Urbánus anekdoták, vidéki nosztalgia

Réti Attila pályafutása sajátos a magyar irodalom történetében. A szerző – akárcsak Alexander Brody – sikeres üzletemberből lett író és egy könyvkiadó tulajdonosa.

Réti Attila 1963-ban született a határ melletti Hegyeshalomban, majd agrártudományi egyetemet végzett Mosonmagyaróváron. Később megalapította a Kaiser húsipari céget, annak eladásakor vagyonából létrehozta a győri székhelyű Tarandus Kiadót. Novellái két éve jelennek meg folyóiratokban, antológiákban, 2013-ban publikálta első novelláskötetét Bagolyvár címmel, melyben több, népszerű írását gyűjtötte össze.

Réti Attila (Fotó: gaboolvas.blogspot.com)

A Tarandus küldetésének tekinti „az emberiség hajdani ismeretanyagát képező, de mára elfeledett, elrejtett, elhallgatott hagyomány gondos és alázatos felkutatását és közkinccsé tételét”, illetve feladatának tartja az ezoterikus irodalom támogatását. A Bagolyvárban található tizennégy novella szinte mindegyike összekapcsolódik a hagyományőrzés célkitűzésével: a szövegek egy kissé archaikus, de gondosan megmunkált nyelven szólalnak meg. A kötet fülszövegében Villányi László huszonegyedik századi ködlovagként aposztrofálja a szerzőt, aki például Gozsdu Elek, Cholnoky Viktor vagy éppen Bródy Sándor „szellemi rokonaként” ír és alkot meg egy olyan prózát, mely ezt a hagyományt egyszerre folytatja és teremti újra. Réti vidéki jellemei, urbánus anekdotái nosztalgikus hangulatot teremtenek, az olvasó gyakran úgy érezheti, mintha egy régi, poros könyvet emelt volna le a polcról, melyet már régóta vágyott olvasni. Réti régiesnek mondható novellái azonban mindig kapcsolatban maradnak huszonegyedik századi jelenünkkel.

A szövegek múltba révedését mindig megakasztja a sok esetben kiábrándító, kiüresedett jelen. A kötet első novellája, az Aiszóposz Delphoiban a dicsőséges ókori görög meseköltőt mint a turistaszezon végén állástalanná vált szerencsétlent ábrázolja: „Szeptember közepén az utolsó turistabuszok is lekapaszkodtak a delphoi szikláról. Elmaradtak az utazók, a Neckermann, TUI és mások bezárták információs irodáikat. (...) Agenor szomorúan császkált az agórán, majd csöndesen benyitott a munkaközvetítő irodába.”  Az Angyal a lovon című novella hőse egy különös paripán vágtat: „A kis pej beleszagolt a langyos pünkösdesti levegőbe, és lovasára vigyázva büszkén ügetésre váltott. Orrlikai kitágultak, barátságos szemei megteltek az emlékek könnyeivel, ahogy patái alatt elmaradt a megszokott táj. Régi csikócivódások, pajkos lószerelmek, ménesmámorok kerítették hatalmukba. Részeges kedvvel vágtatott az ég felé, izmai megfeszültek, nagyokat horkantva szilaj harci ménné vált.” Ám a harci mén valójában fémből van, és egy körhintára hegesztve halad körbe-körbe. Az Erdőkerülők című novella főszereplője, a vidéki gazda pedig egy hitel fedezetének teszi meg egyetlen értékét, az ősei szellemét őrző erdőt. A hagyományőrzés másik példája az Egy asszony Łódżban, amely Márai Sándor Egy asszony Jerikóban című szövegének parafrázisa. A „dicső” múlt így sok esetben nevetségessé, ironikussá, az irodalmi hagyomány pedig újra elmesélhetővé válik.

A Bagolyvár és a Mutter című novella a könyv közepén szigetet képez a többi történet között. Ez a két írás jóval személyesebb múltidézés: a szerző gyermekkorának, a magyaróvári Bagolyvárnak állít emléket. „A Bagolyvár egy magyaróvári, cselédházakkal körbeölelt 19. századi vízimalomudvar volt. Ez lett az én igazi otthonom, kiskerttel, nagykerttel, két vadgesztenyefával, kúttal, szőlőlugassal, hátul árnyékszékekkel, és hatalmas kapubeállóval, gyermekcomb méretű gerendákból ácsolt kapuzattal. Ezen át közlekedtek a lassú társzekerek, megrakva a Mosoni-sík acélos gabonájával.” De nemcsak a szerző gyerekkora jelenik meg ezekben a történetekben, hanem Magyaróvár különleges, talán soha ki nem beszélt kettős „határmentisége” is. És a tragikus 1956-os magyaróvári sortűz, a disszidálók vagy a Nyugatról hazalátogató rokonok.

