Ritter Lenke: Egy nyilas naplójából; Kerényi Grácia; A lengyelek; Erdély

Ritter Lenke
 

Egy készülő regény részletei

Egy nyilas naplójából

Nem kérdezte senki tőlem, hogy akarok-e nyilas lenni.  Apám hazajött a szovjet fogságból, s rögtön útba indított engem a nyilas jegye felé. Még akkor sem volt tudatába annak, hogy miféle kalamajkát okoz, ha leányát a nyilas jegyébe hozzák majd világra. A nyilasokról máskülönben nem lehetett túl jó véleménye, hiszen ő fogságba esett akkoriban, Nagybácsim meg a szmolenszki táborba jutott, de furcsamód mi ezért akkor nem a nyilasokat okoltuk, hanem az oroszokat. Hiába, roppant hiányos volt az ideológiai nevelésünk, de ezt csak később tudtam meg, amikor kijelentettem a gimnáziumban, hogy nyilas vagyok. És akkor meg akartak lincselni, csupa szocialista humanizmusból.
Na, de ne ugorjunk akkorát. Mert az én Naplóm ott kezdődik, amikor Anyám kivitt a kulák rokonokhoz, hogy világot tanuljak. No, hát tanultam is. Az első kép, amire visszaemlékszem, hogy jő Kulákföld tankja. No, nem az a piros zászlós, hanem a piros ormányos.
Mindenki kiabál, Lenke fussál, mert jön a koca! Látom, hogy iszonyú iramban fut felém nagymama disznója. Jézusom, mi van, meg akar enni? Akkor rohan a kocsis, és elkap előle.  Nagymama délután talicskán tol ki a szőlőbe. Nagyon szeretem ezt a talicskázást. A falu furcsa. Pesten egy nagy bérházban lakunk, óriási lakásban, nagyon sokan. A pesti nagymamámat sokkal jobban szeretem, ez a falusi nagyon szomorú, nagyon szigorú. A pesti sokat beszélget velem, vele járok moziba meg színházba is. És sokszor. Minden héten. És szeretem a munkahelyét is, ott a Duna partján, a minisztériumot. Ha bevisz magával, ötször kipróbálom a páternosztert, és a büfében az oroszul beszélő katona bácsik dobnak fel a levegőbe, kakaja kraszivaja gyevuska és megkérdezik a nagymamát, hogy milyen süteményt vehetnek nekem? Nagymama hebeg-habog – szegényke gépírónő a hatalmas minisztérumban –, motyog valamit. Nagypapa hozta ide dolgozni, mert  nagypapa nagyon ügyes, nagyon jól titkolja, hogy nem szereti ezeket, hanem a Kormányzót szereti, akitől lakást kapott, amikor öt árva gyermekével Szabadkáról átjött Pestre. Nem is az igazi nagypapám – az igazit alig látom, ő nagymama második férje. A harmadik nagypapám, anyukám papája meghalt a háború alatt, amikor meghallotta a rádióban, hogy ezek átlépték a határt… Ezek, azaz az oroszok… Az oroszoknál hadifogságban halt meg anyukám öccse is, de erről nem szabad beszélni, nem is beszélünk. A Szabadkáról eljött nagypapám fürdetett, mert ő értett a kisgyerekekhez, neki öt volt… Szegény anyukám a lázcsillapító kúpot sztaniolpapírral akarta a fenekembe nyomni, amikor lázas voltam… Hol van Szabadka? Most az országhatáron túl, de régen hozzánk tartozott. Régen Magyarország nagy volt és erős, most kicsi és fél. Mindenki fél. Nagypapa és nagymama visszaadják a telefont a postának, nehogy lehallgassák a lakásunkban folyó beszélgetéseket. Arról kell a legjobban hallgatni, hogy mennyire utáljuk az oroszokat, meg a kommunistákat, meg a postarablót, meg a kopaszt, a két vezért.  
