Erdélyi bérház-anekdotázás

Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című regényében egy fiktív határ menti erdélyi város lakói révén főként az 1980-as és 1990-es évek keserűen nosztalgikus világába pillanthatunk bele.

Erdélyi bérház-anekdotázás

„Nem egy ember, hanem egy hely történetét szeretném elmondani – szólt Lucien; – nézd, például elbeszélném, hogy mi történik egy ilyen kerti sétányon reggeltől estig.” – áll a könyv elején a regény szemléletére, tematikájára és technikai megvalósítására is velősen utaló Gide-idézet. Kerti sétány helyett azonban a Törekvés utca 79-et, egy nap helyett pedig Erdély közelmúltját mutatja be nem mindennapi regényében a főként újságírói tevékenységéről ismert, de novellákkal, esszékkel, tárcákkal szépíróként is jelentkező Papp Sándor Zsigmond. Bármennyire tragikus a kor, amelyet papírra visz a maga is Erdélyből származó, Ceauşescu-diktatúrában felnőtt szerző, műve nem véres korfestés vagy dühös vádirat, inkább fiktív sorsok köré szőtt, keserűen nosztalgikus anekdotázás.

Papp Sándor Zsigmond (Fotó: Fajta Sarolta)

Papp Sándor Zsigmondot láthatóan nem annyira a nagy, történelmi események izgatják, hanem sokkal inkább az, „ahogy ezek a semmi kis életek tragédiát adnak elő (…) ismétlődő szereposztással, a taps lehetősége nélkül.” Erre vonatkozó ironikus utalásként is értelmezhető a regény vége felé található, a forradalmat átéltekkel riportfilmet készítő német forgatócsoport jelenete. „A temetőről mesélt a stábnak is, de Hans Jürgen akkor már nagyon türelmetlennek tűnt. Ütemesen rázta a lábfejét az asztal alatt, mint a gyerek fogorvos várójában. Már vagy két órája forgott a kamera, zabálta a gép a drága nyersanyagot, de még mindig csak a betonnál meg a soroknál tartottak, hogy hányszor volt áramszünet, és hogyan fáztak a fűtetlen lakásokban, ami persze nagyon jó háttéranyagnak, couleur locale-nak, de a forradalom rettenetéhez, ahogy Hans nevezte azt a pár napot, nem vitt közelebb.”

Ahogyan arra a cím is utal, a Semmi kis életeknek nincs meghatározott hőse. Egy fiktív határ menti erdélyi város lakói révén főként a nyolcvanas, kilencvenes évek elevenednek meg, de egyes szereplőin keresztül visszapillanthatunk egészen a második világháborút követő kommunista időszak kezdetéig. Karaktereit egy négyemeletes bérház tartja össze, amelynek áporodott levegőjű, tragédiákkal teli hétköznapjaiba szabadon bepillanthat az olvasó. A lakók a kor jellegzetes figurái: szürkén tengődő feleség, élelmiszerválságot kihasználó nyerészkedő, besúgónak kényszerített apa, a párt alázatos szolgája, lázadó suhanc, súlyos titkokat rejtegető lány. A regény mintegy kiválogatja a társadalom e parányi alkotóelemeit, hogy életükből ugyanazt a mozzanatot kimetszvén ne csupán a történelem egy bizonyos pontjának krónikása legyen, de megkísérelje feltárni a diktatúra természetét. Legvelősebben talán a ház gondnoka fogalmazza meg ezt magának. „A félelem (…) nem olyan, mint a cukor, vagy bármelyik fűszer, hogy vagy van belőle, vagy nincs. Nem lesz tőle keserű vagy édes az élet. Nem lehet adagolni, és megvonni sem. Buta, aki erre gondol. A félelem inkább hajlam. Úgy képzeljék el, mint egy ágas-bogas növényt, ami odabent nő. Selymes szirmokkal és szívós gyökerekkel. Egy kis bonszáj. Az elmúlt évek ilyesmit csíráztattak ki az emberben, hogy aztán a többit a gazdájára bízza. És ha megvan, ha már megkapaszkodott a húsban, akkor már lehet öntözni, ápolni, mert már összerezzen bármire, ajtócsapkodásra és fékcsikorgásra, egy váratlan, hangos szóra az utcán, a sarkon álló egyenruhásra vagy arra, hogy otthon felejtette az igazolványát. Igazából mindegy, mert minden apróság táplálja, őt neveli a legkisebb félreértés is. Elég, ha hosszan ránk néz egy idegen a gangon, már meg is termettek aznapra a satnya gyümölcsök. És ez nem múlik el. Nem szárad ki, és nem lehet gyökerestül kitépni. Persze, most nem fél, ha ezt kérdezik. De tud a növényről. És a növény is tud róla.”

