„A hetedik te magad légy!” – javasolja ismert verse summázataként József Attila, nyomatékosításképpen minden strófa végén megismétli, de ez esetben inkább a nyolcadikról van szó. Húsz év kényszerű belső emigrációjából és hallgatásából bukkant elő Szokolay Zoltán Lassan, Atyám! című kötete, mely könyvei közül éppen a nyolcadik. S ha már az ember a világ ellenében és szembeszélben felvette hétfedeles, mitikus álarcát, egy nyolcadik kötetben igazán betekintést engedhet a kulisszák mögé.

Szokolay Zoltán könyve ebből a szempontból is igazi meglepetés. A verseken sorjázva egyértelmű ceruzarajzként bontakozik ki a megszólaló képmása. Egyszólamra hangolt, vallomásos líra ez. A líra szót a legjobb volna itt csupa nagybetűvel írni, mert az öt ciklusra tagolt kötet egyetlen kőmonstrum, magán-obeliszk, minikápolna, egyszemélyes cella látképét adja. Az akusztika rendkívül letisztult, a hangnem és a megszólalásmód a végletekig kiérlelt.

 

„Hajnalban keltem, sorra vettem,

kinek mit kell ma megbocsátanom,

s ahogy rajzolta árnyékát a rom,

ég volt alattam, föld felettem,

 

Fiam, nálad lesz jobb kezemben:

e fölfordult világot átadom,

keresztjét is cipeld a válladon.

A Sátánról, hogy rá ne szedjen,

 

ne kérjél információkat,

elég ha sejted, érd be ennyivel,

memóriádba égetned se kell,

 

hiszen oda is behatolhat.

Tudni fogom, hogy ellenére élsz.

Egy kőben fekszem. Itt mindig elérsz.”

 

Igazi mestermunkák a kötet drámai tömörségű szonettjei. Maga az első ciklus is mindjárt egy szonettkoszorú. Markó Béla mondja, amikor a kötött forma műhelytitkairól beszél, hogy „a költő, akinek a tizenharmadik sorban elfogy a mondandója, az nem tud szonettet írni, ahogyan az sem, aki a tizennegyedik sort is megírta, és még mindig kellene írni utána”.Talán kevesen tudják még a gyakorlott versolvasók között is, hogy mennyire kötött műfaj a szonett. Adott a terjedelem (14 sor), adott a sorhosszúság (klasszikus szonettnél 9-11 szótag között váltakozik), a kétféle klasszikus rímszerkezet, s akkor a jambikus lüktetésről még nem is beszéltünk. Ezután ember legyen a talpán, aki ilyen szigorúan meghatározott keretek között, a megadott koordináták épülő falai közé valami érvényeset is bele tud csempészni. Még a nagy költő-elődök esetében sem egyformán sikerült mindegyik próbálkozás. A szonettekből készült koszorú pedig különösen bonyolult struktúra. A tizennégy szonett első soraiból megmunkált mesterszonett az utolsó, mely végül felrakja az egész versfüzérre a koronát. Keveseknek adatik meg, hogy teljes technikai és poétikai vértezetben ilyen alkotást mutassanak fel.

Ha a Lassan, Atyám! című kötet a szonettkoszorú után véget érne, az olvasónak akkor sem volna hiányérzete. Benne van minden, amitől igazán jó, élvezhető és testes lesz egy költészet, mert nekünk, olvasóknak is a lehető legnagyobb látószöget biztosítja „az emlékezet halszemoptikája”, melynek jegyében a kötet született.

