Hitlerért rajong az olasz botránykönyv főhőse – Ajánló regényrészlettel

Olaszországban a tavalyi év botrány- és sikerkönyve volt Massimiliano Parente Hitler után a második legnagyobb művész című regénye. A történet képzőművész főhőse ugyanis Adolf Hitlert tartja szellemi példaképének. Egy rövid bevezető után a Libri Kiadó jóvoltából rövid részletet olvashatnak a Magyarországon is botránygyanús műből, amelynek plakátját az egyik buszmegállóból eltávolították, mert a borító ráijesztett egy idős nénire (http://alfahir.hu/idos_nenire_ijesztett_ra_hitler).

A kiadó honlapján az alábbiakat tudhatjuk meg a könyvről és szerzőjéről:

„Massimiliano Parente 1970-ben született Grossetóban, jelenleg Rómában él.
Poposabb, mint Andy Warhol, excentrikusabb, mint Salvador Dalí, zseniálisabb, mint Marcel Duchamp – Max Fontana, aki a kritikusok szerint „a világ legnagyobb festője”, véletlenül lett sikeres negyvenévesen, éppen azon a napon, amikor eldöntötte, hogy eldobja életét, mert csődtömegnek érzi magát. Akkor átalakul: zöld Hitler-frizurát, náci sapkát, Nike cipőt visel. Megközelíthetetlen, akár egy rocksztár, szeszélyes, mint egy hollywoodi díva, kellemetlen és provokatív, pusztán mert úgy tartja kedve, és odáig megy, hogy festői példaképeként Adolf Hitlert jelöli meg. Ám van egy gyengéd oldala is: a kis Martina, az élettársa, aki siketnéma, és jelnyelvvel kommunikál.

Massimiliano Parente regénye olyan, mint korunk dadaista kiáltványa, szembe köpi az olvasót, és közben szeretné meghódítani is.”

Részlet a regényből:

„Szóval a népszerűségem eredete hat évvel ezelőttre vezethető vissza. Minden a Musée d’Orsay-ban kezdődött, Gustave Courbet A világ eredete című festménye előtt. Ha valaki nem tudná, Courbet egy 1866-ban festett képéről van szó: szőrös pinát ábrázol, amilyet ma már sajnos nem látni. Nem az én egyik isteni ötletem volt, nekem akkor még nem voltak isteni ötleteim, és amikor lettek, azonnal elutasított szarságok voltak, miközben most, jóllehet ugyanolyan szarságok, rögtön a zseni megnyilvánulásaiként ismerik el. Meggondolatlan lépés volt, nem morfondíroztam rajta túl sokat, megtettem és kész.

Ha nem lettem volna olyan tisztelettudó, mint Marcel Duchamp, amikor 1917-ben beismerte, hogy csak viccből küldött vécécsészét a New York-i Független Művészek Egyesületének (milyen igaz, hogy nem létezik eredetiség, minden csak másolat, benne azonban nem volt meg ez a történeti tudatosság, különben megtartotta volna, és nem dobja ki), akkor most henceghetnék és elmesélhetném, hogyan akartam szándékosan szabadjára engedni a poklot, mint Hitler a Mein Kampfban, és nem okozna problémát, hogy a zseniális intuíció mögé bújjak. Ez azonban csak az utolsó felvonása volt egy pechsorozatnak, ami a megfelelő helyen és a megfelelő időben történt.

Emlékszem a csendre, ami a felügyelőnő üvöltését követte, mikor észrevette, hogy lehúztam a sliccem, szerintem azért, mert annyira csúnya volt, hogy még sosem látott faszt.

Téli délután volt, egy a sok közül, de nem nekem, mert – anélkül hogy kiterveltem volna vagy számoltam volna a törvényes következményekkel – egyszer csak ott voltam, pedig valójában véget akartam vetni az életemnek, kiugorva az Eiffel-toronyból. Igen, jól értettétek, Párizsban voltam, hogy megöljem magam. Fáradtnak, öregnek, csődtömegnek éreztem magam, nem vágytam semmire, és amikor már nem akarsz semmit az életben, akár meg is halhatsz; a másik lehetőség, hogy tovább élsz, mintha halott lennél, mert az öregség általában ilyen. Érzed, hogy élsz, de nincsenek többé érzelmeid, ver a szíved, de nem érzed, hogy dobog, nem vagy szerelmes, a szex untat, vagy ami még rosszabb, nem áll fel, nincs jövőd, csak hosszú múltad, és az én múltamban semmi emlékezetes nem volt. Betöltöttem a negyvenet, minden leszálló ágban volt, én meg egy csődtömeg voltam.

