Nem fattyúnak való vidék

 KRITIKA

Lehet-e peremvidéki kisebbségiként európaivá válni? Erre a kérdésre keresi a választ a vajdasági Végel László életművet összegző naplóregénye, a Bűnhődés.

Nem fattyúnak való vidék

Végel László Bűnhődés című naplóregénye a szerző életének és alkotói pályájának rövid (egész pontosan 172 oldalas) összefoglalása, hiszen a könyv eseményeit az író saját élményeiből, míg központi motívumait és kérdéseit korábban megjelent műveiből gyűjtötte össze. Valószínűleg lehetetlen lett volna a vajdasági magyar dráma- és regényíró, esszéista mind a hetvenegy évének és tizenhat magyarul megjelent könyvének teljes tartalmát egyetlen kisregénnyé gyúrni, így elkerülhetetlenné vált a válogatás. A mű minden eleme egyetlen témakörhöz kapcsolódik: hogyan lehet peremvidéki kisebbségiként nemzeti, illetve európai identitást kialakítani, és milyen szerep jut ebben a kísérletben Németországnak.

Az újvidéki Dornstädter cukrászda már a Bűnhődés megszületése előtt az ön- és történelemértelmezési folyamatok jelképévé vált. Már az Áttüntetések (1984) nyitóoldalain is felbukkanó épületnek a naplóregény szempontjából fontos történetét összefoglalja a Hontalan esszék (2003) című gyűjtemény egyik darabja. Ebben a kötetben megtalálható Végel László legfrissebb művének szinte összes fontosabb kérdése, illetve szimbóluma, mi több, innen származik a szöveg Nach Berlin... című bevezető, illetve What is Yugoslavia? című befejező része (utóbbi itt még Országkrónikaként jelent meg), ami szintén jelzi, hogy a naplóregény gondos válogatás eredménye.

E két utóbbi írás nem kapcsolódik szervesen a három részre bontott regény leghosszabb, címadó szakaszához, amely önmagában is egy lezárt egység. Így felmerül a kérdés, hogy mi is a célja ennek az esszé-újrahasznosításnak. Az előbbi szöveg esetében a válasz eléggé kézenfekvő: a Nach Berlin... hangulati bevezető és gondolatébresztő, amely felvillantja a körüljárandó problémákat. Így a pároldalas berlini kószálás bemutatja, milyen érzés „európai fattyúnak”, azaz kelet-közép-európainak lenni. Az olvasó akaratlanul is részese lesz ennek a barangolásnak a Végel Lászlóra oly jellemző egyes szám második személyű elbeszélés révén: „Lerobbant, piszkos városrészbe tévedsz, ismerős szavak ütik meg a füled; itt élnek az ázsiai, balkáni, Duna menti vendégmunkások, olcsó sörözőkben kóvályognak, haza vágyakoznak, miközben attól tartanak, hogy egyszer kitessékelik őket. [...] Beszélik a nyelved, de nem feded fel előttük a kilétedet, szégyelled magad, hisz felismered, végső soron te is olyan vagy, mint ők. Lelki rabszolga.” Éppen ezért a regény bevezető része nemcsak összefoglalása a várható témaköröknek, hanem azt is elősegíti, hogy a Bűnhődést peremvidékiként, tehát érintettként olvassuk, annak ellenére, hogy a következő részben már az én-elbeszélő dominál.

A What is Yugoslavia? című, befejező esszé szerepének kiderítése már nehezebb feladat, célja talán a felmerült kérdések egybegyűjtése és egyértelmű megválaszolása, esetleg az előző szakasz erőteljes zárásának hangulati levezetése. Ez utóbbi célt viszont nem tölti be maradéktalanul, mivel a központozással is jelzett indulatosság nincs összhangban a könyv leghosszabb, Bűnhődés című szakaszának rezignáltságával.

A regény legterjedelmesebb, címadó része közelíti meg leginkább a borítón található műfaj-meghatározást, hiszen az itt is jellemző esszészerű írásmód ellenére egyértelműen regénnyel van dolgunk, jóllehet formája, vallomásossága naplóra emlékeztet. Az életrajzszerűség nem öncélú: az egyéni sors megismerésével nyerhetünk bepillantást a hontalanság, illetve többhonúság problémájába. Ez az áttekintés viszont több rokonságot mutat a csapongó, élőbeszédszerű visszaemlékezéssel, mint a kronologikus naplóval.  Így egy gyermekkori történet észrevétlenül átalakul egy 1988-as írótalálkozó összefoglalásává, a trieszti kávéház kapcsán elinduló gondolatok pedig több évtized történetét ölelik fel. A kötetben lazán összefűzött emlékdarabkák csak illusztrációként szolgálnak az írói eszmefuttatáshoz.

