Találkozni a híd közepén

A Megtagadva című nagy sikerű regény után Kováts Judit új kötettel jelentkezett: az Elszakítva két felvidéki birtokos család sorsát követi a kommunista hatalomátvétel után. Kováts Judittal Király Levente szerkesztő beszélgetett a FUGÁban.

Megtelt a FUGA Építészeti Központ nagyterme Kováts Judit Elszakítva című regényének bemutatóján, amelyből – még készülő regényként – az Irodalmi Jelenben is olvashattak egy részletet. A Magvető Kiadó részéről Király Levente szerkesztő kérdezgette az írót, akit nem is kellett különösebben faggatni, hiszen a történész-levéltáros Kováts Judit mondataiból áradt a szakmája iránti szeretet. A regény megszületéséhez azonban egy másféle elhivatottság is kellett – ő „szenvedélyből fakadó kényszernek” nevezte azt a késztetést, amely az előző, Megtagadva című regénye után tovább űzte az újabb mű megírására. Ehhez persze szükséges volt három év, na meg a család támogatása, akik levették a terheket a válláról – mesélte Judit. Mint Király Levente kitért rá, a Megtagadva után rengetegen keresték meg a szerzőt, és osztották meg hasonló drámai történetszilánkjaikat – az Elszakítva talán még többek sorsát tükrözi majd. Ráhangolódásképp a szerző felolvasott egy részletet a műből a csehszlovákiai magyarok előtt megcsillantott reszlovakizációról, amely sokszor feloldhatatlan dilemma elé állította a kisebbségbe szorult magyarságot.

A nagyívű történetben két felvidéki birtokos családnak kell szembenéznie 1944 és 1953 között a „hol a haza?” és a „menni vagy maradni?” kérdéseivel. A regény valójában több mint harminc éve kezdődött – mesélte a szerző –, amikor férjhez ment, és olyan családba csöppent, amelynek tagjai több mint száz évre visszamenőleg a Felvidéken születtek, munkálkodtak, temetkeztek. Azon belül is két felvidéki területen: Lőcsén és vidékén, valamint Kassán és környékén. „Több ezer kilométert jártunk be” – mesélte a szerző a könyvhöz végzett kutatásairól, és példákkal is illusztrálta, milyen alaposan térképezte fel a későbbi regény helyszíneit. Végigjárta például azt az utat, amelyet a szemeteskocsi elé befogott késmárki polgármester; vagy amikor a regénybeli gyerekek átszöknek a zöldhatáron, hogy Magyarországon tanulhassanak.

Király Levente Fehér Béla munkamódszeréhez hasonlította ezt az elmélyültséget, aki a Kossuthkiflihez napokig kutatott levéltárakban csak amiatt, hogy méterre pontosan határozhassa meg egy fahíd helyét. Kováts Juditnak is van hasonló élménye: a már kész kéziratban javítania kellett, hogy Lőcsén a régi evangélikus temető mögött patak folyik – egy közelmúltbéli látogatásakor azzal szembesült ugyanis, hogy rosszul emlékezett, valójában nincs ott patak. A levéltárosi alaposságba könnyű beleragadni, ami nem jó – vallotta meg a szerző; az Emlékpontok című online audiovizuális archívumból például nehéz „kikeveredni”, ha egyszer elmélyed az interjúkban az ember. 

A személyes, családi szálak és a tetemes háttérkutatás után azt hihetnénk, az utolsó szóig „igaz meséről” van szó, de nem így van: Kováts Judit elárulta, hogy a történet kilencven százalékban fikció. Egy-két szereplőt leszámítva – például a késmárki polgármester alakját – mindenki kitalált személy. Magukat a történelmi eseményeket azonban így élhették át a valóságban a hús-vér szereplők is, a regény hősei a magyar és német kisebbség sorsát tükrözik. „Talán mert történész vagyok, arra lyukadtam ki, hogy az egyes emberek sorsa nem ismerhető meg az objektív történetíráson keresztül” – fogalmazott a szerző. Ott vannak például a Beneš-dekrétumok, amelyeket mindenki úgy-ahogy ismer –, de tudjuk-e, hogy mit jelentettek ezek a valóságban? Hogy milyen lehetőségek álltak a jogfosztott szlovákiai magyarság előtt? A regénybeli szülők úgy döntenek, csak Magyarországon van esélye tanulni a gyerekeknek, ezért azok elindulnak két egészen kicsi batyuval „gombászni”, ha megállítanák őket, ezt mondhassák. Így szöknek át a zöldhatáron, és várják őket az anyaországban újabb megpróbáltatások.

