Irodalmi Jelen

TÁVOLI BIRTOKBAVÉTEL – Kántor Zsolt versei

2012. augusztus. 14. - 22:04

KÖLTÉSZET

A nyelv frappánsabb, mint az állam,
mindent fel-, s megfog. –
Mint a Montblanc Meisterstück típusú toll,
a trafik pompázatos kirakatában.

TÁVOLI BIRTOKBAVÉTEL

KÁNTOR ZSOLT VERSEI

Irodacucc

A tanodák zárt teréből
eloldalogtak az eszmék.
Azután, mivel tél jött,
a bérlet díjat lenyelték.
Most a szemétkupacok alól
nyújtogatják markukat.
De az idő kikukázza őket.
Hulladék mutat utat.
Színes granulátum, játék
lesz a filozófiákból.
A kisdeden és a mit sem
sejtőkön a teória gázol.
Ilyenkor szokott eljönni a vég?
Nincs tapasztalat, csak véres kiflivég.

A kandeláber és a kontaktlencse

Kiirtok egy kártevő definíciót,
mielőtt tovább álmodom,
a tó felszínén úszó laptopon.
Egy repülő kontaktlencse
és a kandeláber találkozásából
vers keletkezik. Érti ezt a tudós elit?
Nyelv Bácsi ennél sokkal magasabb.
Azt mondja: összekoccannak. –

Az utcán fölbukkan az aggály, a kétely,
mint élboly, gyorsabbak, mint a látvány.
Nem mindegy, min keresztül nézed.

A nyelv frappánsabb, mint az állam,
mindent fel-, s megfog. –
Mint a Montblanc Meisterstück típusú toll,
a trafik pompázatos kirakatában.

De olyan távoli a birtokbavétel.

Jégcsap, op. 1.

Nézd! Kékek lettek a bukszusok!
Neki dőltek a kerítésnek.
Egy hátizsákos kisfiú keze
nyoma maradt ott. Jég lett.
A szél meg kibújt a hó alól,
fújta a rózsakert fóliáit.
Remegett, rezgett a viskó,
jégcsap reccsent, mint kárpit.

Ránk köszöntött a szerencse.
Az új olvadás.
Nagyapó fűteni kezdte
az összes szobát.
Én az udvart söpörtem,
közben tüsszentettem is.
A ház előtt elvonult
a kukás kocsis elit.
Majd a postás érkezett,
mint felmentő sereg.
Pénzt hozott, igaz,
de velünk is evett.

A papa hívta meg.
A háborúban bajtársak voltak.
Rendes embernek tűnt, csak
megette a kókuszgolyómat.

A bejárónő

kék tollhegyről lepergett a rászáradt tinta. A teafű meg szét van szórva. Még a szőnyegre is jutott. Ki kellene porszívóznom a lakást. Ezen gondolkodom egy álló hete. Ideje lenne kiürítenem az egyébként esztétikus porzsákot. Ne felejts el nekem préselni virágszirmokat. Ez a Te ígéreted. De tudom: betartod. Képzeld el, főhadnagyom, apám nyakkendőben és fehér ingben elment otthonról éjfélkor, de reggel már ott találtam az ágyban anya mellett. Fogalmam sincs, mi folyik itt. Nálatok hogy van? Szeretkeznek még ötven évesen az emberek? Mellékelem egy indigón átnyomott prózám, kíváncsi vagyok, tetszik-e? „A dőlt betűk országa diktatúrában senyved. Hiába van beleírva az útlevelembe, hogy a világ összes országába érvényes. A dőlt betűk nem engedtek át éjszaka a határon, maguk közé. Itt toporgok kurziválás nélkül.” De Te, főhadnagyom, tulipánokat fogsz a Gaffiot lexikonba bújtatni és könnyeiddel áztatod esténként a leveleidet. És rám gondolsz. Nagyon hülyének kell lenned, ha tényleg kitartasz mellettem. Az emberek, hogy tudjanak szeretni valakit, lemennek szappanba. (Ennyire.) A pisztolyod hozzad, ha hozzám jössz! Odatesszük megint az éjjeliszekrényre, amíg megjön a hajnal. Azután rá fog sütni a Nap. Legyen már péntek, a teremtő könyörüljön az időn. És úgy történjen meg, amit akarok, ahogy a múlt szombaton. Akkor azt mondtam: majd talán, a boldogság előszele megcsap. És úgy éreztem, ha az orrom nem csal, Veled együtt megjött.

Dudva

Az eső sűrű, mint a vér. Erősebb, mint a dudva,
nyeli a föld, össze is ég, zsugorodik az utca.
Bugyborékos, íze avas,
ritmusa van, illata vas.
Kopog, seper, a szél hordja fel
és új kanálisok nyelik el.
Majd azt gondolják, az idő csepeg,
pedig a fák. Klafaty az est.
Ha késel is, hitelbe lesz.
Majd leírod, mint részleteket.
Végül megállsz és felnézel,
lehet álmodni ilyet ép ésszel?
Kérdően nézel. „S ezen átvérzel.”
Elárulod, ami a titokban van,
egy torony lakik a harangban.
Fű és ázott falevél szag van.