Gueth Péter – De nem a tenger – Útirajzok Yogyakartából (7)

GUETH PÉTER

Forrón tűzött a nap a maumerei kikötőben, és jobbnak látszott mielőbb elhagyni a várost kelet felé. Jobbnak látszott menni az elmúlt kilenc napi hánykolódás és veszteglés után, és jobb volt indulni azért is, mert a nyílt vízen lehorgonyzott hajóban megrohadt a rakomány, a kókuszdió, a banán, a krumpli és megrohadtak a halak is, hiába tették jeges ládákba őket.

A fedélzeten nem volt árnyék, napi tizenkét órában nem volt egyetlen pont, egyetlen kiszögelés, vagy kilógó tetőrész, ami védelmet adott volna az égető nap, vagy a szakadó eső ellen.

Csak a hálóteremben lehetett volna menedéket találni, ha nem harmincan préselődnek a tizennyolc priccsen. Ha az ablakokat ki lehetett volna nyitni, hogy legalább a friss levegő, a sós tengeri szél megmozgassa, fellazítsa, és valahogy kimossa a harminc test kipárolgását, azt a fullasztó szagot, ami telítve volt félelemmel, szorongással és a végeérhetetlen imbolygás miatti okádék bűzével.

Aki csak tehette, a zsúfolt raktérbe ment, amíg a cigarettafüst fel nem töltötte a padlótól egészen a fehér neoncsövekig, amíg nem kezdett terjengeni a bűz, amíg a rothadt lé nem kezdett szivárogni az összenyomódott zsákokból és a kiolvadt halas ládákból.

Naplemente után enyhült csak. A müezzin énekére lassan felkászálódtak a sötétbőrű rutengi és bajawai fuvarosok, a surabayai félvér-kínai motoralkatrész csempészek, a cápafogakkal seftelő larantukai bálnavadászok, és elindultak a folyosón, az eldugult vécék mellett, fel a lépcsőkön a rozsdamarta fedélzetre, hogy ott a korlátokba kapaszkodva valahogy eltöltsék azt a pár órát, amíg újra erőt nem vesz rajtuk az unottság, a nyílt vízen való monoton várakozás álmossága.

Jobb volt tehát mielőbb elhagyni a kikötőt, el Maumerét is, és menni keletnek, miután a hajó kilenc napi hánykolódás után végre elérte Flores partjait. Különösen is, mert ez a part már hét napja ott lebegett a horizonton, a sötétkék viharfelhők és a félelmetesen szürke hullámok takarásában. De a hét nap alatt csak a hullámok jöttek és a heves szél, és éppen ezét, a kapitány nem vállalta, hogy az amúgy is túlterhelt hajójával bemerészkedjen a korallzátonyokkal és veszélyes áramlásokkal teli öbölbe.

Így telt el egy hét a tengeren. Nem fogyott el az ivóvíz, nem fogyott el a rizs, és nem fogyott el a cigaretta se. Mindenből volt bőven, és éppen emiatt a várakozás sem fordult rosszabbra. Vagyis nem következett be az a kényszerű helyzet, amitől a legtöbben tartottak, amiről a leginkább beszéltek, és amit mégis sokan reméltek, hogy a készletek kimerülése miatt, a kapitánynak nem lesz más választása, és meg kell próbálnia elkormányozni a hajót a kikötőig valahogyan.

Minden reggel és minden este kiosztották a fejadagokat, és a kantinban forraltak vizet teához, kávéhoz. A palackozott ásványvíz stószokban állt az élelmiszerraktárban, ahogy a papaya és a banán, a sűrített tej és a poharas instant levesek is. Csak az indult rohadásnak, ami a raktérben volt, de az már a várakozás második napján, a hallal együtt, amin már az induláskor is olvadozott a jég.

Éppen ezért a fuvarosok között gyakran vetődött fel, hogy a hajó talán mégiscsak nekivághatna a zátonyoknak. A víz tényleg sekély, apálykor kilátszanak a sziklák fekete fogai, és nem beszélve a hullámokról, de inkább a kockázat, minthogy végleg tönkremenjen minden, hogy az egészet már a kikötőben ki kelljen borítani, és visszafordulni üresen.