Vasárnap mindig templomba megyünk. Hol nagymamával a domonkosokhoz, hol anyuval az apácákhoz. Az egész család katolikus, római. Anyu és nagymama gyakran veszekednek, nem is értem, min. Ha nagyon nagy a veszekedés, Apu és Kálmán nagypapa – a szabadkai – veszik a kalapjukat, és lemennek sétálni, de legtöbbször a Stadionnál – nemrég épült – lévő Szitakötő kocsmában kötnek ki. Anyunak persze igaza lehet, nagy a lakás – négy szoba –, de nekünk csak egy szobánk van, egy van nagymamának és Kálmán nagypapának, az ebédlőben alszik a dédnagymamám, nagymama anyja és a negyedikben Gyula, az albérlő. Anyu szerint nincs rá szükség, de nagymama, aki a házban a parancsnok, sajnálja kitenni a szűrét. A dédnagymamát, ahogy hívjuk, öregmamát is nagyon szeretem, délután – alvás helyett – órákig mesél nekem. És én mindig mondom: még egyszer, még egyszer! Mesél királyokról, tündérekről, palócokról és tótokról, mert ő is messziről, északról jött Pestre. Nem szereti a tótokat, ha valami nem tetszik neki a rádióban, azt mondja: zárjátok el ezt a tót bregyót… Nagyon szeretem őt, fáradhatatlanul mesél nekem – fejből – teleken, nyarakon át. Néha azt mondja nekem: Kislenke, nem szép, hogy miattad ennyi hazugságot kitalálok… Azt, hogy később falom a könyveket, ezeknek az Öregmamával töltött délutánoknak köszönhetem. Öregmama szereti Anyukámat, ő inkább a nevelt lányával, Lenke nagymamámmal veszekszik. Nem is veszekszenek, csak nem ad neki igazat. Kálmán nagypapával gyakran járunk a gyerekeihez, ahogy Anyu és Nagymama mondja a Kissekhez, a Stadion mellé, a Juranics telepre. Ezt a telepet – télen ide járunk szánkózni – még a Kormányzó építette a menekülteknek. A Kormányzót mindenki szereti, tiszteli, de a nevét nem ejtjük ki mások előtt.
Kálmán nagypapa öt árva gyermekével, amikor Szabadkáról átjött, egy vagonban lakott, és a Kormányzótól kapott itt lakást a Juranics telepen, amit itt hagyott a már felnőtt gyerekeinek, amikor elvette feleségül Lenke nagymamát. A gyerekei Árpád, Pista, Feri, Juci és Bözsi, az ő gyerekeik annyi idősek, mint én. Gyakran járunk hozzájuk, sok a névnap, sok a születésnap. S ezeken mindig van torta. És Kelebiából ősszel vödörszámra küldik az ottmaradt rokonok a szőlőt, a körtét, nekünk is jut. Ezeken a névnapokon a Kisseknél mindenki politizál, mindenki arról beszél, mit hallott a Szabad Európában, meg az Amerika Hangjában. Ilyenkor elsül egy-két vicc a kopaszról meg a postarablóról. Apu tudta a legtöbbet, meg egyébként is nagyon tud viccelődni, ő a társaság központja, mindent tud. Nagy könyvtárunk volt, és én mindent olvashattam, amit akartam, olvastam is éjjel-nappal Jókait, Nyírőt, később vagy tízévesen Lev Tolsztojt is.