Beiratkoztam a Szépművészeti Akadémiára éppúgy, mint Adolf Hitler, meggyőződésem volt, hogy művész vagyok, éppúgy, mint Adolf Hitlernek, de csak azért vettek fel, mert nem volt semmiféle felvételi éppúgy, mint Bécsben a huszadik század elején, és lényegében csak azért tartózkodtam ott, hogy eltartassam magam a családommal, és hogy legyen alibim, miért nem dolgozom. Amikor elkészült egy alkotásom a garázsban, vagy kiállításmegnyitóra mentem zöld parókában, rendszerint összevesztem anyámmal, aki azt mondta: „meg kell szakadni a röhögéstől” – mire én azt feleltem, meg fogja ezt még bánni egy nap, és Nietzsche anyjához írt levelét idéztem neki, amiben Nietzsche kijelenti, hogy ő géniusz, és hogy az anyja ezzel nincs tisztában, alábecsüli őt, őrültnek tartja, és hogy milyen szar alak, mármint Nietzsche anyja. Mint Kafka apja, egy Kafka-levél címzettje, egy másik szarházi, aki lebecsülte a fiát, s úgy bánt vele, mint akármelyik ügyes zugfirkásszal.

Anyám, aki semmit sem tudott Nietzschéről, azt válaszolta, hogy Nietzsche egy őrült halott, ez volt az egyetlen, amit Nietzschéről tudott, az egyetlen dolog, amit mindenki tud Nietzschéről. Én viszont kijelentettem, hogy neki volt igaza, és Nietzsche anyja szarháziként viselkedett, és ő, anyám is szarháziként viselkedik az utódaival. Anyám azt felelte, hogy senkit sem érdekel Nietzsche anyja, az utódok is mind meghalnak, és amikor nagyon meg akart bántani, hozzátette: „meg aztán te nem is vagy Nietzsche”. Mintha különben tudta volna, ki az a Nietzsche.

Egyébként engem sem érdekelt soha Nietzsche, őszintén: az egész egy szorongó tévelygés a hyperborea, az apollóni, a dionüszoszi meg Zarathustra közt, ecce homo itt, ecce superhomo ott, a megszállott németek cucca volt, és számomra Nietzsche csak a bukottak mítoszának tűnt, mint sokan mások, mint Kafka, Van Gogh vagy Paperino. Szóval példaképként jobban szerettem Hitlerre gondolni, igen lenyűgözőnek találtam, hogy Hitlerre gondolok. Egyszer, fiatalkoromban végigolvastam Ian Kershaw Hitler-életrajzát, aztán amit Joachim Fest írt, és végül az összes biográfiát, amit Hitlerről találtam, s gyakran gondoltam azt, hogy Hitler nem egy elbaszott diktátor volt, hanem egy sikeres művész.

De Hitlert nem idézhettem, még nem, nem úgy, ahogy akartam, nem definiálhattam nagy művészként, az arcomba röhögtek volna, anyám az arcomba röhögött volna, vagy az emberek bolondnak tartottak volna, vagy egynek az elhülyült nácik közül. Mivel nem voltam művész, még nem engedhettem meg magamnak bizonyos beszólásokat. Így beértem Nietzschének és Nietzsche anyjának idézésével, ami végül is olyan volt, mintha Hitlert idéztem volna, minthogy sokan vádolták azzal Nietzschét, hogy inspirálta Hitlert.

Akkoriban már világossá vált, hogy az Akadémiából semmi jó nem sülhet ki: hogyan tudták volna a kortárs művészetet megtanítani? De nem voltunk jártasak a középkorban vagy a reneszánszban sem. Egy paradoxon volt: megtanítottak impresszionista vagy expresszionista vagy kubista vagy absztrakt stílusban festeni, vagyis úgy, mint azok, akik azért lettek híresek, mert nem tudtak klasszikus stílusban festeni. Mintha egy íróiskolában a Marinetti-féle szabadvers megalkotását akarták volna megtanítani.”

Massimiliano Parente: Hitler után a második legnagyobb művész. Fordította Kárpáti Zsuzsa. Libri, 2015.