Román György A bérház történetei című sorozatából

Az alcím ugyan  – Erdélyi történet – világosan megjelöli a könyv fiktív világát, és a könyv vége felé közeledve egyre több Románia történelméből vett szál fűződik a történetbe (mint a forradalom felidézése, vagy Ceauşescu kivégzése), mégis sokkal általánosabb érvényű, helyhez, történelmi eseményekhez nem kötött az elnyomásnak e finom és precíz analízise. 

Ami még érdekesebbé teszi ezt a könyvet, az a valóság és az igazság mibenlétére, az elbeszélhetőség lehetőségeire rákérdező különleges szerkezete. A következetesen végigvitt elbeszélői megoldások által, miszerint az olvasó végig az aktuális szereplő nézőpontjából láthatja a történéseket, különféle, egyenlő létjogosultsággal felszínen tartott történetváltozat él egymás mellett. Az a bizonyos kimetszett mozzanat ugyanis, amely köré a regény három főbb fejezete szerveződik, egy disszidálási kísérlet. Az időben ide-oda ugrálva, az előre- és hátrautalások, késleltetések bonyolult szövedékén keresztül behatóbban megismerjük a nézőponthoz tartozó karakterek múltját, jelenét. A regényben annak más és más tudású szereplői – a szökni próbáló fiát halottnak tudó apa, a fiút kihallgató tiszt, és a disszidálási kísérletében félig-meddig maga is részt vevő lány – révén az olvasó számára többféle, párhuzamosan együtt élő valóságváltozat jön létre. Még ha a szökési kísérlet egyre több részletére derül is fény, sem a narrátornak, sem a szereplőknek nincs teljes jogú hozzáférése a valódi eseményekhez, és semmi sem garantálja ezek hitelességét. A könyv egyetlen hőse így hát – mondjuk így – a valóság. A valóság, amely közeli, mégis elérhetetlen. Mintha minden szereplő, esemény csak e hiányként megfogalmazott hős színrevitelének kelléke lenne csupán. Talán nem véletlen, hogy a regény végére minden főbb szereplő, így vagy úgy, eltűnik a történetből. A következő idézet ugyan Ceauşescu kivégzésének napjára vonatkozik, de tökéletesen utal a regényt szervező disszidálás eseményére is, amely minden kiemelt szereplő életét gyökeresen megváltoztatta. „Mintha egy hatalmas fénymásolón húzták volna le száz és száz példányban azt az egyetlen, gyilkos napot, és mindenki más részletet takart volna ki belőle, vagyis másként állította elő önmagát ...”

Román György A bérház történetei című sorozatából

Papp Sándor Zsigmondot nyelvi kifinomultsága, rafinált regényszerkesztési elve, a történelmet és a fikciót ügyesen ötvöző történetszövése minden bizonnyal az egyik legígéretesebb kortárs prózaíróvá teheti. Érzéki, már-már a realista művek pontosságára emlékeztető városleírásai, humorral, erotikával fűtött történetei úgy ölelik körül a közelmúlt szörnyű évtizedeit, hogy az ember azonnal fel is oldozódik azok szorongató hatása alól. A regény egyik legnagyobb erénye az a pajkosan és szertelenül mesélni akarás, aminek révén szinte a bőrén érzi az ember az elbeszélt város ragadós nyári levegőjét, orrába bekúszik a folyosón terjengő töltött káposzta illata, érzékeit csiklandozzák a blúz alatt meredező mellbimbók, vagy éppen talpát vágja a szikkadt sárrög.

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek – erdélyi történet. Libri, 2011.

Vincze Ildikó