Öt percet bírok még, mutatta Anna, de inkább négyet, és induljunk, gondolja a férfi.

Felálltak, hallgatóztak, szétnéztek. Újra esőre állt, a szél alapzaja elnyomta a távolabbi történések hangját. Sok minden nem látszott, a megerősödött csipkebokrok mögül, de az igen, hogy az idefönt játszó gyerekek kitapostak valami ösvényszerűséget átlósan a hegyoldalba. Azon talán lejutnak Vízivárosba.

Anna megállíthatatlanul remegett, gondolja a férfi. Mint aki jégbe szakadt, kimentették, most ott topog vizes ruhában, fagyos gallérban, lila kezekkel, fehér szájjal. Ma már tudom, a rémület volt, a direkt szembesülés a halállal, a végzettel, a világ elkerülhető, mégis megkerülhetetlen valóságával, gondolja a férfi.

Mindenképpen indulnunk kellett, kötelező szabadulni, ha nem akarom, hogy rosszul legyen.

Haza, haza, gondoltam, hazajutni valamiképpen, akárhogyan, de haza! De legalább a nagybácsihoz, ott meghúzódunk, felmelegszünk, gondolja a férfi.

Menjünk, mondom Annának, mert a zokogó férfi nem tesz jót az ő közérzetének sem, viszlát, papa, köszön el a bajuszostól, és indulunk az ösvénybe belógó tüskés csipkebokor ágak között a hegyoldal derekán. Óvatosan, mondja, csak óvatosan. Az ösvény meredek, elég egy rossz lépés, máris az alattuk lévő udvarok, tyúkólak valamelyikén találják magukat.

Harminc méter után eljutunk az eredetileg támasztónak szánt falazott gödör testvéréhez. Az építők ezzel akadályozták meg, hogy a hegyoldal lecsússzon az utcára.

Ez se üres. Ebben segédkorú fiatal férfi ül kinyújtott lábbal, a barna leveleken vérnyomok, nadrágja combnál merő vér. Éppen azon igyekszik, hogy levetett, ragacsos zoknijából szorítókötést készítsen.

– Comb, néztem rá, gondolja a férfi, – comblövés?

– Comblövés és halál – bólintja a fiatalember. – Nem is vettem észre, hogy eltaláltak, csak lefelé a hegyről, mert teleszaladt a cipőm. Az éreztem, hogy megütött valami, de azt hittem, ág talált el, ahogyan futottam fölfelé a lövöldözésben.

Hihetetlen, nézek, gondolja a férfi, legalább háromszáz méter, de inkább négyszáz a Sötétkaputól. A szövetnadrágon térd fölött, oldalt a bemenő és a kimenő lyuk, golyónyom. Akkor csontot nem talált.

– Nem – mondja a comblövéses, – a vastaghúson szaladt át.

Anna kikeresett a táskájából valami zsákmadzagot, ötrét hajtotta, és közvetlenül a seb fölött kétszeresen áttekerve a lecsupaszított combon elkötötte az eret.

– Ebbe nem kell belehalni – mondja a sebesültnek, – csak ne mozogj, ne erőltesd.

– Köszönöm – morogta a fiatalember. Pihenek egy keveset, aztán lecsúszok abba a házba, abba a sárga falúba. Rokonok, náluk kivárom, hogy jobban legyek. Van tüzed? – kérdezi, miután újra kényelembe helyezi magát, elkotorja a véres leveleket maga alól, tisztát, szárazat kaparunk össze, gondolja a férfi. A sérült nincs megijedve, közelinek látszik a menekülés, és a nagy fájdalom se jelentkezett még.

– Nincs, nincs tüzem – válaszolom, gondolja a férfi. Soha nem dohányoztam. De Anna táskájában természetesen gyufa is. Minden. Annánál mindig minden.

A sebesült rágyújt, egyik könyökével támaszkodva a kőfalnak dől. Szürkén, mint a cigarettafüst.

– Amikor odaértünk, az átjáróban látszott a harckocsi – mondja halkan a sebesült. – Aztán katonai teherautó érkezett, platóján fegyveres munkáskatonák. Megállt a kapu jobb oldalán, félrehúzódott a busz elől. Ekkor ért ide a tömeg eleje. Meg a buszok. Az első busz tetején is sokan utaztak. A csomagtartón. Hátul lépcső vitt fel rá, azon másztak a tetőre. A kiskatonák szóltak a sofőrnek, hogy nem szabad bemenni, de a korábbi sorfalat a hadosztály előtt lévő térre hívták vissza.

