Sötétkapu 11. (Rákosi, kötélen)
Mozdult, szorosabbra zárt a hús, gondolja a férfi. A városháza bejárata fölötti erkélyen megjelent maga Rákosi. A nagyteremben vigyázta addig a párszerűséget, a kommunizmus térnyerését, de most megjelent az erkélyen, két karszalagos cipelte. A nyakába kötelet hurkoltak, könnyen megkötötték, mert a szobornak kétszer annyi nyakat szabott a szobrász, mint amennyi nyakat Rákosinak élőben juttatott a teremtő, és amíg a tér ujjongva ünnepelt, himbálva leengedték a kőre. A tömeg törte, zúzta a gipsz szobrot. Örömtáncot járt.
– Ha ebből valaki hazavisz emlékbe egy darabot, fület vagy orrot – mondtam Annának, gondolja a férfi, – az ávó a helyszínen felkoncolja.
Onagy Zoltán
Sötétkapu 11.
15. Rákosi, kötélen
Mozdult, szorosabbra zárt a hús, gondolja a férfi. A városháza bejárata fölötti erkélyen megjelent maga Rákosi. A nagyteremben 
vigyázta addig a párszerűséget, a kommunizmus térnyerését, de most megjelent az erkélyen, két karszalagos cipelte. A nyakába kötelet hurkoltak, könnyen megkötötték, mert a szobornak kétszer annyi nyakat szabott a szobrász, mint amennyi nyakat Rákosinak élőben juttatott a teremtő, és amíg a tér ujjongva ünnepelt, himbálva leengedték a kőre. A tömeg törte, zúzta a gipsz szobrot. Örömtáncot járt.
vigyázta addig a párszerűséget, a kommunizmus térnyerését, de most megjelent az erkélyen, két karszalagos cipelte. A nyakába kötelet hurkoltak, könnyen megkötötték, mert a szobornak kétszer annyi nyakat szabott a szobrász, mint amennyi nyakat Rákosinak élőben juttatott a teremtő, és amíg a tér ujjongva ünnepelt, himbálva leengedték a kőre. A tömeg törte, zúzta a gipsz szobrot. Örömtáncot járt.– Ha ebből valaki hazavisz emlékbe egy darabot, fület vagy orrot – mondtam Annának, gondolja a férfi, – az ávó a helyszínen felkoncolja.
– Hol, kedves, hol látsz itt ávót? – mosolygott Anna.
Odabújt.
– Te nagy hős – mondta. – Felkelt a nép, nem látod? Megugrasztja a tolvajokat.
– A tolvajnak nincs dobtáras géppisztolya, szívem.
– Így legyen, ha így látod.
De egyre jobban fájt a gyomrom a félelemtől, a figyelemtől, merre fussunk, ha futni kell.
16. A 48-as zászlódarab
Idősebb, kopaszodó férfi nyomakodik át a bejárat előtt szorosan álló tömegen, színes vászonfélét lenget. A nép átengedi, összecsukódik mögötte.
Néhány perc múlva megjelenik az erkélyen, felmutatja a kéttenyérnyi textilt, és azt kiáltja: Ezt a darab zászlót huszárkapitány nagyapja őrizte meg, hagyta rá a világosi fegyverletételnél feldarabolt csapatzászlóból. Nehezen érthető, mit mond, gondolja a férfi, a hősiességről beszél, a csapatszellemről, a magyar haza ellenségeiről, aztán elsírja magát, könnyeit beletörli a zászlóba, és hozzáteszi ordítva, könnyei a teljes magyarság könnyeit szimbolizálják, ezekkel a könnyekkel köti össze a negyvennyolcas múltat a jelennel, mert a zászló a negyvennyolcasok könnyeivel búcsúzott a forradalomtól, és az ötvenhatosok örömkönnyeivel köszönti a történelmi időket.
Végül szépen összeállt a szónoklat, gondolja a férfi, körben mindenki meghatódott, talán azért, mert a hallgató tudta, nem hivatásos beszélőt hallott, hanem egy embert a térről, egyet közülük.
Anna belesír a vállamba:
– Ez a történelem, hallod, ez a történelem – suttogja könnyeit nyelve, – hogyan kérheted, hogy menjünk haza?
– Mikor látsz még egyszer történelmet élőben? – kérdezte Anna.
Nem volt mit válaszolni, gondolja a férfi, mert talán, mert valóban, mert úgy nézett ki. Azt nem mondhattam, hogy nem akarok történelmet látni, őt szeretném holnap reggel, meg holnapután, meg ma este, és még nagyon sokáig. Ha a történelmet speciel nem látom, nem zavar annyira, mintha őt nem látnám.
Maradtunk, gondolja a férfi. Maradtunk, én rettegtem továbbra is, rettegve lestem a gyanús jelekre, gyanús pillanatokra, nem engedtem Annát túl közel a tűzhöz, maradtunk, de nem a közepében, csak a szélén. Ez is komoly erőfeszítésbe telt.
