Sötétkapu 1.
A férfi ötven éve nem járta a várost. Októberben múlt ötven éve. Ma november ötödike, vasárnap van. Hideg. A fák, a bokrok, a táj porcukorral beszórva. A nap felhő nélkül a magasban, tombolva szikrázik ezen a fehéren. Sugaraival elmozdít a városszéli jegenyesor ágairól arasznyi zúzmaracsíkot, ami lefordulva végigrombolja az alatta fehérlő ágakat. Hófelhő örvénylik a törzs mellett az árokpartig. Nézi, ez a látvány megmaradt a városszélen. Az egyetlen. A hajdani faluszél, a Bánomi szőlőhegy helyén szürke lakótelep, ablakok és függönyök, apró erkélyek sora, kint felejtett muskátlis ládák, játszótér, szemétkonténerek négyesével.
Onagy Zoltán
Sötétkapu
1956. október 25.
1. Be a városba
Annuska. Egy becenév. Anna, Ancsa, Ani. Amikor veszekedtük, Ana, így, röviden, keményen, gondolja a férfi. Nem szerette. Nézett, most mivel bántott meg.
Egy kislány, egy kisfiú, amikor veszekszenek, amikor szerelmesen évődnek, amikor kettejüké a világ, amikor azt remélik, előttük a végtelen élet, marad idő veszekedésre, gonoszkodásra, játékra. Marad idő, energia, mert az energia végtelen, gondolja a férfi, amikor meglátja a Vámház utáni kanyarból az addig az óriási jegenyefák takarta Bazilikát.
Meddig kislány a kislány, meddig kisfiú a kisfiú?, gondolja a férfi, amikor a bérelt autó bérelt sofőrje bekanyarodik a domboldalba vájt benzinkút elé.
Meddig érvényesek az ötven év előtti szavak? Meddig szólnak bele az életbe, dermesztik le az amúgy is dermesztő jelent?
Volt egy Annám, gondolja a férfi, és elsétál a kék épület mellett, hogy élőben, ne az autó ablakán át lássa Vaskapu meredekét, keresse meg a fák közül a völgyre néző zöld, szálkás turistaházat, és a ház teraszáról lássa visszatükrözve kölyökkora legkedvesebb határtalan birodalmát, a völgyet, a hegyet, a völgy és a hegy fáit, bokrait, bozótosát.
Volt egy okos bátyám, gondolja a férfi.
Jó, ha a buta öcsnek jut egy okos báty, vele talán nincs elveszve a világban, gondolja a férfi. Azután mégis elvész. Nincsenek visszaiktatható rekonstrukciók.
Látja a szürkés-barnás őszi hegyoldalt, de nem látja az ösvényeket, látja a püspökség üres disznóneveldéjét, a régi, romos kerítést, a sornyi rezgőnyarat a száraz oldalágakkal, de nem látja az ólak hosszú, vörös téglafalát, látja a Dunára futó árteret, de nem látja a gondozott nadrágszíjparcellákat, helyette leromlott, földön heverő szőlőültetvényt ipari betoncölöpökkel, ipari drótokkal, mellette ipari barackost nyakig a száraz idei gazban.
Látja a hajdani kisvárosból kivezető utat, jobbján a hajdani káposzta és krumplitermelő telkecskék szerszámoskamrái helyén álló parádés palotákat, kovácsoltvas kerítéseket, autósboltot katonás rendbe felsorakoztatott árujával, Tüzépet égig érő építőanyag hegyekkel.
Nem lát semmit a gyerekkori gyümölcslopásból, a sétákból, csavargásokból. Nem látja Annát.
Semmit abból, amit most éppen szeretne.