Az iskolába már az első napok után egyedül jártam, kertes villák között vitt az út, és a téli estéken gyönyörködve néztem, hogy a hóesésben hogyan gyújtja meg a gázlámpákat egy bácsi. Nagyon szerettem iskolába járni, és nagyon jól tanultam. Amikor harmadik elemista lettem, körzetesítették az iskolákat, így kerültem a híres elitiskolába, amely a háború előtt a zsidó fiúgimnázium volt. Az általános iskolában még nem volt semmi baj velem. Kézről kézre jártak a fogalmazásaim a tanító nénik között, minden osztályban felolvasták. Imádott apám halála után a muszkavezető író nővére, az igazgató asszony kimondottan támogatott. A bajok a gimnáziumban kezdődtek. Körzeti árva lányként, jó tanulóként ide sima utam volt. De a gimnáziumban már más társaság fogadott. A főügyész fia jelentette, hogy ki megy be a templomba iskola után – gyerekkorom kedvenc temploma, a Domonkos ott volt az iskola mellett. Észveszejtő gyönyörűség volt részt venni a körmenetben, együtt lenni a mieinkkel, és büszkén nézni, hogy bámulnak ránk dühösen a járdáról… Azt is megtudtam a mellettem ülő lánytól – akiről akkor még nem tudtam, hogy a nyugat-magyarországi főávós lánya –, hogy a mezőgazdaság kollektivizálása Magyarország legégetőbb problémája. És az államtitkár lánya gúnyosan említette, hogy az egyik tanárnőnk elment a szüleihez lakásért könyörögni…
Apám halála után társbérletbe kerültünk, két szobába anyu, a húgom meg a kitelepítésből nyugdíj nélkül hazaengedett falusi nagymamám. Én a lakáskérdést láttam akkor a legnagyobb problémának meg az egekig érő szegénységet. Az államtitkár lányának gyakran magyaráztuk mi, egy-két körzeti szegénygyerek, hogy mi a bukta, mert, szegényke, olyant ő még nem evett. Az osztályfőnök a funkcionárius gyerekeket kiemelten kezelte, ezekkel törődött, a körzetiek a megtűrt kategóriába tartoztak, a butábbakat egyszerűen kirúgták. A gimnázium igazgatója – úgy öltözött, hogy karján a koncentrációs tábori szám jól látható legyen – rosszul lett egy iskolai ünnepségen, mert hosszasan, felindultan, magából kikelve üvöltötte, hogy csak a fasizmus, csak a fasizmus nevelt nem gondolkodó embereket… Az iskola átlaga rossz volt matematikából, és aki a matekot nem tudja, az nem gondolkodik… És amikor a legjobb tanulók jutalomutazásként a Szovjetunióban tölthették a nyarat egy építőtáborban, hazatérve egy-két fiú beiratkozott dzsúdóra, mondván, hogy nemcsak a magyarok, az oroszok is antiszemiták. Az egyik magyartanárnő repült az iskolából, mert kikérte magának azt, amit az államtitkár lánya mondott… Azt mondta ez a kis internacionalista, hogy Rákóczi csak a nagybirtokait védte a Habsburgoktól.
Később történt a kubai blokád alatt, hogy az egyik fiú a nagyszünetben röpgyűlést rendezett az igazgató tudta nélkül, és arra buzdított mindenkit, hogy tiltakozzunk a kubai blokád ellen. Az érettségizők közül sokan rebesgették, hogy önkéntesnek jelentkeznek a vietnamiakhoz… Ezeket a fiúkat és lányokat harminc évvel később ott láthattuk a Parlamentben, az SZDSZ soraiban. A templomba járók nem beszéltek arról, hogy templomba járnak, de valamennyien a körzetisek közül nem ebben az elitiskolában érettségiztünk. Én érettségi előtt mentem át a legközelebbi klerikális-reakciós iskolába, de ki is rúgtak volna. Özvegy anyámat behívatta az osztályfőnök, és virágnyelven megkérdezte, hogyan lehet, hogy nem zsidó, hóttszegény lány ilyen magabiztos és hangadó… De legyünk igazságosak, volt ott egy barátnőm, akinek a szülei akkor is jártak a zsinagógába, amikor azt titkolni kellett. Ez a lány hozta be nekem kétnaponta a leckéket, amikor hónapokig kórházban feküdtem. Ügyvéd lett, minden peremet megnyerte. Azt hiszem, barátok maradunk, amíg csak élünk…

Kerényi Grácia

