Kéktúra - Bózsva, Bányi nyereg
Erre hátrament, és hozott egy fél csomag szeletelt kenyeret, hogy ez ugyan tegnapi, ha nem baj, de nyugodtan együnk. Aztán megkérdezte, kérünk-e paradicsomot vagy paprikát. Felcsillant a szemünk, ő pedig megint elment, és hozott paradicsomot, paprikát meg mangalicazsír. Csendben lepusztítottuk az elénk tett készlet kétharmadát, majd kijelentette, hogy most már nem mehetünk el, amíg meg nem kóstoltuk a helyit is.
Kék - 27.
Előzők: Kéktúra
03. Bózsva
A következő település Füzérkomlós, ide futva tettük meg az utat egy hosszú mezőn keresztül. Sose loholtam még ilyen sokat és lelkesen a tíz kilós táskámmal. Hiába, esélytelenek voltunk a felhőkkel szemben. Látványnak igen szép, ahogy az az irdatlan tömeg elhúz a fejed fölött, hát még a vár milyen jól nézett ki zuhogó esőben, de nyomasztó ilyenkor egy csupasz domb tetején tartózkodni. (Ettől függetlenül itt is muszáj volt fotózni egy pár kockát.) Már elsötétült az ég, mire a faluba értünk, de bent már semmi nem tűnt olyan veszélyesnek.
Egy fedett szabadtéri színpad volt az ideális menedékhely, a falu másik szélén. Egyik oldalán erdő, a másikon családsegítő szolgálat épülete, ahova nem engedtek be átvészelni a vihart, de a WC-t még használhattuk, mielőtt bezártak. Ezután szépen elhelyezkedtünk a színpadon, és meguzsonnáztunk miközben néztük a fölöttünk elvonuló vihart. Ahogy reggel ígérte az internet, pontban fél négykor jött. Föl is hívtam apát, hogy ez zseniális, mennyire bejött az előrejelzés, aztán villámokat is próbáltam fényképezni, de nem sikerült.
Jó félóra múlva indultunk tovább Bózsvára, de megint más útvonalon. Nem akartunk elázni a szűk, vizes ösvényeken, ha már az esőt megúsztuk. Ez volt a szerencsénk.
Szépen átbaktattunk Nyíribe, de mire átértünk a falu túlsó végére, újra szemerkélni kezdett az eső. Mit volt mit tenni, így vágtunk neki a maradék három kilométernek, nagy baj már csak nem történhet. Kétszáz métert tudtunk még megtenni ebben a hitben. Ekkor olyan hatalmas özönvíz szakadt ránk az út közepén, amilyet még kocsiból meg ablakból is csak ritkán láttam ezelőtt. Az már nem zavart, hogy megázom, inkább azért futottam, mert féltem, hogy ránk dőlnek az út menti fák. (A fényképezőgépemet elő sem tudtam venni, annyira ömlött a víz, pedig azt érdemes lett volna dokumentálni.) Kész örökkévalóság, amit a viharban töltöttünk. Térben ez háromszáz méternek felelhetett meg, aztán egy kanyar után találtunk egy vérbeli kísértettanyát menedéknek. A térkép Oázis panziónak hirdeti, az ajtón függő tábla pedig egy elhagyott vendéglátóegységnek (ELADÓ), szemben egy (nem működő) benzinkúttal. Egyébként szépen rendben volt tartva, mintha mára zártak volna be: fű lenyírva, terasz feltakarítva, az épület pedig beriasztózva. Igazi banyatanya, pláne ilyen időben. Az eső végét kivárni viszont eszményi volt, akárcsak fotózni, bár az itt készült képeken fele olyan intenzív sincs a jó kis viharunk, mint amikor Nyíri határában elkapott.
Innen aztán már nyert ügyünk volt. Miután az idő barátságosabbra fordult, hamar átértünk Bózsvára. Elfoglaltuk a szállásunkat, aztán lefekvés előtt még kiteregettünk. Ezzel ért véget az első napunk.
04. Nagyhuta
A hollóházi szállásunkhoz képest elég lepusztult helyünk volt Bózsván, mégis kétszer annyiba került. Viszont legalább járt hozzá meleg víz meg villany. Nem sok választásunk volt, mert kevés a szálláslehetőség a faluban. (Szabad már egyáltalán nem volt.) Sok rosszat nem akarok mondani, mert mégiscsak lett egy helyünk éjszakára, de az ár-érték arány messze nem alakult olyan jól, mint előző este. Reggel pedig az időjárás nem alakult túl jól, de amikor megkérdeztük a felhőket, már nem ígértek újabb felhőszakadást, úgyhogy elindultunk a "hutákra". Kishutára hamar átértünk, aminek az a nevezetessége, hogy tizenegykor bezár a vegyesbolt, és délután egykor nyit ki. Mi fél tizenkettőre értünk oda, és már csak egy babkonzervünk volt, de úgyis a következő helyen terveztünk ebédelni, oda meg pont átérünk egyig. Majd ott bevásárlunk. Jó kis terv volt, kár hogy nem jött be.