Mielőtt a busz felért, már jókora tömeg volt. A karszalagos felmászott a sarokkőre, megpróbálta nyugtatni a tömeget, itt nincsenek ávósok. Leköpdösték, te is ávós vagy, szemét! Már ekkor elhúzhattam volna a francba. A Széchenyi téren nem így nézett ki a dolog, hogy egymást köpködjük. A Széchenyi téren úgy nézett ki, a katonák velünk vannak.

Azután a tömeg be akart törni az épületbe, valaki pisztollyal riasztó lövéseket adott le. Ekkor kellett volna másodszor elpucolnom. A buszokkal érkezők nem hallották, mi történt tíz perce.

Az első autóbusz vezetője kétszer-háromszor megállt, félt. Ott egy honvédségi terület, és a behajtani tilos feliratú tábla. Végül mégis elindult, a forradalmárok kapacitálták, menjen nyugodtan. A katonáknál nincs fegyver. És náluk sincs, egyiküknél sincs. A tizenhat pontot akarják felolvasni a bent lévő katonáknak. De csak nem akart továbbhajtani. Egyik forradalmár pajszerrel ütögette a sebváltót a gyorsabb haladás érdekében. A sofőr meg se mert mukkanni – meséli a sebesült.

– Gerőről nem volt szó? – kérdezem, gondolja a férfi, érdekes, hogy Gerő nem került szóba, csak a tizenhat pont.

– Lehet. Nem hallottam. Én kívül, ez meg odabent történt a buszban. Csak azt láttam, hogy a papírokat lobogtatták.

Az alagút túlsó végén barna tölgyfakapu, előtte álló T34-es. Szemben, egyenesen rá láttunk, bele a csőbe. Ágyúja a kijáratra irányozva. Az alagútban fedezék, búvóhely sehol. A tömeg mégis meglódult, és aztán a busz is, eltakarta a tankot. Ekkor már nem látszott semmi. A másik autóbusz szerencsére nem követte az elsőt, kívül maradt.

Az épület emeleti ablaksorában géppisztolyosok könyököltek. Dobtárasok. A busz előtt közvetlenül egy kerékpáros, őt a szemben lévő ablakokból lelőtték, sorozattal – mondja a sebesült. Ekkor kellett volna harmadszor elpucolnom, de mögöttem akkora a tömeg, hogy nem tudom átvágni magam. Amikor a sofőr észrevette a géppisztolyokat, az ablakokat, amikor a biciklist lelőtték, tolatott volna, menekült volna, de tömeg miatt nem lehetett. Kétszer megszórták a buszt. Erre megállt. A sofőr az utasajtón át kivetődött. Ahogy földet ért, akkor robbant a busz. Levált a fele.

Dobhártyarepesztő dörrenés. Az ablakokból géppisztolyok ropognak. Az ajtón sikoltozó nők tapossák egymást, magasba tartott kezekkel. Ne lőjenek, ne lőjenek! Aztán vérző, jajgató sebesültek csúsznak ki a busz ajtaján.

Én meg rohanok a légnyomás leverte emberek fölött. Az ablakból folyamatosan lőnek. Mandinereztek a szemetek, elég volt belőni a járatba, a golyók fütyültek, pörögtek, pattogtak, nem volt védett pont. Hogy megsérültem, csak átérve a dombon vettem észre, kész – mondja a sérült.

Ennyi a történet – morogja, és rágyújt a következő cigarettára, gondolja a férfi.

 

 

– Menjetek le egyenesen a sárga házhoz, oda, a nagy kék mellé, mondta a sérült. A csavart hüvelykujjal meg kell nyomni rajta, akkor kinyílik, és bejuttok a tyúkudvarba. Mondjátok a nénémnek, Mari néni, hogy Csaszi itt fekszik fönt meglőve a támaszban, vigyenek le valahogyan.

– Ne segítsünk inkább? – kérdezem, gondolja a férfi. Már nagyon gyengének látszott.

– Dehogy, ő nővér a kórházban, tudja, mi a teendője. Addig pihengetek.

Sötétkapu - Halottak napja - további részletek

 A többit majd később - Kapcsolódó interjú     

 

Kritikák a kötetről:  Eposzi színezet nélkül  - Sötétkamra-kollázs