Egy jól tanuló lány az Ilka utcából – a hatvanas évek elején járunk – elhatározza, hogy megtanul lengyelül, és elmegy innen, amilyen gyorsan csak lehet, Lengyelországba. Nemrég elhunyt édesapjától tudja, hogy a lengyelek a legjobb barátaink, és hogy jó magyar nem lehet, aki a lengyeleket nem szereti, és hogy Lengyelország menedék volt mindig a magyarok számára. Legkedvesebb írója Jókai Mór és Lev Tolsztoj, és elolvas mindent a lengyel irodalomból, ami magyarul megjelent, és beiratkozik Varsányi Pista bácsi lengyel nyelvtanfolyamára a Lengyel Intézetbe. A telefonkönyvben megkeresi Kerényi Grácia címét és felhívja – az utcáról, mert otthon nincs a társbérletben telefonjuk. Grácia meghívja egy kávéra. Így kezdődött több évtizedes barátságom Kerényi Gráciával, miután a HÉV elvitt az óbudai Fő térig. A legvadabb nyomorban éltünk – anyám a laboránsi fizetéséből tartotta el lányait és a kitelepítésből hazatért, semmilyen nyugdíjat nem kapó nagymamát. Az igaz, hogy a társbérletet a kutatóintézet párttitkára, Natonek Mária szerezte neki, nem is tudni, miért, lehet, hogy volt szíve, és sajnálta a hallgatag, szegény özvegyasszonyt. Grácia segített, hogy az érettségi előtti nyáron két hónapig pesztonkaként – így hívták akkoriban a bébiszittereket – Gdanskban dolgozhassak. Pedig Grácia barátai, akiknél dolgoztam – színházi emberek – sok hasznomat nem vették, mert még igazán krumplit sem tudtam pucolni. De a kislány, akire vigyáztam, a babáit utánam Lenkének nevezte el. Máig őrzöm azt a levelet, amit Grácia írt anyámnak, hogy ne aggódjon értem, jó helyen vagyok… Varsó a hatvanas években a szabadság városa volt Budapesthez képest. Amikor megérkeztem a Glównyra – mert akkor még nem volt Centralny pályaudvar –, Grácia várt a peronon az elmaradhatatlan piros harisnyájában, és azt mondta: „A Foksalra megyünk, az Írószövetség éttermébe, mert ott a legjobb a borjúhús… Borjúhúst talán még soha nem ettem, és Budapesten az Írószövetség környékét sem láttam. Aztán három évig intézte, hogy felvegyenek a varsói egyetemre, mert itthon felsőfokú nyelvvizsgával sem vettek fel, háromszori próbálkozásra sem. Valaki megírhatná, hány magyar fiatalnak nyújtott menedéket Lengyelország 1956 után. Amikor az X-es származásúak elől elzárták a továbbtanulás lehetőségét, de a muszkavezető szocialista hazáért érdemrendesek gyerekeit felvételi nélkül felvették. És hogy Kerényi Grácia hány magyar fiatalnak intézte el a varsói, krakkói tanulmányokat. Arról, hogy Grácia miként élt Varsóban, Miron Bialoszewski könyveiből meg a Bialoszewski életéről készült filmből kaphatunk bepillantást. Aztán itthon találkoztunk a Fő téren, a Batthyányi utcában, na meg Dobogókőn. Nagy születésnapokat rendezett itt, a háza tele volt szamizdatokkal, innen küldte ezeket – velem is – Jacek Bochenskinak. Barátai, egy-két kortárs írót leszámítva, mindig fiatalok voltak. A tanítványait is barátként kezelte. Az ELTE  Lengyel Tanszékén csak akkor kaphatott állást – ő, a háború utáni  irodalmi élet legnagyobb lengyelese –, amikor egy lengyel, Janusz Banczerowski professzor lett a tanszékvezető. Grácia órái igen népszerűek voltak. Ott ültünk a Piarista-közben, az utolsó emeleten, és az elmaradhatatlan moszkauer sütemények mellett mindent megtudhattunk tőle a lengyel irodalomról és kultúráról és nemcsak ezekről… Azt is tőle tanultuk, hogy érdemes nagylelkűnek lenni, mert az mindig jó befektetés. És hogy a langyosakat kiköpi az Úr. Személyes példával járt elől, bátor volt, soha nem félt a hatalomtól. Félt bizonyos dolgoktól, például a repülőgéptől, nem utazott metróval sem. És pont ő nyert egy Trabantot. Soha nem tanult meg vezetni. A kocsit mindig tanítványai vezették. Rossz utas volt, soha nem kötötte be a biztonsági övet. Ez okozta a vesztét ’84 őszén, a csúszós, sáros úton árokba fordult az autó, és csak ő sérült meg. Útjaim már csak a Farkasréti temetőbe vezethetnek hozzá. Ahová mindig kimegyek, ha életemben valami fontos történik. Megköszönni. Mert hiszem, hogy akiket szerettünk, vigyáznak ránk ott fent.

