Angyal szállt el felettünk - Thomas Pasatieri: SIRÁLY / Armel Operaverseny és Fesztivál 2010

Az előadás megragadja a csehovi világ hangulatát, a nyughatatlanságot, amely abból fakad, hogy alakjai vágynak ugyan szembeszállni sorsukkal, mégis tehetetlenül nézik végig, ahogyan az élet elszáll felettük. - Pál-Kovács Ramona írása

Angyal szállt el felettünk

- Thomas Pasatieri: SIRÁLY / Armel Operaverseny és Fesztivál 2010

   Thomas Pasatieri Csehov adaptációját, a New Yorki Dicapo Opera Theatre produkcióját láthatta az Armel Operaverseny és Fesztivál közönsége november 12-én és-13-án. A Sirály című előadás európai bemutatójának díszvendége volt maga a zeneszerző, Pasatieri is.

    „...egy tó partján gyerekkora óta él egy fiatal lány, [...] szereti a tavat, akár a sirály, és boldog és szabad, akár a sirály. De véletlenül jött egy ember, meglátta, és unalmában elpusztította, mint ezt a sirályt.” – foglalhatjuk össze Csehov szavaival a történetet. Nyina, az idézetben szereplő lány tragédiája ez az előadás, és mindenkié, aki a darabban feltűnik. Az opera annyiban tér el a drámától (a librettót Kenward Elmslie írta Csehov azonos című darabja nyomán), hogy kiemeli a már meglévő szerelmi szálakat, s ezeket helyezi történetének központjába. Eltűnik a színdarab ábrázolta hétköznapi szürkeség, s helyette egy letisztultabb történet körvonalazódik Nyina, Konsztantyin, Irina Arkagyina és Trigorin kapcsolatáról. Előtérbe kerül még Másának, az intéző lányának (szerepében a tavalyi verseny győztese, Kristin Sampson) a drámája is, aki ugyan Medvegyenkót, a helyi tanítót szereti, de mivel szerelme Konsztantyin iránt viszonzatlan marad, jobb híján feleségül megy a hozzá mindennap 6 versztányit gyalogló és állandóan anyagiakról panaszkodó másik tanítóhoz. A három versenyszerepben ezúttal Molly Mustonen (Nyina), Haja Zsolt (Konsztantyin) és Beverly O’Regan Thiele (Irina Arkagyina) látható.

   Amikor a gyönyörű nyitány végén a függöny szétnyílik, a szemünk elé kékes-fehéres színekben tündöklő, misztikus díszlet tárul, amely a teret három körkörös dobogóra erősített áttetsző, tejüveg-fehér paravánokkal osztja meg. A színpadi térelválasztó elemek ötlete már Edward Gordon Craig óta jól ismert. Ő ezeket a tér végtelen számú megformálásához használta, élve mozgathatóságukkal és a jelenetváltásokat gyorsító tulajdonságukkal. Jelen esetben, mivel ezek a paravánok rögzítettek, nem engednek nagy játékteret. Egy-két jelenetet leszámítva, ahol funkcionálisan is megtalálják a helyüket, legtöbbször csak jelentés nélküli térelemek maradnak, amelyek a színpadot homorú folyosókra és terekre osztják. A realistának egyáltalán nem nevezhető színpadkép mindhárom jelenetben változatlan, értelmezése viszont (aszerint, hogy éppen egy külső teret, pl. udvart, vagy belsőt, mint az ebédlő, vagy a szalon terét jelenti-e) színről színre változik. Mindenesetre a paravánok remek „búvóhelyet” nyújtanak a szereplők számára, akik minduntalan egymás után leskelődnek, hallgatóznak (mindenekelőtt Medvegyenko). Azonban áttetszőek lévén a nézők elől nem rejtenek el semmit, így tartva játékban az éppen „háttérbe” vonult színészeket.

    Az egyeseket esküvői tortára emlékeztető, egymásra helyezett három dobogón és körülöttük folynak az események. A dobogó tetején fehér lepellel letakart asztal. Amikor Konsztantyin Nyina előad a darabon belül egy darabot,  színpadnak használja ezt az emelvényt (talán ez a legegyértelműbb jelentése ezeknek a térelemeknek), más esetekben korántsem ilyen világos, mi indokolja ottlétüket. Az egyszerű, stilizált díszletekkel éles ellentétben állnak a meglepően realista, korhű jelmezek. Így azt a képzetet keltik, mintha a szereplők mindennapi életükből kiragadva egy álom-valóságba kerültek volna. Ebben a képzeletbeli világban kóvályognak boldogságukat, vágyálmaikat kergetve. Konsztantyin híres író szeretne lenni, Nyina elismert színésznő, Irina Arkagyina fiatalságát és báját akarná megőrizni, és még sorolhatnánk. Hiszen mindenki másra vágyik, mint ami megadatott neki.

   Érdekes, az álom-világot árnyaló megoldás a színdarab-betét, amelyben Nyina az asztalon ülve, enyhén átütő fehér lepedő alatt, fehér füstbe borítva jelenik meg, mint a világmindenség lelke. (Itt a paraván kulissza és függöny, máshol ajtó, legtöbbször viszont csupán „fal”.) Mint általában, most is mindenki a színpad más részein áll, ki szemben, ki háttal a közönségnek és a többieknek, mozdulatlanul, állóképekbe merevedve. A tó másik felén lévő villából kiszűrődő dal sellők éneke gyanánt kábítja el a jelenlévőket, akik bódultan kerengnek, táncos mozdulatokkal lejtenek a körfolyosón. „Like a dream” („Mintha álmodnék”) – zárja le Nyina a második felvonás első jelenetét, a közte és Trigorin között alakuló románc végszavaként. A holdvilágos éjszakák hangulatát idéző fények lágyan árnyalják a tejüveg válaszfalakat és egészítik ki a háttérben kifüggesztett hatalmas, kéken megvilágított lepedőt (a tavat?). Ez a kékség, mivel a teljes hátteret betölti, mintha fojtogatna, nyomott, fullasztó hangulatot teremt; az álom kéksége ez, amelyből sosem tudunk felébredni.

   Az állóképekké merevült eseményekben az időbeliséget, s ezáltal a kronológikus támpontot Szorin alakja biztosítja, aki az előadás során testi egészségének romlásával fokozatosan jut el a bottól a mankókon keresztül a tolószékig.  Máskülönben nem sok változás történik a szereplők életében. Nyina elmegy ugyan Moszkvába, hogy híres színésznő legyen, két év múlva azonban, amikor visszatér Szorin birtokára, sorsa ugyanolyan kiúttalan, mint elindulásakor. Ez a mély fájdalom tükröződik majd’ mindegyik szereplőn, hiszen az opera eldönteni látszik – zenéjében ugyanúgy, mint színre vitelében – az örök kérdést, miszerint Csehov komikus vagy tragikus szerző-e drámáiban. Konsztantyin lelőtt és szoborrá preparált sirálya a bukás, a vágyak be nem teljesülésének szimbólumává válik.

   Az előadás megragadja a csehovi világ hangulatát, a nyughatatlanságot, amely abból fakad, hogy alakjai vágynak ugyan szembeszállni sorsukkal, mégis tehetetlenül nézik végig, ahogyan az élet elszáll felettük. Ez az álomszerűségbe burkolt lidércnyomás nehezedik mindegyikükre. Az, hogy ezek a csehovi szereplők énekelve fejezik ki érzéseiket, kissé bizarr, néhol mulatságos is (talán itt ragadható meg a csehovi komikum), de egészében véve teljesen elfogadható produkció.

Pál-Kovács Ramona