Öröm és fájdalom egyforma távol

Túlvilág                                                               

Az álom majd egy ajtót újra nyit  
abba a házba és abba az évbe: 
szél rázza a diófa ágait,
szél kap a rothadó diólevélbe.
  
Borostyán futja be a házfalat,
tócsán  az alkonyat  visszfénye lángol.
A Kőhegy mögött épp leszáll a nap,
rálátni a nagyszoba ablakából.

A nagy, csíkos fotelben ülsz velem,
a hétkarú öreg csillár alatt.
Hallom, egy hang így szól: ez már a menny.
Most már minden örökre így marad.

Csak félig látszik a sziklák fölött
a napkorong, nem bír lemenni mégsem.                           
Lassanként elborít mindent a köd,                                  
de látni még, hogy a drótkerítésen

az iszalag póklábait kigyújtja
a mozdulatan kora esti láng.
Egyetlen perc jár körbe újra s újra.
Hat macskánk van. De nincsen még kutyánk.

                             
Depresszió                                                                      

Átüt a konyhaablak üvegén,
a vékony függönyön át tűz szemembe,
mintha a végítélet közeledne,                 
a hold, a jéghideg platina fény.

A konyhabútorok épp csak derengnek.
A reggel messze még. Két óra múlt.
Holdfényben minden elvalótlanul,
talán mert nem felel lélegzetemnek

más lélegzet a két sötét szobából.
Akik valaha itt éltek velem,
már nincsenek, vagy túl a tengeren.
Öröm és fájdalom egyforma távol.

A föld a jégcsap holdvilág alatt
forog velem sötéten és kihűlten,
sodródom, mintha űrhajós az űrben,  
kinek köldökzsinórja elszakadt.

A perceket üresen pergeti
az óra, épp csak karcolják a felszínt.   
Sötét terek: üres lakás, üres szív.
A függönyt léghuzat lebegteti.

A  megkövült idő fölött lebeg               
a lélek, földi súlyoktól eloldva.
Idő előtt felköltöznék a holdba,
azok közé, akik már nincsenek.
 

A verseket Kentelky Gábor Táncoló fák a város fölött festményével illusztráltuk