Kováts Judit főhősei duplán nehéz helyzetben vannak, mert Magyarországon is üldöztetés várja őket – emlékeztetett Király Levente. Az Engelhartok és a Wildnerek már a nevükkel hátrányos helyzetbe kerülnek – magyarázta az író a felvidéki diákokról, akik ’48-ban Magyarországon csöbörből vödörbe kerülnek: odaát magyarságuk miatt, ideát horthystaként, kulákként és egyéb idegen elemként üldözik őket. Király Levente kérdése szinte adta magát: hogyan állunk ma a múlt feldolgozásával? Az író szerint rengeteg a fehér folt, mert például Recskről Faludy Györgynek köszönhetően nagyon sok mindent tudunk, de néhány levéltárost leszámítva szinte senki nincs tisztában azzal, hogyan épült fel az ötvenes években a tiszalöki vízerőmű. (Hadifoglyokkal és illegális határátlépőkkel építtették.) Csak a Hortobágyon tizennyolc zárt tábor működött – emlékeztetett az író. 

A regény azonban nemcsak egy országrész elszakításának, visszatapasztásnak, majd újra elszakításának traumáját ábrázolja – hangsúlyozta Király Levente –, hanem szerelmeskönyv is. Ahogy a borító is érzékletesen ábrázolja: aszfaltra festett széles fehér záróvonal két oldalán egy-egy pár női és férfi cipő. A regény legemlékezetesebb történetszála az elszakított szerelmeseké, akiknek a kritikus történelmi pillanatokban a határ két oldalán, szétválasztva kell boldogulniuk. Csupán havonta egyszer, tizenöt percre láthatják egymást a Ronyva folyó hídjának közepén, ahol határőrök felügyelik a találkozást, és még csókot sem válthatnak egymással. (A jelenetet fel is olvasta a regényből a szerző.) Ezek az úgynevezett határbeszélgetések a valóságban is így voltak, fűzte hozzá az író –, Komáromban például egy pad volt kijelölve a családtagoknak, akik rövid időre látni szerették volna egymást. 

Király Levente a beszélgetés végén Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényének tudatosan provokatív felütését idézte, ahol az író azt mondja: Erdélyt azért vették el tőlünk, mert nem volt rá szükségünk. „Te hol helyezkedsz el a szélsőséges politikai nézetek – »ha kell erővel is visszavesszük«, illetve a »semmi szükségünk rá« vélemények – között?” – firtatta a szerkesztő. Kováts Judit erre is a múltat hozta példának: a Szepességben a 19. században teljes békében élt három nemzet: a magyarság, a németség (szászok, cipszerek) és a szlovákság. Nem is volt kérdés a nemzethez tartozás, vagy hogy nemzetiség alapján különböztessék meg magukat. Mindhárom nyelvet beszélték, ez volt az itt élők természetes közege – a regény egy szereplőjének később épp ez lesz a veszte, mert gondolkodás nélkül kivágja a rendőri kérdésre, hogy németül beszélnek otthon. Ehhez az idilli állapothoz lenne jó visszatérni – ám hogy ez mennyiben megvalósítható, az tisztán a képzelet világa. 

„Levezetésképp” egy humorosabb részt is meghallgathattunk a műből az írónő férjének tolmácsolásában: amikor a budapesti középiskolában a diákoknak kiadják kötelező társadalmi munkaként, hogy képekkel illusztrált cikket írjanak a faliújságra, ők a körülzárt szovjet nagykövetség helyett az amerikai követségen szereznek szántó-vetős fotókat, és le is buknak a John Deer márkájú amerikai traktorokkal.

Szöveg és fotók: Laik Eszter