2. Ötven év
A férfi ötven éve nem járta a várost. Októberben múlt ötven éve. Ma 2006 november ötödike, vasárnap van. Hideg. Az út mentén a fák, a bokrok, a táj porcukorral beszórva. A nap felhő 
nélkül a magasban, tombolva szikrázik ezen a fehéren. Sugaraival elmozdít a városszéli jegenyesor ágairól arasznyi zúzmaracsíkot, ami lefordulva végigrombolja az alatta fehérlő ágakat. Hófelhő örvénylik a törzs mellett az árokpartig.
nélkül a magasban, tombolva szikrázik ezen a fehéren. Sugaraival elmozdít a városszéli jegenyesor ágairól arasznyi zúzmaracsíkot, ami lefordulva végigrombolja az alatta fehérlő ágakat. Hófelhő örvénylik a törzs mellett az árokpartig.Nézi, ez a látvány megmaradt a városszélen. Az egyetlen. A hajdani faluszél, a Bánomi szőlőhegy helyén szürke lakótelep, ablakok és függönyök, apró erkélyek sora, kint felejtett muskátlis ládák, játszótér, szemétkonténerek négyesével.
Miután a bérelt autó megáll mellette, a férfi beül, kikanyarodnak a domb alól, a régi vám hídján át behajtanak a városba.
Az utca végén a Bazilika jön szembe. Lassan közelednek egymáshoz.
Nem sietünk sehová, mondja a férfi, csak arra vigyázzon, belénk ne rohanjon valaki hátulról.
Igen, uram, bólintja a bérelt sofőr.
Az cél előtt két-háromszáz méterrel behajtani tilos tábla. A Bazilikához vezető út előtt korlát. Balra el egy új, többsávos kerülő úton, onnan jutnak vissza a templom előtti térre, a szentgyörgymezei letérőre.
A férfi a Bazilikát keresi fel először. Tudja, ez az egy nem változhat sokat, innen indulva visszaforgathatja az időt. Talán a Bazilika az egyetlen eredeti formájában megmaradt test, amire támaszkodva a láthatóan új város mögött felismeri a régit.
Ha fel akarom ismerni, gondolja a férfi. Ha egyáltalán.
Ha nem kiránduló vagyok a városomban ennyi év után, gondolja a férfi.
A Bazilika főbejáratához vezető, kovácsoltvas lámpákkal szegélyezett sugárút mellett jobbra–balra parkoló, itt állítja meg a kocsit.
Egy óra múlva várjon, addig sétálok, mondja a sofőrnek. Reggelizzen. Kávézzon. Csináljon, amit akar.
Itt is zúzmara borít mindent. Fehérek a rózsabokrok, a díszkivilágítás karcsú vasoszlopai, a hajdani Kanonok sort eltakaró fák és bokrok.
Kiveszi a sapkát, a sálat, a kesztyűt a hátsó ülésről, résmentesre zárja öltözékét, nyakon túl húzza a sportdzseki cipzárját. Hideg, éles szél fúj. Belekap szakállába, gömbölyűre fújja a kapucnit.
A Várhegyen mindig ez a bolond, kiszámíthatatlan szél, gondolja a férfi, és kezeit hátul összekulcsolva elindul az emelkedőn. Pontosan szembe a főbejárattal.
Lassan lépdel, beledől a Duna felől hullámokban rárontó szélbe. Érzékeli, ahogy apránként beszívja az épület irdatlan tömege, ahogyan itt elvész. Az eltelt ötven évben gyakran eszébe jutott ez a fajta megsemmisülés, a világ egyetlen pontján érzett totális elveszettség. A férfi élt, járt amerikai nagyvárosokban, látta és érezte a toronyházak, felhőkarcolók környékén a felgyorsult szelet, látta, az építmények csúcsa felhőben, mégsem gondolta, hogy ő ott egy senki, egy porszem, ami beesik két macskakő közé, ott ragad, vége. Feladata volt, dolga volt, az intézte legjobb tudása szerint. Fütyült a felhőbe nyúló tornyokra.
Elveszni csak otthon lehet, gondolja a férfi.
Pontosabban, így elveszni, gondolja a férfi.