Utószó   
Kerényi Grácia hazájában soha díjat, kitüntetést nem kapott. A lengyelektől mindent megkapott – díjat, kitüntetést, szeretetet –, amit megkaphatott. Hála Bús Balázsnak, Óbuda polgármesterének és Grácia hűséges tanítványainak, akik kijárták, emléktábla hirdeti a Fő téren, hogy ott lakott Kerényi Grácia, a lengyel–magyar kapcsolatok huszadik századi legendás asszonya….
 

A lengyelek

„Te hozzám jössz, és bemész előtte reggelezni a tejbárba! Ne viccelj már!” – kiabál velem Paulina Federman, akinek varsói lakása a         Nowotkin teljes zsibvásár. Vendégek jönnek-mennek, állandóan csapódik az ajtó, ki a kutyát viszi sétálni, ki vásárolni megy, a háromszobás lakás minden zugában rokonok vannak, az egyik szobában az elvált férj a középső lánnyal, a másikban Paulina a másik két lányával, az ebédlőben az állandóan cigarettázó repedtfazék-hangú színésznő nagynéni meg kártyát vet. „Szóval Te hozzám jössz, és képes vagy előtte reggelezni!” – kiabál velem Paulina, de a szeme nevet. Itt lett volna náluk a lakásom, illetve szállásom varsói egyetemi tanulmányaim alatt, de mire én kijövök, ők már rég nem lesznek itt, mennek Svédországba. A lányuk, Rajka miatt, akit ki akarnak hozni Izraelből.
Honnan is ismerem Rajkát? Hétágra sütött a nap azon a nyáron, Balatonföldváron vezettem lengyel csoportokat. És akkor a tábortűznél, az Expressz Iroda táborában vitába keveredett egy orosz és egy lengyel. A vitában a hangadó egy sovány, szemüveges lengyel lány volt a csoportomból, Rajka. A varsói – l968-at írunk – márciusi tüntetésekről szólt a vita, lám, milyen jól érthető az egyikből a másik szláv nyelv. Ott ültünk éjszaka a Balaton partján rémes orosz vodkához még rémesebb szibériai uborkát szopogatva, és ezek arról beszéltek, hogy mi történt márciusban a varsói Nemzeti Színház előadásáról kiinduló tüntetésen. Az oroszok meg voltak döbbenve, hogy Rajka milyen jól beszél oroszul, persze nem tudták, ahogy Paulina szokta volt mondani, hogy gyermekei egy szovjet katonatiszt lányaként születtek, aki persze félig lengyel, félig ukrán, félig meg zsidó volt. Rajka szidja a Szovjetuniót, az oroszok megpróbálnak vitatkozni, és persze óvatosan körülnéznek, ki hallja őket. Egy grúz fiú, Zaur Manzsgaladze a fülembe súgja „poceluj menja”… Na, még ez hiányzott, gondolom dühösen magamban, a hülye…
Másnap Rajkával sokat beszélgetünk, elmesélem, hogy itt háromszor nem vettek fel, de Grácia elintézte, ősztől varsói egyetemista leszek, csak még nem tudom, hol fogok lakni. És erre ő: „Elférsz nálunk, anyám biztosan belemegy”. És most itt ülök nála, hallgatom, ahogy kiabál, hogy képes voltam bemenni a tejcsárdába, és pirogot enni. Hát úgy, hogy mindig képes vagyok pirogot enni, bárhol és bármikor meglátom ezt a csupasz barátfüléhez hasonló, húsos tésztát… Csapódnak az ajtók, pakolnak, készülnek a svédországi kivándorlásra… Muszáj menni, mert Rajka a balatoni nyár után kiment, kivándorolt Izraelbe, ahol be akarták szervezni szovjet kémnek – kitűnő orosz nyelvtudása, helyismerete okán. Nem vállalta, és egy kibucban szedi a zöldséget ő, aki a varsói