A regény egységét az ismétlődő motívumok teremtik meg. Az egyik közülük a már említett Dornstädter cukrászda, amelynek történetén keresztül bepillanthatunk az elmúlt hetven év jugoszláv, majd szerb történelmébe. Ez a visszatekintés helyenként nosztalgikusnak tűnhet, de a kellemes emlékek közé beszivárognak a múlt szőnyeg alá söpört kegyetlenségei, mint például a Végel-családot is érintő német-magyar tömegsírok emlékei. Allegorikus a fénykorában bécsi kávéházak hangulatát idéző cukrászda sorsa is. Eredetileg a sváb tulajdonosról kapta a nevét, de 1945-ben, amikor a németség üldöztetése megkezdődött, a szovjet barátságot erősítendő Moszkvára keresztelték. 1948-ban viszont Tito és Sztálin konfliktusa miatt a Zágráb, a balkáni háborúk után pedig az Athén elnevezést kapta. A politikai változások során „a belső miliő azonban idővel egyre inkább leépült, mígnem pályaudvari váróteremre kezdett hasonlítani.” Az ezredfordulón, az Európához való csatlakozás jegyében ugyan felújították a cukrászdát, de a hangulata sosem lett a régi, nem úgy, mint a trieszti San Marco kávéházé, amely a narrátor szemében az európai kultúra szimbólumává vált. Ide belépni viszont csak néhány pillanatig mert, addig, míg a jó szándékú, szerbiai származású pincér nem figyelmeztette, hogy ez a hely nem neki való.

Az alcímnek (Úti szövegek) megfelelően meghatározó elem az utazás is, amelynek célja, illetve eszköze szintén igen változatos (repülés Szerbiába, vonatozás Triesztbe, buszozás Berlinbe). Mégis közös bennük, hogy a nemzeti öndefinícióról való elmélkedés táptalajaként szolgálnak, melynek konklúziója a hontalanság felismerése: a szerbiai magyar olyan, mint egy kettészelt kentaur. „Legyen egy kisebbségi író vagy ló, vagy ember! Az egyik dobozban ismerős idegen, a másikban idegen ismerős. Vagy az egyik, vagy a másik. Bizonyára ez esetben könnyebben meglelik a helyüket, ellenben akkor már nem azok, akik voltak. [...] A kentaurok Európa rossz lelkiismeretére emlékeztetnek, ezért nem kapnak helyet sehol sem, egyes-egyedül a görög mitológiában.”

A kisebbségi értelmiségi meghasonlottságában osztoznak a regény németországi „gastarbeiterei” is, amint az egy többórás buszozás élénk és érzékletes leírásából kiderül. Ez a szövegrész, akárcsak  Nagy Koppány Zsolt A vendégmunkás dalai című írása, egyik ékes példája a „vendégmunkás-irodalomnak”, annak tipikus motívumaival: a pálinkaszagú járműben uralkodó zenebonával, a duhaj hangulatot rövid időre megszelídítő félelemmel a határátkelés során, majd a vámosok rászedése feletti örömmel. Az elbeszélő némi értelmiségi felsőbbrendűséggel, fél-kívülállóként szemléli a buszbéli eseményeket. Kompenzálásként a narrátor többször jelzi, hogy ő az egyszerű nép szülötte: a szocializmus nélkül valószínűleg napszámos, jobb esetben fuvaros lenne. Hasonlóképp, amikor az út során anyanyelve miatt magyarázkodni kényszerül, mert az egyik dél-szerbiai szerint a magyarok repülővel járnak, vajdasági magyarságával indokolja, hogy a vendégmunkás-járattal utazik, holott az előzményekből kiderül, az igazi ok a feleség repülésiszonya.

E visszásságok ellenére hitelesen festi meg a könyv az igazi hazájukat meghatározni már nem tudó, a megélhetésért országot cserélő emberek alakját. Megtudhatjuk például, hogy egyszerű munkásként ki hogyan vett részt a berlini fal ledöntésében: utcaseprőként takarította a romokat vagy az Aldiban próbálta kiszolgálni a hirtelenjött keletnémet tömeget. Emellett a vendégmunkások közti nemzetiségi ellentéteket elmosó „Tarzan-német”-et is hűen megjeleníti a regény, olyannyira, hogy néhol a megértéshez legalább alapszintű nyelvtudás szükséges: „Also, az ember néha megkívánja, hogy német legyen. Besonders, wenn Sie sich wohl fühlen. Na ja. Nem lenne rossz németnek lenni, de csak egy rövid időre. Csak azért, hogy kipróbáljuk.”

Valljuk be, nem nehéz azonosulni a regénybeli vendégmunkás szavaival, hiszen az aktuális gazdasági helyzetben ki ne kívánná meg néha, hogy német, esetleg angol, de legalább pár napra ne csak félig-európai legyen? A regény ezt a nemzeti öntudat szempontjából kissé meghasonlott állapotot árnyalja követhetően, és ami talán különlegesebb: átérezhetően – hála a személyes hangnemnek, a példaként szolgáló érzékletes és gördülékeny történeteknek és a bizalmasan továbbadott családi-történelmi titkoknak. Hetvenegy év tapasztalatának egy ilyen kényes kérdés köré rendezése talán tényleg csak tizenhat könyv gyakorlatával valósítható meg, és elképzelhető, hogy az élményanyag egybesűrítése, elrendezése és átadása csak egyféleképpen lett volna sikeresebb: ha a kisregény egy leheletnyit (azaz 22 oldallal, vagyis az utolsó esszével) rövidebb.

Végel László: Bűnhődés. Noran Libro, 2012.

A cikket Bora fotóival illusztráltuk.

Balogh Réka