Megkerüli a központi szobrot, középre navigál, az óriási oszlopok alá. Nem lép fel a lépcsőkre, elsétál az alsó mellett. A sarkon ráfordul, és megnézi a táj képét. A Bugacra vezető utat látja, és azt, szinte minden megvan. Az iskola szemben, a bejárat előtti fák, balra a Kanonok sor zárt, masszív tömege. Jobbra is. A gőgös, büszke út ugyanaz. Nincs változás.Volt egy okos bátyám, gondolja a férfi, aki úgy szerette Annát, mintha húga volna. És látja ballagni felfelé, ráérősen, beszélgetve, tervezgetve hármójuk életét.
Mindig elakad a lélegzete, ha erre a képre gondol, a reménytől kicsattanó kora őszi képre. A reggeli kék ég, a hűvös éjszaka után ébredező darazsak a virágokon, zöldellő fű az oldalakban. Most nem. Most csak néz. Nézi, ahogy vonulnak. A tizennyolc éves Anna könnyű kabátban, hosszú vörösesszőke hajában színes pánt, és a két fiú. Az egyik férfi már, feketén, borostásan, komoran és megfontoltan, a másik, a tizenkilenc éves vékonyhajú kölyök, akinek csupa napsütés az élet, csupa derű és kacagás.
A lányt közreveszi a két férfi. Néha oldalra húz, karjával odasimul a fiatalabbhoz, megérint, gondolja a férfi. Megérint, mint aki nem is, és mosolyog.
A két férfi tíz éve, szüleik halála óta a Várdombon, a Bazilika tövében, a hömpölygő Dunát bámulva tárgyalják, beszélik meg a fontos eseményeket, amelyek előttük állnak.
Rövidesen fontos események következnek. A báty november elsején elhagyja a várost, Pesten vállal munkát. A lány pedig odaköltözik a fiatalhoz az örökség szoba-konyhás házrészbe. Hogyan legyen. Mi tegyenek, hogy jó legyen mindenkinek.
Vihar készül, mondja a báty ötven éve. Húszadika óta összetartás van, senki sem hagyhatja el a Dobogókői úti laktanyát. Az élelmiszerszállító Csepelek fegyveres biztosítással járnak a városban. Ilyen még nem volt. Nem tudom, mire a felhajtás. A katonák készülnek valamire. Készenlétben állnak. A 
laktanya területén munka nem maradhat félkészen, és minden Csepelt átvizsgáltak, rendben-e. Nincs szabadság, eltávozás.
laktanya területén munka nem maradhat félkészen, és minden Csepelt átvizsgáltak, rendben-e. Nincs szabadság, eltávozás.A férfi megfordul, átlépdel az oldalhajót a Bazilikával összekötő irgalmatlan méretű kőív alatt, lesétál Várhegy vastag, várfalszerű terméskövekből falazott mellvédjéhez, nézi a folyamot.
kép
A város, gondolja, tele katonával. A Kanonok soron gépesített század, vagy ezred. A Szeminárium épületében is. Tüzérek, harckocsizók, légvédelmi tüzérek, híradósok, a katonaiskola, harckocsizó iskola, katonaműhelyek, javítószázadok. Itt volt a Kiegészítő parancsnokság szemben a Kanonok sorral.
A város, gondolja a férfi, tele laktanyával. Nem értem, hogy képzeltük, hogy megúszhatjuk. Hogy bárki élve megúszhatja.
Egyik laktanyában a klérus tagjai laktak, itt tanították a papokat. Szép lehetett. A másik, szemben vele, a Bazilika másik partján. A harmadik laktanya város közepén, a Piac utcában. A negyedik fent a Dobogókői úton, az öreg Csalamádé temető mellett. Az ötödik, ami őslaktanya, Dorog és Esztergom között, Esztergom-Táborban. Harminc perces bicikliúttal érinthető mind az öt fegyveres banda. Innen nincs hová futni. Bármerre menekülsz, mindenütt fegyverek. Hogyan nem értettük meg, gondolja a férfi, és tekintetével lassan végigjárja az emlegetett helyszíneket a hegyről.