bérházban nőtt fel. Mennek Svédországba, rosszabb, mint a Szovjetunió nem lehet… És így is lett. De még előtte elintézték a szállásomat. Paulina elvitt egy kollégájához, Leszekékhez, azaz Leszekhez és Miluszkához, és ők hárman eldöntötték, hogy itt fogok lakni. Meg voltam döbbenve, először láttam őket, és azt mondják, lakjam náluk! A lakás kétszobás, de a konyha nagyobb, mint a két szoba együtt. Milusz és Leszek mindig főznek, a fiuk kicsike, úgy 10–12 éves. Az asztalon pompás ételek, ilyeneket az Ilka utcában csak ünnepekkor vagy akkor sem eszünk. Sonka, pástétom és a paradicsomon hagymakarikák. Szégyellem magam, hogy jövök én ehhez, hogy mindezt ingyen kapjam tőlük? A  nyáron eljönnek hozzánk. A román tengerparton nyaraltak, egy éjszakát alszanak az Ilka utcai társbérletben, a két szobából egyet átengedünk nekik. Látják a vad nyomort, és megnyugtatják anyámat, hogy ne féljen, vigyázni fognak rám. Anyám nagyon bízik bennük, komoly, becsületes embereknek látja őket. És azok is.  Halálukig. Leszek harminc év, Miluszka negyvenöt múlva megy el. Családtagjuk vagyok, ők lesznek később református lányom lengyel katolikus keresztszülei.
Elmúlt a nyár, készülök Varsóba. Felmondok a könyvtárban, ahol érettségi után három évet dolgoztam, és ahová iszonyú protekcióval kerültem. Anyámék kocsisának a fia a szocializmusban nagy karriert futott be, és ennek ellenére nagyon rendes ember. A posta vezérigazgatója, és odavett a könyvtárba. Pénzem alig, valami készpénz kellene egy külföldi egyetemi úthoz, a pécsi keresztapám és keresztanyám – anyu nővére meg a férje – nem ad, mert ugye miből fogom visszaadni az 500 Ft-ot. És a zsidó osztálytársnőm anyja azt mondja: „Te Lenke, a lengyel ágyneműk nagyon jók, itt van pénz, hozzál, amikor tudsz, egy év múlva, két év múlva ágyneműt nekem, mindegy, mikor, amikor lesz rá pénzed…” Az első hazajövetelemkor hoztam, és a zsidó temetőben meglátogatom Trudi néni sírját ma is…
Varsóban minden más volt, mint itthon. Ott ültem az idegen család otthonában, melyről azt akarták, hogy az én otthonom is legyen. A szlavisztika kint volt a 18-as villamos végállomásánál, Varsó végén, egy ötvenes években épült házban. Nem is volt egyetem jellege, inkább egy kultúrházra hasonlított. De az alapelőadásokra Krakowskie Przedmiejcen, a Belváros–Óváros kereszteződésénél lévő központi egyetemi épületbe jártunk be. Ide jártam a külföldi diákok számára szervezett lengyel nyelvtanfolyamra is. A csoportomba főleg európaiak jártak, franciák, bolgárok, csehek. Én voltam az egyetlen magyar ebben a csoportban. Az órák este voltak. Már ősszel sűrű pelyhekben hullt a hó, s gázlámpák világítottak az egyetem kertjében, mint gyerekkoromban az Ilka utcában. Jól fűtöttek, s majd elaludtam az esti szemináriumokon. Arra gondoltam, milyen jó lenne az egyetemi könyvtárban olvasni vagy a kávéházban teát inni és hozzá wuzetka tortát enni. De ilyesmire nem volt időm, mert korrepetálásból tartottam fenn magam, a követségi magyar gyerekekhez jártam.  