba vett. Tudta, hogy mennyire bolondulnak a fiatalok ezekért a lapozgatós kalandjáték-könyvekért. Arra gondolt, kicsit beleolvassa magát, aztán hátha sikerülne ebből kihoznia valamit. Legalább kezdetnek (magyarázta saját magának a tényt, hogy már egy ilyen szöveggel is képes volna megalkudni). Elolvasott négy ilyen könyvet. Illetve hát olvasni nem nagyon kellett, inkább csak lapozgatni, kikeresni, hogy ha az a-változatot választja, akkor hol kell kinyitnia a könyvet, és ha ott a b-re tippel, akkor miért falják fel a szörnyek. Hullottak a fejek, gyűltek a varázspontok (kicsit bonyolult ez az egész, talán bonyolultabb, mint gondolta), de folyt a vér, ahogy kell.
Az eredmény azonban siralmas volt. Hősünk elhatározta ugyan, hogy megpróbálkozik a dologgal, de csak az alábbi szövegig, egy szabálygyűjteményig jutott:
AZ UNIVERZÁLIS SÁRKÁNYVÉRASZALÓ
LÁBASZÖRNYE
(Kalandjáték-könyvecske elbódult agyú önbutítóknak)
Milyen legyél?
Ha ezt a könyvet választottad, pont olyan vagy, úgyhogy meg is érdemled. Vigyázz, nehogy mellre szívd a kiáramló vérgőzt! Végig tartsd kéznél az őszilégy-döglesztőt, és készülj fel arra, hogy Neked kell szőrteleníteni a sárkányvéraszaló tündér félmalaclopóját!
Mivel kezdjed?
Kezdd a játékszabályok megismerésével! Mint látod (vakoknak különkiadás!), játékszabályok nincsenek. Ha mégis túl bonyolultnak tűnnének, olvasd el őket újra! Ha akkor sem érted, az se baj! Ha olvasni se tudsz, nem is kell meglepődnöd ezen az eredményen. A fő, hogy lapozni tudjál!
Hogyan olvasd ezt a könyvet?
Próbálkozhatsz napfénynél, holdfénynél, villany- vagy gyertyavilágnál. Edzettebbek nekifoghatnak tök sötétben is. (Igaz, ez jelentősen megnöveli a játék nehézségi fokát!) Analfabéták a könyvet fordítva is tarthatják. Ilyenkor azonban ügyeljünk rá, nehogy kifolyjon a beltartalom!
Mire lesz szükséged?
A kalandjáték folyamán két egyoldalú dobókockával kell felváltva dobnod. Ezeket célszerű előre málnaszörpbe vagy sörbetbe mártani. Néha a négylevelű is segít, ezért vannak, akik a játékot csak lóhereültetvény közepén játsszák. Mások maguk válnak a négy lóvá vagy a herévé (az utóbbi mínusz húsz fok).
A kockadobással kapott értékeket összeadva megkaphatod a kapott értékek összegét. Ha nem tudsz összeadni, akkor nem kapod meg az összeget. Ebben az esetben részletes feljegyzéseket kell vezetned. Ha azt se tudsz, vezess autót. Ha nincs jogosítványod, autót se vezess. Próbálkozz esetleg játékvasúttal.
Néhány alapérték: 2 vérgőz = 1 észbontó
5 lábszőr = 3 nagy aszat
4 bélbontás = görcsvarázs
Meddig tart a játék?
Ha a dobókockákat már jó messzire eldobtad, csak ezt a kalandjáték-könyvecskét kell eldobnod, és máris Te vagy a győztes: rengeteg szabadidőt nyertél, amit bármire felhasználhatsz. Például haladéktalanul elmehetsz egy könyvesboltba, hogy megvásárold Az univerzális sárkányvéraszaló lábaszörnye második, tetemekkel bővített kötetét.
Sok sikert!
Szerémi éppen megállapította, hogy ebből se lesz regény, amikor váratlanul feltűnt az szöveg a gépen, amelyik már előző este is bosszantotta otthon. Igaz, ezúttal a betűk színe zöld volt:
– Ne rémülj meg, semmi káprázat. Csak én vagyok az.
Szerémi akkorát csapott az egérre, hogy a zajra benyitott hozzá a főnöknő.
– Valami baj van, Péterkém?
Szerémi újra rácsapott az egérre, mire az üzenet eltűnt, és helyén feltűntek a készülő diagramm színes foltjai.
– Semmi, csak nem akar engedelmeskedni ez a dög – bökött a képernyő felé hősünk.
– Főzessek egy kávét? – kérdezte a nő.
– Az jó lenne!
– Máris szólok a lányoknak – mondta a főnökasszony, és behúzta maga után a kutrica ajtaját.
Szerémi azonnal visszaváltott. Nem káprázat volt, állapította meg, mert az üzenet még mindig ott állt, s végén ott pislogott a kurzor:
– Ne rémülj meg, semmi káprázat. Csak én vagyok az.
Meg kell mondanunk, hogy Szerémi helyében bárki zavarba jött volna. Előző este azzal magyarázta a dolgot, hogy valaki nyilván betört a számítógépébe. Ki is kapcsolta ki gyorsan. Még kilesik a titkait. (Igaz, titkai nem voltak, de mégis.) Annak semmi valószínűsége nem volt, hogy a tegnapi kalóz ma a munkahelyi gépén rátaláljon. Kikapcsolni tehát nem volt értelme. De meg nem is tehette: ha valaki bejön a kávéval, még ha nem is őfönökasszonysága, mit mond neki, hogy miért nem dolgozik? Egy darabig tehát csak nézte a képernyőt, és törte a fejét, mi lehet ez. (Megjegyzem, jellegzetes férfitempóval van dolgunk: ahelyett, hogy tudomásul venné a tényeket, és alkalmazkodna hozzájuk, azonnal magyarázatokon és elméleteken kezdi törni a fejét Mintha anélkül a tény nem volna egyértelműen tény. És ezért ez a kétlábon járó észkombájn, mármint az férfi, nagy büszkén racionálisnak tekinti önmagát.)
– Ki vagy te? – gépelte be némi habozás után Szerémi.
– Nem fontos. Inkább valami megfelelő hősön törnéd a fejed – jelent meg a válasz.
– Hogy kerülsz a gépbe?
– Nem mindegy? Regényt akarsz írni, igaz? Mit szólnál egy jó kis scifihez?
– Nem szoktam scifit írni.
– Kalandjátékot igen? Pedig a scifit viszik, mint a cukrot.
– Kuss!
– Nem mondhatnám, hogy nagyon udvarias vagy.
– Miért volnék udvarias valakivel, aki egyszerűen betör a gépembe, és beleszól a dolgaimba? Egyáltalán: honnan tudod, hogy ki vagyok?
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Szeréminek épp csak annyi ideje maradt, hogy elkattintson a készülő regény oldaláról. Az újonc könyvtároslány lépett be. Hogy is hívják, törte a fejét hősünk. Pedig bemutatkoztunk egymásnak, az biztos. A lány csak pár hete dolgozott itt, és jóformán a szavát se lehetett hallani. (Jellemző, hogy a főnökasszony őt szúrta ki.) Hozta a kávét.