Gránitkeménységű szabadversek magasodnak utánuk, kíméletlen önvizsgálattal, egy modern istenhez megfogalmazott fohászként, folyékonyan és könnyedén, mégis valódi súllyal. Az ember pedig kíváncsi lesz az arcra. Nem szívesen teszi le a néhol apokaliptikus, mégis modern hangzatokkal vegyített, igényesen megkomponált kötetet, melynek írója egy internetes íróklub portálján így mutatkozik be: „Valaha író voltam – valaha jó volt írónak lenni. Öröm volt szavakat keresni az érzésekhez, gondolatokhoz; látni, ahogy a megszületés pillanatában felkel a papírról és útnak indul – mert segíteni akar a világon – a vers, a novella; hallani, ahogyan elhangzik (mert igen: verset mondani is jó volt valaha!); figyelni, amint megértik, s ahogyan odaszáll ahhoz a lélekhez is, akinek a szerző szánta. 13 éves koromtól 31 éves koromig publikáltam, aztán jött 20 év hallgatás. Írtam, de csak a hagyatéknak szánva, ám végül mégsem tudtam beletörődni az életfogytiglani száműzetésbe. A 2010. évi Ünnepi Könyvhétre megjelentek válogatott verseim, 290 oldalon. Ez a hetedik könyvem. S a nyolcadik: Lassan, Atyám (2012).”

Hogy a hallgatás jót tesz egy költészetnek – mert belső érlelésre, érlelődésre szükség van – nem kétséges, mint ahogy az sem, hogy Szokolay Zoltán nemcsak valaha volt író, hanem most is az, méghozzá ízig-vérig. Bárki bármit mond, akárhová is válogatják, vagy éppen nem válogatják be verseit, költősége nem póz, nem címke, nem mondvacsinált titulus, hanem élettény és megmásíthatatlan valóság. Bizonyítja ezt a Helyszíni tudósítás, amely zseniális időmontázs, valódi én-történelem.

 

„most 1-2-3 – mondom, mikrofonpróba 1-2-3, áfonya, málna,

kökény, a hallgatásod nem távollét, ebből a téridőből nem tudsz

kiszökni, nem tagadhatod le, hogy élsz és látsz, ugye tudod,

hogy jót akartam, csodákra lettünk volna képesek,

ugye én nem voltam gonosz?”

 

A kötet verseiből azok a darabok a legsikerültebbek, ahol ezt az eredendő keserűséget és belső feszültséget sikerül költőileg is hitelesen átlényegíteni. Éppen ezért a címadó Lassan, Atyám! az egyik legdirektebb hangú, poétikailag kevésbé átlényegített, szándékosan ultimátumszerű, ironikus hangvételű alkotás. A Toldi-áthallásos Arany-sorokat idéző poéma könnyed, játékos felező tizenkettesei nyilvánvaló ellentétben állnak az elkeseredettségből felszakadó mondanivalóval, és valahogy szembehelyeződnek a kötet egészével is. A keserűség és a feloldhatatlan feszültség az első versektől jelen vannak a kötetben. „Kudarcaimnak magyarázatát / mindig kerestem, soha nem találtam / ennek keresztje görbítette hátam, / hol „pusztulj innen”-t éppen az kiált, / ki komprádorként kapja baksisát, / mert ez a divat nálunk mostanában, / Szülőhazámban így lettem hazátlan, / s gyötört a honvágy harminc éven át.” − szól a Színről színre című szonettkoszorú negyedik darabja. A tökéletes formába öntött, magával ragadó versfüzér egyetlen hatalmas kérdő- és felkiáltójel a kötet verseinek betűtengerében.

A recenzió írójának nem tisztje az alkotások kiindulópontjául szolgáló életmű erkölcsi megítélése, nem lévén történész vagy politológus, határozottan megállapítható azonban: a lélek sajátos kanosszajárása adja a költői-poétikai alapanyagot, melytől egyetlen ponton sem tér el az e tekintetben teljesen egynemű, rendkívül színvonalas kötet. Valamiféle belső ellentmondásosság és sorsszerűség sodorta a költeményekkel együtt a szerzőt is arra a kietlen vidékre, amelynek fogságában ezek a versek megszülettek.  „A hajdan halni vágyó kisgyerek, / s a bölcs, ki most int fityiszt a halálnak, / nem engedik, hogy elveszítselek, / kit valójában már nem is talállak. / A számvetések éjszakája van, / a végső parton állok egymagam.”