De a hálóteremben erről hallgattak. Ott csak a surabayai Muhammadia főmecset imámja és kyaija* beszélt, akiket az iszlám terjesztésére, az igaz hit elmélyítésére, illetve az új maumerei és endei mecsetek építkezéseinek ellenőrzésére küldtek. És nem csak az imádság óráiban, hanem egész nap a tenger lecsillapodásáért, a biztonságos partraszállásért fohászkodtak.

És elhallgattak akkor is, amikor váratlanul feltűnt az a két sápadt európai férfi, akik már a kihajózás előtti napon ott kérdezősködtek a kikötőben, de az úton kerülték a társalgást, jóformán nem álltak szóba senkivel, mégis folyton felbukkantak hol a fedélzeten, hol a kantinban, hol a raktérben. Tébláboltak, igazgatták a motorjaikat, nézték a tengert, nézték a távolban zöldellő partokat.

De nem a tengert, hanem azt, mondta az egyik a másiknak, a várakozás utolsó estéjén, a korlátnál állva, miközben a naplementét nézték, ahogyan a távoli Flores vöröslő hegyei lassan beleolvadnak az éjszakába és már nem lehet eldönteni, merre van a nyílt víz és merre a part.

Mert a horizont mögött van minden, fűzte még hozzá, aztán cigarettára gyújtott és nézte tovább a sötétséget, a csillagtalan eget, ami alatt a hajó himbálózott valahol, és ahonnan csendben hullani kezdett az eső.

Lent a hálóteremben egy öreg jávai szemüvegkészítő magyarázott valamit a surabayai kyainak, de mintha nem értették volna jól egymást. A csuklóján lévő három aranyozott karórát mutogatta. A többiek aludtak, vagy a lehalkított tévében a jakartai áradásokról szóló híreket nézték. Már bevetették a katonaságot, futott alul a hírszalagban. Eddig huszonhét halálos áldozatról tudni, de ebből hat nem köthető szorosan az árvízhez, mondta a szóvivő. Közben a hajó imbolygott az erős hullámzásban, és néha nagyot csattant lent egy vasajtó.

A kapitány korán reggel nyitott be. Kövér, táskás szemű, hatvan körüli szundanéz férfi, hónaljban megsárgult, foltos ingben, mezit láb. A legújabb radarképek másolatát hozta. A kékkel átrajzolt csíkok és a piros nyilak alapján úgy tűnik, délre, de legkésőbb kora délutánra kiköthetnek. Tehát nincs itt semmiféle gonosz szellem, mondta.

És legfőképpen ezért kellett kijutni a partra, motorra ülni, és menni amilyen gyorsan csak lehet. Mert ahogy teltek a napok, ahogy kezdett bűzleni a rakomány, egyre valószínűbbnek tűnt - legalábbis a jávai fuvarosok egy része, a floresiek szinte mind, és végül utolsó este már a sokat tanult, és bölcs kyai is egyre inkább úgy látta, hogy valamiféle átok szállta meg a vizet, vagy egy gonosz szellem, és csak szítja a hullámokat, a viharfelhőket, és nem engedi, hogy elérjék a partokat.

Az általános szédelgés, erőtlenség, az éjszakai ajtócsattogások, a folyton nyekergő hajótest, a váratlanul és egyszerre megálló karórák, és az a két fehér európai, a maguk érthetetlen, szomorú nyelvével. Lehet, hogy ők hívták, ők idézték ide a szellemet, még az első estén, amikor hajnalig bámulták a sötét tengert.

És először csak az egyik rutengi, majd napról-napra, lassan az összes maumerei, endei és bajwai is, végül a jávaiak, és utolsó este már a surabayai hitoktató és a müezzin is, egyre jobban hajlott arra, hogy valami mégis csak lehet a vízben, a rengeteg szeméten, a repülőhalakon és a távolban felbukkanó delfineken kívül. Kell lennie, mert ilyen még nem volt, hogy egy hetet kelljen várakozni a maumerei öböl bejáratában, és a rendesen két és fél napos út kilenc napig tartson.

Valamit csak kéne kezdeni ezzel a két túl fehér fickóval. Küldjék el a szellemet. Vagy ha nem, akkor kényszeríteni őket, vagy egyszerűen csak vízbe lökni mindkettőt, mondta az egyik larantukai a várakozás hatodik reggelén, lent a raktérben, ahol a kibírhatatlan bűz miatt elkezdték a tengerbe borogatni a halas ládákat.