Nagyhuta nagyjából fele akkora, mint Kishuta, és semmi, azaz SEMMI nincs benne! Egyetlen bolt vagy kocsma, de még egy árva gyümölcsfa sincs az út szélén. A kapukon, végig a főutca hosszában, ételhordók, ez volt az egyetlen jele, hogy van itt egyáltalán valami élet. Igen szép kis hely volt egyébként, de az éhen veszés határán ez nem vigasztalja az embert. Elfeleztük az utolsó babkonzervünket, és az volt eddig az összes táplálék a mai napon. Közben újra beborult, kicsit szemerkélt is, rajtam a teljes kétségbeesés lett úrrá. Előző évben megszoktam, hogy amint egy településre értünk, fel lehetett tölteni a készleteket. Persze igyekeztünk mindig valami tartalékot hagyni, de ha egyszer-egyszer mégis kifogytunk, akkor is hamar megoldódott a dolog. Kelet-Magyarország más. Itt napokig lehet csalinkázni az icipici falvak között úgy, hogy hiába ennéd el a pénzed, egyszerűen nincs rá lehetőség. A szállással nincs gond, hiszen nálam az "agy-papír", rajta a két-három telefonszám minden helyhez, ahol várhatóan megszállunk az út során. Idén a vacsoránk tudott súlyos problémákat okozni, néha szinte már vadászni kellett rá.
05. Vágáshuta
Vágáshuta felé menet megint kisütött a nap, és hevíteni kezdte a párát a hegyek között. Több hétig tartó furcsa, "csapdába esett" időjárás volt ez, a végére egészen megszokható menetrenddel: reggel felhős ég, déltájban kisüt a nap és hevíti a párát a hegyek közt, amiből estére visszajön a víz felhőszakadás formájában. Másnap pedig kezdődik minden elölről. Vágáshutára napos, forró koradélután érkeztünk, de hamar szertefoszlott a maradék reményünk is, hogy ételhez jutunk. Egyetlen kocsma volt a központban, az is zárva. Igaz, ez a pecsételős hely, így legalább pecsételtünk, aztán kicsit ücsörögtünk előtte.
Teljesen kilátástalan volt a helyzet. Találtunk még egy májkrém konzervet, de az kenyér nélkül nem érvényes, volt vizünk is, de attól még éhen veszünk Második nap lévén pénzünk is volt, de hiába, ha egyszer nincs hol elkölteni.
Ekkor jött elő a kocsma gazdája az udvarból.
Meghallotta, hogy beszélgetünk a ház előtt, úgyhogy most a szándékaink felől érdeklődött. Mondtuk, hogy problémáink vannak, és kenyeret szeretnénk venni. Erre hátrament, és hozott egy fél csomag szeletelt kenyeret, hogy ez ugyan tegnapi, ha nem baj, de nyugodtan együnk. Aztán megkérdezte, kérünk-e paradicsomot vagy paprikát. Felcsillant a szemünk, ő pedig megint elment, és hozott paradicsomot, paprikát meg mangalicazsír. Csendben lepusztítottuk az elénk tett készlet kétharmadát, majd kijelentette, hogy most már nem mehetünk el, amíg meg nem kóstoltuk a helyit is. Egy darabig gondolkodtam rajta, mi lehet az a "helyi", mert általában más alkoholtartalomban utaztam, de aztán lassan összeállt a kép: pálinkázni fogunk. Kinyitotta nekünk a kocsmát, közben röviden mesélt az életéről, ahogy ez ilyenkor szokás. Kimérte a három felest, szétharmadolt hozzá egy kólát kísérőnek, aztán ittunk a kéthetes unokája egészségére. Végül, amikor megkérdeztük, hogy mivel tartozunk, adott egy névjegyet és utunkra bocsátott, hogy ma nem kell fizetni az ebédünkért. Valahova beteszem majd azt a névjegyet, hogy ha egyszer Vágáshután jársz, vegyél/igyál nála valamit a kéktúrázók emlékére. Néha ér ilyen szerencse, és minden akad, éppen amikor szükség van rá.
