Sötétkapu 4. (Első reggel)
Anna nem kel, néz az ágyból, orra hegye, szemei látszanak a takaró alól, gondolja a férfi, figyeli a gatyában, atlétában sürgő, forgó házigazdát a nyitott ajtón át. Aztán szól, hogy nem volna-e kedvem visszafeküdni, ha már minden kinti házi feladatomat elvégeztem. Ezt mondja, ha a kinti házi feladataiddal végeztél. Ezt kérdezi mosolyogva, és azt jelenti, ha a kintiekkel végeztem, volna még benti feladat, tudok-e róla.
Onagy Zoltán
Sötétkapu 4.
7. Forró csokoládé
Nem követtük az időt, mikor aludtunk el, nem követhettük, mert többször elszundítottunk az éjszaka folyamán, többször megébredtünk. Valamikor hajnal körül a bátyó kelteget a sötét szobában, gondolja a férfi, csak a konyhai villanyt kapcsolja fel, hirtelen azt se tudom, mi van, hol vagyok, miért nem a padon. Kicsit kábán.
Ssh, halkít a bátyám, ne ébreszd a lányt, indulok a gyárba, ha lesz munka egyáltalán, de bemegyek. Úgy morog, mintha normálisnak találná, elfoglaltuk az ágyát, hogy a kályhán fedetlenül maradt mosdóvíz félig elpárolgott, hogy a szobában a nedvességtartalom, mint a dzsungelben, hogy Anna itt alszik. Úgy történt, láthatóan úgy, ahogy gondolta. Minden rendben.
Kenyeret vág, szalonnát, és eltűnik, gondolja a férfi.Pakol magának némi ennivalót, gondolja a férfi, és elmegy, mintha itt se lett volna. Hallom az udvarra nyíló konyhaajtó csukódását, aztán a nagy kapukulcs hangját a zárban, az ablak sötét. Nincs, talán nincs hat óra.
Visszafészkelődtem, gondolja a férfi, vissza a kis test mellé, akiért ezen az éjszakán túl én vagyok felelős, nem az apja, nem az anyja, csakis én. Forró volt, feszes és sima. Óvatosan eligazítottam a takarórészét, ő odabújt, átölelt. Kikarolt az álomból.
Aludtunk, gondolja a férfi, aludtunk, mint akik körül a világ gömbölyű, az élet szép, és reményteli, aludtunk nyugodtan, fáradtan, mint akik ezer évre számíthatnak egymás mellett, ezer évig számíthatnak egymás erejére, segítségére, szerelmére.
Aludtunk, gondolja a férfi, az első igazi férj, feleség éjszakája után, fáradtan, boldogan az átforrósodott paplan alatt, aludtunk a boldog szerelemben gondtalanul, akik előtt nem lehet akadály, ha van, átvágják. Aludtunk a rózsaszínben, ahogyan kell, amilyen selymes rózsaszínben csak alhat egymás lélegzetvételében tizenkilenc éves férfi, tizennyolc éves nő.
Nem kell asztalos, mondja Anna reggel, minek asztalos, jól elférünk az ágyon, gondolja a férfi. Csakhogy nem arról van szó, hogy mi elférünk, hanem a bátyám tudjon aludni valahol, ha hazautazik Pestről, és arról, mégse lehet, hogy a padra száműzzük.
Kérdezzük meg őt, mondja a lány nagyon racionálisan, és ha igent mond, keresünk asztalost, vagy ácsot, a szalmazsákhuzatot, és ha kapunk hozzávalót, megvarrom. De nincs varrógépünk, válaszolja férfi is nagyon racionálisan, bár belátja, hogy a bátyját valóban meg kellene kérdezni, mit szól a dologhoz, az ágyproblémához, hátha segít keríteni olyan asztalost, akinek kedve is van, szerszáma is, faanyaga is.
Gyorsan begyújtok a sparheltba.
Előbb ki a kamrába fáért, öreg újságért, begyújtok a reggelihez, gondolja a férfi. Az ég nagyon lent a földön, mert a platni percekig füstöl a peremeken, keserű, fekete pamacsokat pöfögve. Alig szellőzik az udvarra nyíló konyhaajtón, áll a levegő, áll a világ. Évek óta kiszolgált, felfűrészelt, széthasogatott talpfákkal tüzelünk, az égő kátrány keserű, orrban megtapadó bűzét évekig, még Amerikában is éreztem.