De először csak beszélni velük, hátha sikerül szót érteni, és az is lehet, hogy nem ők tehetnek erről, mondta a surabayai müezzin, aki akkor még egyáltalán nem volt biztos a dologban, de talán éppen ezért, magára vállalta ezt a feladatot.

Hamar meg is találta őket, hátul a hajómotornál, a gépházhoz vezető lépcső bádogteteje alatt üldögéltek. Ez volt az egyetlen félárnyékos hely a kora délelőtti órákban, ahová még el lehetett bújni a forróság és a bűz elől. De a motorzúgás miatt, csak harmadjára sikerült megkérdezni tőlük, hogy: „Hello Mister, how are you?” És a válasz, illetve a következő néhány mondat is csak hasonló nehézségekkel vergődött át közöttük. Egyrészt a zaj, másrészt a müezzin becsülendő, de mégis csak hiányos angol tudása, harmadrészt pedig a téma kényessége, vagyis összességében a kulturális különbségek miatt.

Nem is derült ki semmi, azon kívül, hogy ők ketten állítólag itt élnek Indonéziában, de most szabadságuk van, és azért jöttek ezzel a hajóval, mert körbe akarják motorozni Florest, Sumbawát, Lombokot, Balit, és onnan mennének vissza Jávára, mert ott laknak Yogyakartában. Hongáriaiak vagy mik eredetileg, de szernek itt lenni, mert sok a szép hely, és ízlik nekik a sült rizs. Továbbá keresztények, és szerintük is jó az, hogy az Isten egy, és mi, Allah igaz hívei is jók vagyunk.

Persze, ettől még lehetnek varázslók, és megigézhették a tengert, és amíg meg nem törik a hatalmuk, addig a markukban tartanak mindnyájunkat, mondta egy fiatal endei ruhakereskedő még aznap délután a müezzinnek a kantin pultjánál állva. De ennél több bizonyíték kell, válaszolta a müezzin, mert ha ártatlanul megvádoljuk őket, azzal nagyobb bajt hozunk a fejünkre, mintha még várunk és figyelünk a tovább jelekre.

Hát, ha ez nem jel, nagyra becsült kyai, akkor micsoda? – mutatta az egyszerre megállt karóráit az öreg jávai, a surabayai hitoktatónak, aki láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Egyrészt mert az órák valóban megálltak, nagyjából nyolc órakor, másrészt viszont mindegyik be volt ázva, amiből arra is lehetett következtetni, hogy az öreg optikus, nyilván ügyetlenségből, de besegített a szellemnek a mandis vödörrel.

Bárhogy is van a dolog, a kapitánynak nem szabad tudni, mert nem az a fajta. Reggelig várni kell, most már úgyis alszik mindenki. De holnap aztán Allah irgalmazzon, mondta a kyai fölvéve a hangsúlyt, de egyben el is harapva az utolsó szótagot.

De szerencsére a radarképek megelőzték Allah irgalmát, a bejelölt kék útvonalak, és a piros áramlások, és lehetett végre csomagolni, készülődni, és reménykedni, hogy a rakomány romlandó részéből is maradt még valami.

Vagyis elment a szellem, ha volt is valaha. A két magyar ebből semmit se vett észre. Ha csak az nem volt furcsa nekik, ahogy előző nap a müezzin, vagy kicsoda feltűnően gyorsan szeretett volna barátkozni. De ez megszokott dolog, itt általában nagyon érdeklődőek az emberek. Mások is kérdezősködtek, hogy honnan jönnek, és merre tartanak. Ezek az élet nagy kérdései, és Indonéziában bizony mindenki felteszi őket.

Nagy kérdés volt még az is, hogy a raktérben gondosan elhelyezett, és lekötözött motorok kerekeiből hová tűnt a levegő az elmúlt éjszaka alatt, de erre a választ már egy maumerei benkelben* kell keresni. Aztán pedig fölülni, tankolni és menni amilyen gyorsan csak lehet, el a városból, el a kikötő közeléből, valamerre kelet felé.

*kyai: jávai; hittudós, hittanító, a bentlakásos iszlám iskolák, a pesantrenek vezetői

*benkel: indonéz; út menti gumiragasztó műhelyecske