06. Bányi-nyereg
Jó darabig mentünk még a Kéken, mielőtt Rudabányácska (mai szállásunk) felé letértünk volna. Közben igen nagy volt a forgalom az erdőben, mert a fél környék erre gombászott. Persze amikor rákérdezel, mindenki azt mondja, errefelé nincs gomba. Ha fönn lakom a hegybe’ az erdőben, akkor én is mindig azt mondom, hogy nincs gomba, ez már csak így megy. (Ha tényleg nincs gomba, akkor azért, ha meg van, akkor azért.) Olyan ez, mint a kincskeresés, sőt sokszor az is. Nem valami gazdag környék ez, és most a vargányának volt szezonja; elég drága gomba.
Később elérkeztünk a "tanácstalan útkereszteződésünkbe", de végül is letértünk a Kékről, ami itt derékszögben a Bányi-nyereg felé fordul. A térképrajzoló ember szűk ösvénynek jelzi az utat Rudabányácskára, a valóságban viszont már kék négyzet vezet le. Nincs nehéz dolgunk, bár én minden esetben ódzkodom az idegen csapástól: "Járatlan utat más színűért el ne hagyj!" - és valóban a Kék volt az egyetlen út, amire mindig lehetett számítani. A többi évről évre változik: keletkezik, eltűnik, máshova vezet – amit csak el tudsz képzelni. Természetesen szép és jó utak ezek is, de vagy helyismeretet, vagy külön térképet igényelnek. Ennek az a legfőbb oka, hogy a mi 2003-as darabunk már nem a legnaprakészebb kiadás, így a Kékkel nincs gond, mert az állandó (talán nyolc kilométernyi szakasz fut máshol az 1128-ból), de hogy más színek hova vezetnek, annak csak a térképrajzoló a megmondhatója.
A kék négyzet se tetszett túl jó választásnak. Egyrészt hamar ki kellett volna érnünk egy mezőre, ehelyett egyre sűrűsödött az erdő, és jóval hosszabbnak tűnt, mint amit ígértek. Ráadásul alkonyodott, én pedig egy bozót kellős közepén elvesztettem a jelzést. Tanácstalanul álltam bokáig süllyedve valami nagy, kocsonyás sártengerben, és vissza akartam fordulni, hogy keressük meg inkább a Kéket. Ekkor a bokrok végén megláttunk egy embert sétálgatni a fényben, csomagok nélkül, teljesen békésen. Nagyon váratlanul ért, muszáj volt legalább megnézni, hogy mégis hogyan lehetséges ez.
Előjöttünk a sötét bokorból, és egy gyönyörű, gondozott füves téren találtuk magunkat. Körös-körül tavak, kilátás a környező hegyekre, kis híd és egy hintaágy.
Éppen alkalmas hely, hogy szállást keressek, úgyhogy telefonálni kezdtem. Kiderült, hogy Rudabányácskán lehet sátorozni, aztán az is kiderült, hogy máris annak a helynek a közepén állunk, ahol sátorozni fogunk. (Elég szerencsétlenül nézhettünk ki, mert később még kedvezményt is kaptunk.)
Aznap végre kipróbáltam a szép új hálózsákom, és mondhatom, nagyszerűen bevált. Előző évben egy harisnyában, nadrágban és két pulóverben aludtam, most meg egy trikóban és bugyiban. Aránylag jót. Először nagyon féltem ugyan az állatoktól, de aztán megpróbáltam elhinni, hogy az őzek nem esznek embert, és attól minden jó lett.
A másik nagy esemény az volt, hogy a faluban sikerült végre venni egy kenyeret. Igaz, nem volt friss, mi viszont nem voltunk finnyásak egy ilyen nap után. Minden kis luxusnak nagy volt a becsülete ezen az úton, és olyan dolgok értékelődtek fel, amire itthon jóformán rá se néz az ember. Egy egész kenyér. Kicsit dédelgettük még a tóparton, aztán lefeküdtünk hátra az őzikék közé aludni.
Reggel esett, de amikor jobb lett az idő, hamar beindult az élet: tényleg jött egy őz a kempingbe, de nem ő volt az egyetlen érdekes állat. (Volt mit nézni, amíg sátrat szárítottunk a tóparton.)
Később a faluból kifele eltévedtünk, mert a Kékre visszavezető zöld jelzést ugyan hamar megtaláltuk, de ellenkező irányban indultunk el rajta. Ez az én hibám volt: ösztönösen ellenkező irányba indulok el, ha két út közül kell választani. Ezek után a pecsét már egész könnyen meglett.
Előzők: Kéktúra