A versforráshoz, a kötet origójához érkeztünk, s a figyelmes szemlélőnek az az érzése, hogy néhol madárkönnyűségűek, néhol ólomsúlyúak a verssorok, melyek megbéklyózva tartják magukat a szerzőjüket is. A bűn és bűnhődés kikerülhetetlen útjelző táblái sorakoznak, amerre csak a szem ellát. Hol önostorozás, hol fohászkodás a végkimenetel. A Szokolay-líra egyértelmű magaslati pontjai azok a helyek, ahol ez a kétféle minőség pozitív vagy negatív irányban eléri a szövegtér amplitúdóját, a megfogalmazhatóság határait: „azonképpen itt a földön / jegyzetfüzet mintabörtön / sorok drótjában az áram / őrtorony a miatyánkban” (Apokrif énekek) – kifejező négy sor, mely tömörségében, póznélküliségével, önnön valójában ilyen egyértelmű és félreérthetetlen módon beszél. A kötet ciklusait lépten-nyomon bibliai áthallások tarkítják, „csak álmodta mielőtt elindult / hogy a nevét mondták háromszor is az ő nevét” (Egyensúly), de sokatmondó a második ciklus címe is: Jelentések könyve, melynek egyik címadó versében mindjárt egy remekbe sikerült strófa:

 

„Morálisan mily abszurd tandem ez,

csak egyirányú adatforgalom,

az árulót eláruló is árul,

s a főbb árulók minden átka ráhull,

mert az a hű, kié a hatalom,

s forog tovább a régi-új lemez.”

 

(Jelentés − Presszózajban)

 

Semmilyen költőiskolában nem tanítják, mitől lesz egy vers ennyire tömör, honnan kell hozzá a gránitot, a márványt vagy a valamivel puhább mészkövet beszerezni, mert erre egyetlen és biztos recept nincs. Milyen vastagságú vésőt, mekkora kalapácsot és erőkifejtést igényel, hogy a művész keze alatt időtálló, értékes alkotás jöjjön létre minél kevesebb hézaggal, kötőanyaggal. A líra (a valódi nagybetűs líra) kiapadhatatlan forrása az a kút, amelyet úgy hívnak: önmagunk, s mindaz, ami ezzel az „önmagunk”-kal történik. A jobb- és balszélső ütések hol eltalálnak minket, hol nem, de az állandó kilengés dialektikája kedvező közeget teremt a megvalósuláshoz. Ez az, amiért fel kell menni a márványért, a gránitért a hegyre, s ez az, amiért végül is kezünkbe vesszük a vésőt és a kalapácsot. Mert nem szabad elfelejteni, hogy az alapanyag minden esetben mi magunk vagyunk − „Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni, / Istenszobrász! A márvány én vagyok.” − írja bizonyságul Faludy György egy másik téridőből, vitatkozni pedig nem érdemes vele.

 

„Az óceánon nem juthattam át.

Az emlékezet halszemoptikája

feléd fordítja, hogy végleg lezárja

kudarcaimnak magyarázatát.

 

Most indulnom kell. Bárhová. Tovább.

Utolsó szó, számból utolsó pára.

Ments fel, ne hagyj itt, nézz rám utoljára!

Egy életen át nem tarthat a vád.

 

Egy életen… de hol van már az élet,

a végső parton állok egymagam,

az őrtoronyból régen szerteszéledt

 

kövekre hull alá minden szavam.

Hadd lássalak még egyszer, fönn az égen,

és olvadjak fényedbe észrevétlen!”

 

(Színről színre 15. szonett)

 

Szokolay Zoltán kötetével igazán érett, ínyenceknek való, klasszikus-modern líra bontakozik ki az olvasó előtt. Semmiképp sem könnyű desszertként, inkább érett, testes borként fogyasszuk esténként főételek mellé.

 

Szokolay Zoltán: Lassan, Atyám! Budapest, Írmag Könyvkuckó, 2012.

Hétvári Andrea