Fel a csőrös teafőzőt, megmosok öt nagyobb krumpli be a sütőbe, a rácsra.
Anna nem kel, néz az ágyból, orra hegye, szemei látszanak a takaró alól, gondolja a férfi, figyeli a gatyában, atlétában sürgő, forgó házigazdát a nyitott ajtón át. Aztán szól, hogy nem volna-e kedvem visszafeküdni, ha már minden kinti házi feladatomat elvégeztem. Ezt mondja, ha a kinti házi feladataiddal végeztél. Ezt kérdezi mosolyogva, és azt jelenti, ha a kintiekkel végeztem, volna még benti feladat, tudok-e róla.
Szép, gondolja a férfi, de olyan szép, életem legszebb mosolygó, csábító, kurvás mondata, el nem hittem volna, hogy egy nő ilyet kiejt a száján, hogy ő hívjon, ő nyissa meg a paplan alját, emeli, hogy becsúszhassak mellé.
Nagyon sok mindent nem tudunk az életből, gondolja a férfi, de nem tudjuk, mit nem tudunk, így aztán gyönyörű minden.
Aztán valamikor délelőtt mégis felkelünk, gondolja a férfi, bezárom a közös udvarra nyíló konyhaajtót, nehogy ránk törjön valaki, összefröcsköljük faltól-falig a konyhakövet, ahogy nevetve és boldogan besegítünk egymásnak, le az asztalhoz, szikkadt töpörtyűt, sós fehérszalonnát eszünk, istenem, gondolja a férfi, sós fehérszalonnát ötven éve utoljára, kevés száraz félbarna kenyeret, forró sült krumplit, apró paradicsomot, a szomszédasszony ajándékát, és lilahagymát.
Egymásra lihegünk, gondolja a férfi, hogy na, elég büdös vagyok már?
És nincs hagymaszag.
A fiatal szájak, gondolja a férfi, vagy a fiatal, boldog orrok megváltoztatják az érzékelhető jelent. Minden látható szín más tónusban jelenik meg, amilyenben akarják, minden érzékelhető szag olyan, ahogyan akarják, a világi dolgok kedvük szerint alakulnak, amíg ketten, csak ők ketten, amíg összekapaszkodva, amíg egymás mellett. Nincs politika, nincs gazdaság, nincs gazdag és szegény, nincs hagymaszag. Ami közben van persze, hogyan is ne lenne. De nem veszik tudomásul.
A kései reggeli után, már ebédnek nevezhető, elpakoljuk az asztalt.
Meleg van így összenyitva, a kályhát megraktam, a sparhelt is befűtve, gondolja a férfi, nem öltözünk, én gatyában, trikóban, ő meg a bugyi fölé húzott flanelingben. És a meleg nem bágyaszt el, teli has nem lassít le bennünket. Amikor elpakolgatunk, hogy akkor egészségünkre a reggelit, megyek, hogy beágyazok. Anna az ágyra lök. Hogy akkor most a desszert. Hogy a tejszínhabos forró csokoládé.
Ez volt az álma, gondolja a férfi. Olvasta valahol, hogy az urak forró tejszínhabos kakaóval fejezik be az étkezést, ez naponta eszébe jut a menzareggelinél, menzaebédnél. Kétnaponta emlegette. Ha jót akarok neki, mondta, ha igazán jót akarok, ha meg akarom lepni úgy, hogy boldoggá tegye, nem aranyat, ezüstöt, nem kopogó báli lakkcipőt kér, hanem tejszínhabos forró csokoládét. Nemigen vágytam erre, gondolja a férfi, nem vettem komolyan, hogy egy okos, felnőtt nő ilyesféle után vágyakozzon, hogy amikor valami baja volt, összezördültünk, azzal nyitott, hogy mert ma sem hoztál.
A békekötés általában azzal kezdődött, gondolja a férfi, hogy esküdöztem, ha Tolnát, Baranyát össze kell járnom, akkor is szerzek holnapra, vagy jövő hétfőre. Anna azt válaszolta, jó, ha megesküdtél, már nem kell.
De ebben a formában, ágyi desszert formájában, gondolja a férfi, soha meg nem jelent. Igaz, nem volt módja. Két év alatt először sikerült egy ágyban aludniuk.
Kritikák a kötetről:
