A Duna-part is csendes. Semmi mozgás.

El az iskolák előtt. Minden ugyanolyan, mint két nappal, egy héttel ezelőtt, csak a fák üresebbek, az ablakok sötétebbek.

A termálfürdő és a medencék elé érve, megállítom Annát, előremegyek, hátha látok valamit, ami ránk vonatkozhat, a Fürdő körüli lövöldözésből. Semmi. A magas faltól nem látszik csak az épület teteje, az meg ott áll a helyén. A kapu csukva, indulhatunk.

Még két veszélyes szakasz vár ránk. Az első Kis-Duna hídra csatlakozó Lőrinc utca előtti harminc méter, amit az ávósok akár a Széchenyi tér bejáratától is belőhetnek. A másik a Széchenyi tér és a Deák Ferenc utca sarkán lejövő utcácska. Megoldjuk, megoldom, fogadkozom, gondolja a férfi. Semmi hang sehonnan. Miután lejutunk a partra, minden hang megszűnt.

Egyetlen másodperc alatt változik az utcakép.

A fürdőkerítés melletti széntároló kátrányos lapos tetejéről gimnazistakorú fiúk ugrálnak. Hatan. Vagy heten. Előbb átlendülnek a kerítésre, onnan le a két és fél, három méter magasból. Kezükben légpuskára emlékeztető, vékony csövű, törékenynek látszó fegyver. Csattannak a bakancsok a betonon. Egyikük odaveri a tusát. A másik két kézzel a nyakára szorítja egy kék, bolyhos szállótörölközőt. Ekkor már hallani a dobtáras hangját. Előtte, hogy a golyók tépik a platánágakat, hull a gally.

Tizenöt méternyire tőlünk, gondolja a férfi. Más se hiányzott.

Mindannyian megvagyunk? Veled meg mi az isten van, kérdezi a törölközőstől egyikük. Vékony kabát, serdülőbajusz, éles tekintet, leventepuska. Közben a fal másik oldaláról még mindig kelepelnek a dobtárasok.

A fiuk közül néhányan futva indulnak az enyhe emelkedőn a Lőrinc utca felé.

A főnök marad néhány másodpercet, mutatja a sérültnek az alacsony falat a vízpart és a járda közt, oda húzódjon be, maradjon csendben, ha jönnek, felveszik, nyakából közben egyre erősebben folyik a vér, átütve a törölközőt.

Addigra mi már a fal mögött ülünk, átfogom Anna vállát, nézzük a vizet.

   Ekkor biztos voltam benne, gondolja a férfi, meghalunk. Innen nincs hová futni, nincs hol elbújni. Előttünk a Kis-Duna, a meredek part, mögöttünk a fegyveresek. Szemben ugyanolyan meredek fal. Ha még át is úsznánk, akár vízben, akár a szemben lévő oldalon, lelőnek, mint a kacsát. Arra nem gondolok, emlékszik a pillanatra a férfi, hogy az ávósok nem ugranak le három métert a fiúk után, mert minek.

Az idő nekik dolgozik.

Az még hallatszik, hogy a bezárt fakaput lövik, kopog, valamelyik üvöltött, bazdmeg, engem lősz seggbe!, lehet eltalálta a visszapattanó golyó, aztán ez is abbamarad.

A sérült nyakú fiú mellénk húzódik.

– Levitte a repesz a fejem – mondja. – A felét. Majdnem.

Halványan, kamaszosan vigyorog.

– De egy szemét ávóst biztosan kilőttünk – mondja, – biztos szentség, hogy annak az egynek kampec.

– A kávéház felől jöttek – mondja a sérült nyakú fiú. – Elől egy téharmincnégyes, őt elengedtük. Mögötte a parancsnoki vippon. Erre a golyószóró állt rá, utána a teherautó, rá az összes puska. A géppisztoly beszorult – mondta, közben ujjai közt, át a négy rétegben összehajtogatott frottíron áttört a vér.

– Lebuktak, vagy leestek, vagy lelőttük őket, de egyet biztosan, ő ott maradt a padon eldőlve.

Azonnal megjelent a másik tank, fordult, célzott, lőtt. Elsőt a két ablak közé, a robbanástól minden üveg kitört. A következővel betalált az egyik szobába, az minden ablakkeretet kivitt. Ekkor már a hátsó szoba felé menekültünk, kispuskával nem lehet tank ellen harcolni – mondta a fiú egyre fehérebben.

 

 

Láttunk ma már ilyet, nézem a fiút. Ahogy a vér bugyog lefelé, megáll a kulcscsont gödrében, siklik tovább be az ing alá, ahogy közben szürkül az arc, fehéredik a száj.

– A társaid hová mentek – kérdezi Anna, megint a lehető legracionálisabban, gondolja a férfi, mert ha visszajönnek, márpedig azt mondták, hogy visszajönnek érte, akkor el kell innen tűnni minél előbb, mert ahol a forradalmárok megjelennek, záporoznak a golyók.

– Beindítják az elakadt tankot, és visszavágunk – mondja magabiztosan.

– Tudja valaki vezetni egyáltalán?

– Biztosan, ha elindítják.

El kellett volna indulnunk ekkor, gondolja a férfi, mert az egyik tank odavonzza a másikat, nekünk meg nincs tankunk, semmink nincs, csak egymásunk van. De nincs szívünk otthagyni. Egyre halkabban beszél, de beszél a fiú.

 

 

 

 

 

Amikor meghalljuk felbőgni a tankot, a fiú éppen rám dőlne, lefektetjük a peremre, mi pedig át az alacsony kőfalon, futás a Lőrinc utca felé, hogy előbb érjük el, mint a gimnazisták vezette tank. El is ütnek, le is lőnek, mondom magamban, gondolja a férfi, autót vezetni is tanulni kell, a tank meg nem autó. Még beviszik a folyóba, ez volt az első, ami eszembe jut futás közben, gondolja a férfi, néztem, milyen erős ez a fal, megfogja-e a tankot, ha elvétik a kanyart.

Ötven méter választ el bennünket, amikor hídfeljárón átjutunk a túloldalon folytatódó sétányra. A tank bőg, füstöl, negyedköröket csúszik jobbra, balra. A nyitott toronyban az egyik kölyök kezében puskával, mint a hajóskapitány. Addig futunk, amíg a hörgő tankmotort hallom. Ha már nem ér odáig a hangja, talán nem ütnek el, nem lőnek ránk. Hátranézek, de az emelkedő út már takarja őket. Nagyon kell fülelni ahhoz, hogy halljam, túl a kanyaron tovább kínozzák a motort.

– Megállnak-e a fiúnál – kérdezi Anna, – vagy a nagy izgalomban megfeledkeznek róla, hagyták ott elvérezni.

– Ha látunk mentőt, vagy valami vöröskeresztes céget, szólunk nekik – ezt válaszoltam, gondolja a férfi, de tudtam, nem találunk semmit. Tudtam, nem izgat különösebben, mindenki a maga bőrét viszi vásárra, én meg nem akartam, hogy Anna bőre is vásári tárgy legyen, pedig a fürdő előtt hajszálon múlt, hogy le nem mészároltak bennünket a helyszínen. Honnan tudták volna az ávósok, hogy mi nem a Fürdőből futottunk ki, és egyébként is, mit érdekelte volna őket. Akit ők nem lőnek agyon, lehet, őket lövi agyon. A harc, a háború alaptétele. Ölj meg mindenkit, életben maradsz.

– Nem érdekelnek a sérült kölykök – mondtam a rövid futás után, – hősök, akik leventepuskával mennek a páncéltorony ellen. Egyetlen feladatom van, nincs öt, nincs tíz feladatom, nincs haza, nincs ávó csak annyira, amennyire akadályoz: eljuttatni Annát a Kiss János útra, és nem jönni ki két napig erre a rémületre. Három napig. Közben kideríteni, mi igaz a bátyámmal kapcsolatos hírből.

A Tanács utcán, a Városházáról a Kis-Dunára vezető rövid utcácskához érve, gondolja a férfi, felderítek. Fel, mert nem tudni, ha mindenütt ávósok, akkor itt is. A fiatalok a Városházát szállták meg először, aztán a megyei börtönt, csak utána készültek szövetségre lépni a katonákkal.

– Maradj – mondom Annának, – maradj. Egy szemmel megpróbálok benézni az utcába, de a perem, vagy a fal síkjából a saroktól öt méterre kiugró oszlop eltakarja az utca végét, éppen az erkélyt, éppen, amit látni akarok. Ekkor letérdelve, behúzott nyakkal kimászok a sarok mögül, hogy lássak valamit.

Félkönyékről hátranézek. Elkapom Anna pillantását, mosolyog, félúton járunk hazáig. Elmúlt a korábbi rémület.

– Mi van? – kérdezi mosolyogva, szemével kérdezve, sehol senki? Menj kijjebb.

Ő is fedezékben, a nagy sarki platán és a házfal között.

Valami mozgás az oszlopok fölött, az erkélyen, de nem vehető ki tisztán, micsoda, mert rossz a szög. Kikúszok fél testtel. Hiába. Nem látszik az erkély, csak az, van ott valami, ami nem odaillő. De hogy mi volna, nem látom. Átfutunk, bármi legyen az ismeretlen tárgy. Mire észbe kap, a túloldalon járunk, a sarokház takarásában.

Visszacsúszok, gondolja a férfi. Háromnegyedig a fal mögött, negyedig még kint, amikor mögülünk felugat előbb egy, aztán még egy dobtáras. Berántottam a fejem a sarok mögé. Ugyanaz történik, mint az előbb, golyók kattognak a csupasz platángallyak közt, durrannak a vastagabb ágakban, de nem lehet megállapítani, merről érkeznek a golyók.

– Feküdj – kiáltok Annára.

– Feküdj már le, azonnal feküdj! – üvöltök. De Annát megbénítja a félelem, annyira közeli és annyira összetett a hanghatás, a fegyver zaja, a golyóké, a záporozó faforgácsé, gallyaké. A platántörzshöz lapul, szemben a házfallal. Mire felállok, hogy lerántsam magam mellé a levelek közé, lába összecsuklik, mint a rongybabáé, egészen halkan, inkább csak a szájmozgásról olvashatóan azt súgja, jaj.

Egyik karjára támaszkodva a földre csúszik, mielőtt leér, a másikból elejti a táskáját. Mellé gurulok.

Ekkor látom meg a két bőrkabátos fegyverest a sétány Lőrinc utcai végétől vagy száz méterre. Szétvetett lábbal állnak egymás mellett, csípőből lövik az utcát. A fákat, az úttestet, a járdaszegélyt. Hallatszott, hogy egy-egy golyó gellert kapva fütyül, de azt hittem, a fáktól pattan le úgy. És nem innen vártam a lövéseket, hanem az erkélyről. Az közben utca üres. Nem jár az utcában senki, csak mi ketten.

Berángatom Annát a törzs mögé, nézem, mi van, mi történt. Bal karja elmarad a test mögött, furcsán ellóg, mintha nem tartozna hozzá, nyaka is félrebillen, gondolja a férfi. Igazítom, nyög, jaj.

– Mi van – kérdezem, – eltaláltak?

Közben a bőrkabátosok talán tárat cserélnek, talán több töltött fegyverük van, ugyanolyan tempóban lövik az utcát. Néha szünet, aztán újra lőnek. Pattognak, fütyülnek a golyók, potyog az apró ág, néha a falba csapódik, száll a por, ablak csörren, vagy a behajtott ablaktáblán kopog. De nem nagyon érzékelem, csak tudom, nem hallok semmit túl azon, jaj.

Aztán megint, jaj.

Elhaló hangon, olyan kevés levegővel, hogy nem képes megrezgetni a hangszálait.

Odafordítom. Ekkor látom meg az első vérnyomokat. A golyó eltörte Anna bal karját könyék fölött, a vékony, kicsi kart. Átment a kabátujjon, a karján, befúródott a hóna alatt a bordák közé, gondolja a férfi. Vér és húsnyomok mutatják a pontot, ahol a kart elhagyva a szövetet érte.

És látom az arcbőrén, ahogyan rózsaszín és a barna milyen gyorsan fehéredik, gondolja a férfi.

Hanyatt fekszik, mozdulatlanul.

Most, mondom magamnak, most azonnal, gondolja a férfi, nem törődni fegyveresekkel, óvatossággal, most már nincs kire, mire vigyázni, csak rohanni vele, rohanni.

Hasára, ölébe igazítom mindenes táskáját. Átnyalábolom, felállok vele, és a szitáló ágak esőjében futok át a Tanács utcán, a Széchenyi téren, fel a szűk Postaközön, át a Kossuth Lajoson a kórház felé. Látom, ahogy rázkódik a karomban, szeme csukva, arca pontos és sárga, mint a kaucsukbabáé. Érzem, bugyog belőle a vér, átissza a kabátomat, kézfejemről le-lecsöppen az úttestre. De nem nézek hátra, gondolja a férfi, csak rohanok.

Rohanok át a városon. Keresztben. Nincs levegőm, nincsenek képek, Nincs Postaköz, nincs Kossuth utca, nincs piac utca, nincs kórházkapu, semmi nincs, én sem vagyok, gondolja a férfi. Halál van. Anna és a halál. Azután egyedül a halál.

 

A férfi a város felé fordul a Dunáról. Tekintetével a bérelt autót keresi. Megtalálja. A markában melegedő kavicsokat a folyóba szórja. Elindul a Duna-partról. Fel a dombra.

 

Sötétkapu - Halottak napja - további részletek

 A többit majd később - Kapcsolódó interjú      

 

Kritikák a kötetről:  Eposzi színezet nélkül  - Sötétkamra-kollázs