Apám féltestvére – nem az imádott mostoha, Kálmán papa oldaláról, hanem a pestiről, akit talán ha életemben ötször láttam – a külügyben dolgozott, a neve ismerős volt a követségen, azt hitték, tartom vele a kapcsolatot, így jutottam munkához. Milusz és Leszek otthona igazi otthon volt, veszekedés soha, jöttek mentek a rokonok, főztek, főleg Leszek, és mindig gondoskodtak valakiről. Janina néniről vagy 10 évig. Ott lakott a nagynénjük a munkahelyük mellett, munka után nála kávéztak, hogy ne legyen egyedül. Reggelenként én vittem a cicájának a maradékot. Tejet nem kellett vinni, mert a tejet kihordták Varsóban minden ajtó előtt, a lábtörlőnél reggel ott volt a friss üveg tej… Az egyetemen az irodalomórák voltak a legjobbak, végre azt csinálhattam, amit akartam, csak az olvasás és az irodalom volt a dolgom… Varsóban az utcasarkok is mások voltak, mint Pesten, Varsóban minden utcasarkon virágárus volt. Mert Varsóban senki sem megy vendégségbe virág nélkül, és mindenkit virággal vártak a pályaudvarokon. Itt a férfiaknak is szoktak virágot adni… Varsóban másként él az ember. Varsóban valóban Isten tenyerén éltem. Mint a szivacs ittam, szívtam be az előadásokat, és döbbenten vettem észre, milyen előnyt jelent, hogy magyar vagyok. Óh, egy magyar diáklány, miben segíthetek? Ez volt a hozzáállás. Az ószlávot tanító professzor félrevont, és azt mondta, nézze, látom, milyen nehezen megy magának, mentesse fel magát, hisz a magyar nem indoeurópai nyelv, elég magénak lengyelül meg oroszul tanulni… Így lett egyetemi éveimtől máig, s így lesz halálomig, hogy Lengyelország számomra maga az élet… A  lányom keresztszülei is lengyelek lettek, és a lányom is kislányának lengyel keresztszülőket választott. A lengyel barátok sokszor jobbnak bizonyultak, mint a rokonok, és ha sokáig – mondjuk fél évig – nem utaztam Lengyelországba, honvágyam volt. Két hazám lett, mint drága tanáromnak, Kerényi Gráciának.  Lengyel írók hosszú sorát fordítottam, és a lengyel kulturális miniszter kitüntetését kaptam érte…

Erdély

Ahogyan apámtól azt tanultam, hogy jó magyar nem lehet az, aki a lengyeleket nem szereti, azt is tőle tanultam, hogy nekünk a legfontosabb Erdély. Első utam oda a hetvenes évek elején vezetett. Egészen pontosan a férjemmel és két lengyel fiúval – huszonévesek voltunk mindannyian – nekiindultunk egy egy hónapos erdélyi útnak. A bázis, ahonnan elindultunk, Liba kolozsvári lakása volt. Liba a művészneve volt, amúgy a kolozsvári magyar színház színésze volt Bencze Feri, s férjem nagybátyja. Világraszóló nagy bohém, kis lakása a kolozsvári főutcán a zsinagóga mellett igazi bohémtanya. Éjjel-nappal oda jártak a filológiáról a lányok, színészek és színésznők a Magyar Színházból, írók, festők. Ott tudtam meg huszonéves koromban, mekkora erő a színház, micsoda katarzis lehet egy színházi este. Végignéztük az összes Sütő- és Páskándi-darabot, és láttuk, hogy vannak, akik Pestről csak egy-egy színházi előadás miatt jönnek le /vagy fel/ Kolozsvárra, ahogyan kijavítottak nemegyszer az ottaniak. Feri tanácsolta nekünk, menjünk el Emeséhez és Árpádhoz Gyergyóalfaluba, a rokonukat, Elemért, a rendezőt jól ismertük, nagyon