17. Egy tank
Valaki felüvölti, a Viscosában Dorogon dolgoznak, a dorogi munkásokat is a forradalom mellé kellene állítani. Azonnal megtelik két busz, vagy három, felkerekednek, hogy Dorog ki ne maradjon a forradalomból.
A szónokok távoztával a tömeg téblábol, kavarog, mindenütt más történik.
A nyomon, ami a buszoknak nyílik, végre kivihettem Annát a térről.
Indulunk, nem vitázom. Ekkor már nincsenek érvek.
A Kossuth Lajos utca közepe táján járunk hazaúton, gondolja a férfi, amikor látom, de a fél utca hallja a csikorgást a macskakövön, a Hegedűs kocsma felől harckocsi közeledik. Egyedül, bátran, az út közepén, mint egy páncélos csibor az iszapban. Mindenki eltűnik az utcáról, menekül, amerre lát, mi is visszakeveredünk szinte ugyanoda, ahonnan megpróbáltam Annát kirángatni. A Városháza körüli utcákban feketéllik a tömeg. A Kanonok sori laktanya előtt gyülekeznek az ávósok, érkezik a következő hír, gondolja a férfi, senki nem kérdez vissza, honnan a csudából tudja, elfogadjuk, elfogadhatónak tűnik a tegnapi csillaglevétel, csillagdobálás után, hogy úgy nem maradhat.
Az is világos, gondolja a férfi, hogy a tank megelőzi a tömeget, azért indították, akik indították, hogy megakadályozzák a tegnap esti dolgok előfordulhassanak. Civil ül az egyik üres Ikaruszba, keresztbe áll, hogy eltorlaszolja az utat, a tank ne tudjon följutni a Sötétkapuhoz. Egy másik, ez lehet a sofőr, kirángatja az ülésből, visszatolat a mellékutcába. A tank lassítás nélkül, csukott tetőajtóval elcsikorog a Postaköz előtt. Hatalmas. Kék füstje hosszú percekig lebeg utána, a szél a mellékutcákba hozza, érezhető háborúszag, katonaszag.
18. A börtön
A tömeg a börtön elé sodródik. Nemzetiszínű karszalagos emberek másznak a buszok tetejére. Üvöltenek, hogy mindenki tegye a magáét a forradalomért, aki magyar, tudja, mit tegyen a forradalomért.
Én azt teszem, hogy még jobban magamhoz szorítom Annát, és nézem a fákat, az ablakokat körben, a háztetőt, figyelem, mikor jelenik meg egy puskacső, egy dobtáras csöve. Mert ezt nem nyelik le, az biztos.
A Párt, gondolja férfi nagybetűvel, már adagolja a lőszert valahol a hűségeseinek, elkötelezetteinek, mert a Párt ezt nem nyeli le.
A busz tetejéről a viharkabátos, rekedt, kásás hangú szónok felszólítja a résztvevőket, nyissuk ki a börtön kapuit, szabadítsuk ki politika fogoly testvéreinket. A felszólításra tárulnak a hatalmas, szürke kapuk. A közeli kisebb csoport, akik a legaktívabbak, benéz a börtön vasajtaján. Ez egy húsz harminc főből álló kis csapat, némelyik nemzeti színű szalaggal, elsők minden akcióban.
Nem ismertem egyiküket sem, gondolja a férfi. Honnan keveredtek elő, ki tudja.Valaki a háttérből megjegyzi, legyetek észnél, itt nincsenek politikai foglyok, mit keresnének itt politikások? Lehurrogják, gondolja a férfi. A lehurrogás is félelmetes. Minden megmozdulás félelmetes. Hisztérikus, feszült, ingerült, tele az életveszély haragos felhangjaival. Lehet, hogy csak én éreztem így, mert nekem nem csak magamra kellett vigyáznom, de úgy éreztem, ezek halálra szántak. Meg akarnak halni.
Két fogoly lép ki. Elhangzik a kérdés: Csak ennyi? Csak két politikai fogoly? Érkezik a válasz is, a fontosabb politikásokat a Hadosztályparancsnokságra szállíttatta az ávó.
A következő körben kiengedik a köztörvényeseket. Ha egyszer itt a szabadság, legyenek szabadok a tolvajok, rablók is, gondolta a tömeg, a szabadság levegőjétől megjavulnak. Kihallatszott a hangokból, hogy aki ellentmond a tömeg pillanatnyi kívánságának, könnyen letépik a fejét. A börtönőrök rémülten álltak a kapu előtt, sorban, sarok össze. Nem számítanak sok jóra, látszik, később az is, hogy boldogok, mert megúszták. A rabok elszedik a pisztolyaikat, később, de ezt nem láttam, gondolja a férfi, a börtönőrök állnak reszketve, mint a nyuszik.
************************************
Sötétkapu - Halottak napja - további részletek
A többit majd később - Kapcsolódó interjú
Kritikák a kötetről: Eposzi színezet nélkül -