Réti hősei (néha narrátorai is) szinte kivétel nélkül tragikus sorsú nők. A Pontoise-kert című novella főszereplője egy tanárnő, aki megszállottan gyűjti az impresszionista festményeket, egészen addig, míg azok el nem temetik őt. A Svédkati című novella egy Mosonból Svédországba disszidált fiatal lányról szól, aki szépségkirálynő lesz, meggazdagszik, ám a gyerekkori traumákat nem képes elfelejteni.

A modern nő drámáján túl a legtöbb novellában a nők ösztönlények. Az Állatsimogatóban Kükedi néni az idősek otthonában vegetálva emlékszik vissza fiatal éveire. „Mária élete a megrikkanó malacok és gyerekek, szortyogó disznók, bambán kérődző tehenek, sorsukba belenyugvó szomszédasszonyok, a kirrentő baromfik, szúrós lucernaszéna-bálák és csörömpölő moslékosvödrök között telt. (…) Mosolya alig, bánata, küzdelme, szolgasága tengernyi volt.” Legkisebb lánya, Klárika pénzszerzési ötletként megalkotja a mozgó állatsimogatót („mely egy utánfutóból állt, amelyre ketreces ólat szereltettek, azt telehintették szalmával, vásároltak bele hét kismalacot, és a világhálón kezdték hirdetni a látványszolgáltatást”). A szenzációs cirkuszi fogat az otthonba is ellátogat, ahol Kükedi néni naphosszat a terítőt igazgatja kínjában. Kükedi néni valamikori életének két örömforrása jelenik meg újra: a gyermek és az állat. „Kükedi néni hol a lányára nézett, hol a malacokra. Elcsípte a legtohonyábbat, és átszellemülten csókolgatta pofácskáját. Reggel már a szobába bekukkantó fénysugár igazította el a terítő rakoncátlan rojtjait.”

Hasonlóan tragikus üresség jellemzi Gizi, a tehenészlány történetét is, akivel csapatépítő tréningen részt vevő üzletemberek találkoznak a Rába partján. Gizi elmeséli árvaságát, négy eltemetett urának történetét és azt, hogy az életben csak a borjakat és a Rába vizét szereti. „A kisborjúkat szerette, a felnőtt állatokat már nem. (…) A kisborjak emberek iránti szeretete üszőkorukban elpárolgott a tej- és trágyaillatú reggeli ködökben. Elkezdődött a mindennapos harc a téli istállóban, ki jut elébb a savanyú illatú szenázshoz, ki fekhet a szárazabb szalmára (…) Tapodták egymást a barmok. Ezért szerette Gizi csak a borjúkat.” Réti ezen novellái gúnyosan szomorú, kiábrándító véget érnek. Az ábrázolt alakok Móricz Zsigmond figuráihoz hasonlóan sok esetben a civilizáció, a kapitalizmus áldozatai lesznek.

Bár a novellák szorosan nem kapcsolódnak egymáshoz, nem alkotnak együttesen kerek egészet, számos összefonódás fedezhető fel a szövegekben. Az impresszionista festményekért rajongó tanárnő képe a Pontoise-kertből visszaköszön a Bagolyvár című elbeszélésben is. A Pissaro-festmény mellett megjelenik Gustave Moreau Saloméja. Mindkét novella a sárga csillag szimbólumával zárul.

Réti Attila novellái éppen „ódonságukkal” újítanak. Megteremtenek egy nosztalgikusnak ható, de a ma valóságát is hitelesen ábrázoló közeget. A szerző úgy mesél, mint a régiek, de úgy is tudna, ahogyan az újak. A novellák sokszor egészen líraiak: „Az erdő összébbhúzta magát, mintha csak a szerteszét sírokat akarta volna jobban elrejteni. Rég, mikor a hozzátartozók a szertartások után visszabaktattak a házaikba, és a lélek is megunta a friss sír feletti bámészkodást és tovalibbent, ő maradt ott a vászonba tekert holt testtel.” Máskor meghökkentően profánok: „Amikor úgy érezte, megfogant, óvatosabban emelgette a tejeskannát, de bármennyire óvta apró testét, mindég elvérezte az embriót. Mire harminc lett, vattát sem kellett vennie a boltban.” Kérdéses, hogy ez a nyelv és ez az alapanyag mennyire hozza lázba a ma olvasóját, a novella műfaja egyáltalán olvasóra talál-e még. Bátor vállalkozás ez a kötet, bár magában rejt valamiféle cinkos modernséget is. Ám mindenképpen egy irodalmi időutazást juttat az eszünkbe, amelybe érdemes belevágnunk.

Réti Attila: Bagolyvár. Tarandus, 2013.

Benedek Leila