vendégszerető, érdekes emberek. Neki is indultunk a két lengyel fiúval Syrenka kétütemű járművükön a székely hegyeknek. Emese tanár, a férje, Árpi orvos, az egész falu ismerte őket, könnyen megtaláltuk házukat. Először Tamás merészkedett be: „Tudod, Bencze Feri küldött…” „Gyere beljebb.” „De velem van Lenke is.” „Hát ő is jöjjön…” „De velünk van még két lengyel fiú is.” „Hát mindannyian ellehettek nálunk…” És valóban, két hétig az ő otthonuk volt a bázisunk, innen jártuk be a hegyeket, a Szent Anna- és a Gyilkos-tavakat, a Békás-szorost.  A lengyelek csak ámultak-bámultak, hogy itt mindenki magyarul beszél, noha majd 1000 km-re vagyunk Pesttől. Persze tudták, miről van szó, őket 1946-ban szüleikkel együtt vonatra rakták Lwówban, azaz Lembergben és áttelepítették Wroclawba, a németektől visszakapott városba, ahol minden német volt. De Lembergből a lengyelek hozták magukkal a nemzeti könyvtárat, a Fredro-szobrot és minden lengyel dolgot, ami mozdítható volt. Bejártuk a környező falvak portáit, bokályokat vásároltunk, sőt még egy tulipános ládát is, mondván, hogy a románok a lengyel kocsit nem fogják szétszedni. Nem is szedték szét, és a tulipános ládánk azóta is megvan. Akkor még kevés román volt Székelyföldön, láttuk, hogy Szovátán a turisták milyen bizonytalanul mozognak a magyarok között. Alfaluban esténként nagy beszélgetések és nagy pálinkázgatások voltak. „Mi innen nem megyünk el” – mondta Árpád, az orvos, „mit tudnak velünk csinálni”? Mit tud az USA a négerekkel kezdeni? És húsz év múlva Árpádot tört bordákkal holtan találták meg egy félemeleti erkély alatt. Részt vett egyetlen magyar orvosként  egy kongresszuson Nagybányán. Igen, a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról, de mi nem megyünk. Nem is ment, inkább meghalt. Emese férje halála után sorra írta kiváló regényeit, és mindkét gyermekük Székelyföldön él, pedig élhettek volna – mert olyan tehetségesek – Nyugaton is. Akkor jöttem rá, hogy az erdélyi magyar értelmiség sokkal különb, mint az anyaországi, gerincesebb és műveltebb is. „A magyarországiak nem is tudják, hogy milyen nagy nép leszármazottai” – mondta Emese. És ettől fogva, ha nem Lengyelországban, akkor Erdélyben töltöttük minden időnket. Mindketten dolgoztunk, de ekkortájt vezették azt be, hogy minden második szombat szabad szombat lett, na és mi akkor felültünk a vonatra, és irány Kolozsvár. Minden este színház, utána nagy beszélgetések, kirándulások a hegyekbe, a gyönyörűséges zöldségpiac meg a jópofa ócskapiac, és akkor csak észrevettük, hogy egyre többen hiányoznak a társaságból… eltűnnek… Van, akit letartóztatnak, van, aki áttelepül Magyarországra, legtöbben úgynevezett névházassággal. S amikor Bencze Feri szinte egyedül maradt, ő is fogja magát, és elvesz egy helyes pesti lányt. Először mentek a zsidók, aztán a németek s végül a magyarok… De továbbra is Kolozsvárra jártunk, egészen addig, míg be nem vezették azt, hogy csak közvetlen rokonnál lehet lakni, barátnál nem… És akkor már sok öröm nem volt az utazásban, csak félelem, szuronyos katonák, sötét utcák, a rettegés birodalma….