Irodalmi Jelen

Sötétkapu 7. (Ez forradalom)

2010. október. 23. - 06:30

Meg sem öleltél egész nap, mondta Anna, gondolja a férfi. Nem hát. Csak egész éjszaka, meg egész délelőtt, mikortól számolod az egész napot? Egyik kezével tálalt, a másikkal átkarolta a nyakam, megcsókolt. Végre, mondta. Már attól féltem, néznem kell valami tüzes forradalmárt.
Ekkor világosodott meg, Anna mondta ki, én csak a káoszt érzékeltem, ez forradalom. Forradalom van. Üresek az utcák. Nincs rendőr. Nincs katona. Csak emberek. Nincs Párt, gondolja a férfi. Hol a Párt? Bebújtak a patkánylyukakba, gondolja a férfi.

Onagy Zoltán

Sötétkapu 7.

10. Az utolsó vacsora

Kellemes meglepetés, meleg lakásba érkezünk, gondolja a férfi. Egy nap, ha kimaradt a fűtés, hidegebb képes lenni, mint az udvaron a szigeteletlen mennyezet, és a vékony választófal miatt, ami a konyhát és az istállóból kialakított kamrát választja el. Az asztalon cédula, rajta a báty tintaceruzás írásával:

"Nem jövök haza, a gyárban alszom. Főztem paprikás krumplit, egyetek.

Vigyázzatok egymásra!"

A két sor közé, az egyetek és a vigyázzatok közé utólag megnyálazta a tintaceruzát, háromszor akkora betűkkel beszorította: NAGYON.

De jó. Ezt mondta Anna, gondolja a férfi.

Négy-öt napra főztünk, ha főztünk. Káposztát, gulyáslevest, babot, paprikás krumplit. Csupa tartalmas, zsíros, laktató egytál ételt. Ami bő kenyérrel, savanyúság nélkül is ehető. Savanyúságunk nem volt soha. Nincs, ki elrakja, nincs asszony a házban. A krumplit úgy, ne legyen vita, a bele való kolbászt kettévágva, nem darabolva, csak ketté. Mindenki a magáéval gazdálkodott. Úgy osztotta be, ahogy tudta. Bátyám takarékos ember. A kolbásza mindig nagyobb, mint az enyém. Én előbb megettem a kolbászt, hogy ne bosszantson, másnap az üres krumplit, annyiszor üreset, ahányszor jutott. Az üres sem üres annyira, ott az apró kockára vágott szalonna, a hagymás szaft. Néha, amikor együtt eszünk, bátyám megszán. Vág néhány vékony karikát, tányéromba dobja. De hozzáteszi: „Mondtam már, hogy ne zabáld meg egyszerre az egészet. Nem bírom látni.”

Várom, most hogyan, gondolja a férfi. A lábas lefedve a tűzhely langyos felén. Le a fedőt. Háromfelé vágva úszik a száraz lókolbász a fehér krumplihasábok közt a vörös lében. Anna befogadva. Anna a családhoz tartozik. Nem mondtam, nem is tudtam volna megfogalmazni a lánynak, csak jól esett. A melegedni felrakott mosdóvíz is. Az is, hogy bent alszik a gyárban. Az is, hogy NAGYON.

Ennyi utal ötvenhatra, ötvenhat október huszonötödikére, gondolja a férfi. Bátyám figyelmeztető nagybetűi. NAGYON vigyázzatok egymásra!

Meg sem öleltél egész nap, mondta Anna, gondolja a férfi.

Nem hát. Csak egész éjszaka, meg egész délelőtt, mikortól számolod az egész napot? Egyik kezével tálalt, a másikkal átkarolta a nyakam, megcsókolt. Végre, mondta. Már attól féltem, néznem kell valami tüzes forradalmárt.

Ekkor világosodott meg, Anna mondta ki, én csak a káoszt érzékeltem, ez forradalom. Forradalom van. Üresek az utcák. Nincs rendőr. Nincs katona. Csak emberek. Nincs Párt, gondolja a férfi. Hol a Párt? Bebújtak a patkánylyukakba, gondolja a férfi.

Anna kenyeret szel, visszacsomagolja a vászonba, leül szembe. Mosolyog. Egész nap mosolygott. Amikor vacogott, akkor is. Ülünk a falhoz tolt konyhaasztal két végén, ülünk a huszonötös égő félhomályában, Anna sugárzik, gondolja a férfi. Mint a nap, úgy. Ránézek, ahogy a kanállal vagdossa a nagyobb krumplihasábokat, aztán villával összetöri, mert, mint mondja, úgy szereti, ha pasztás. Így mondja: pasztás, gondolja a férfi. Ekkor hallom utoljára: pasztás.

Nincs nálam boldogabb ember a föld kerekén. Nem félek most se az apjától, se hisztérikus anyjától, nem érdekel katona

bátyja se, aki valahol a határszélen tölti három évét. Minden egyszerűnek tűnik köztünk, áttekinthető és szépséges. Odakint zűrzavar, ezt érzem, mi ketten pedig két növény Isten csillagos ege alatt összekapcsolva, összeölelkezve. Jutott egy bátyánk, aki figyel ránk, és vagyunk mi.

Ki árthat nekünk?

Átharaptam volna a vasat érte, gondolja a férfi.

Eszünk. Kenyérhéjjal törölgetjük körbe a tányért, hogy könnyebb legyen mosogatni, gondolja a férfi.

11. Jelszavak

Könyököl a szélben, nézi a Dunát, a táncoló fényt a szélben fodrozódó felszínen. Ez meg milyen csendben tűr mindent, gondolja a férfi, ötven éve ugyanez, ugyanígy.

Emlékei közt kotor, évtizedek óta nem jutottak eszébe a jelszavak. Nem szerette a jelszavakat. A jelszó letakar, elfed valamit, ami aztán soha többé nem látszik, a jelszó törli alóla az eredeti jelentést, a lényeget.

A "Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!" jut eszébe először. A jelszavakat, gondolja, politikailag művelt koponyák találhatták ki, mert ő nemigen ismerte az utat, amit a lengyel példa mutatott.

Aztán a "Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek!" Amiben a munkás-paraszt szerepelt, akkor is fájt, ma is fáj, gondolja a férfi, de hát aligha léphettek ki a sablonokból, a kor szóhasználatából.

Aztán a Nagy Imrés: "Új vezetést akarunk, Nagy Imrében bizalmunk!" Bizalom, jól nézünk ki ezzel a bizalommal, gondolja a férfi. Hát nem mindegy, a kenyér melyik felét kenjük meg szarral? Ráadásul milyen sánta, ügyetlen szöveg, ráadásul úgy harsogtuk, mintha Istent szólongattuk volna. "Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!" Az anyja, de bátor, gondolja a férfi. Még hogy a Dunába.

Egyre másra visszaköszönnek a jelszavak. Ötvenféle jelszó elhangzott, amíg a Hősök teréről felértek a Bazilika alá. Hallja, ahogy dörgött a "Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!" Senkinek nem jutott eszébe, gondolja a férfi, hogy a sztálinizmus mi magunk vagyunk.

Aztán: "Vesszen az önkény, éljen a törvény!" Még hogy éljen a törvény.

Két törvény van. Az egyik az erősebb kutyáé. A másik, hogy a kő lefelé esik, a víz lefelé folyik, gondolja a férfi.

************************************