Jégkorszak Székelyföldön

Cudar tél lepte meg nemrég Székelyföldet: először Marosvásárhelyt, majd Székelyudvarhelyt, aztán Sepsiszentgyörgyöt, végül Kézdivásárhelyt  borította örök hó és farkasordító hideg – szerencsére csak metaforikus értelemben, Térey János A Legkisebb Jégkorszak című, legújabb verses regénye révén.

A globális felmelegedés visszafordíthatatlan következményeire figyelmeztetnek a környezetvédők, s félelmük nem alaptalan. Ha csak az időjárás szokatlan tréfáit, az állandó hőmérsékletingadozást, a gyakori frontokat vizsgáljuk, kétségkívül van ok aggodalomra. Képzeljük el, milyen lenne, ha mindez fordítva történne, vagyis felmelegedés helyett újabb jégkorszak lepné meg a Földet. Az Etna és az izlandi vulkánok működésbe lépnének, a hamufelhő elállná a fény útját, és Európára örök tél borulna. Ennek folytán Budapesten is olyan havazás és farkasordító hideg lenne, mint Székelyföldön a Csíki- és a Gyergyói-medencében  – Térey János A Legkisebb Jégkorszak című új kötetében ezzel a merész utópiával játszik el. A költő a környezeti katasztrófát keretként használja a jelenlegi magyar társadalmi helyzetkép bemutatására, de mindezt nem politizáló vagy didaktikus szándékkal. Az új kötet révén választ kaphatunk arra is, az eljegesedés katasztrófája megváltoztathat-e minket, visszafordíthatja-e az érzelmi kiüresedést, empatikusabbá teheti-e az embert.

A székelyudvarhelyi G. Caféban Murányi Sándor Olivér, az est házigazdája a meghívottat elsőként arra kéri, olvasson föl új könyvéből, ami bölcs eljárás, hiszen bár az anyaországban több helyen bemutatták A Legkisebb Jégkorszakot, és a kötet gazdag kritikai recepcióval bír, Erdélybe rendszerint később jutnak el a friss kortárs kiadványok, így az udvarhelyi közönség zöme nem ismerhette Térey művét.

A felolvasás közben izlandi jéghangokat játszik be a helyi DJ, Térey szabad áramlású sorai, metaforái, ironikus, vicces nyelvi árnyalásai magukkal ragadnak. Az új könyv bizonyos értelemben rokonítható az Asztalizenével és a Paulusszal, izgalmas, fülbemászó, könnyen hatalmába kerít. A részlet után izgalmas dolgok derülnek ki Téreyről: megrögzött vulkánvadász, és nemcsak a fantázia,  a líra mezején foglalkozik velük. Murányit is arra ösztökélte, mutassa meg neki a fiatfalvi iszapvulkánokat, amelyeket erdélyiként még maga a házigazda sem látott.

A meghívott verses regénye az izlandi vulkánkitöréssel indul – mint  kiderült, járt is a szigeten, egy hetet töltött ott, ami sokat segített A Legkisebb Jégkorszak megírásában. A tűzhányók egyébként azóta foglalkoztatják, hogy még gyermekkorában megtudta, a debreceni utcák kockakövei vulkanikus eredetűek.  Új könyvének keletkezéstörténete tehát ide vezethető vissza, de a természeti katasztrófa csak keret, ha úgy tetszik, eszköz, a hangsúly inkább a társadalom- és rendszerkritikán van. Emberibbek lesznek-e a viszonyaink, ha a vulkánok hamufelhője eltakarja a Napot, cudar tél, nagy havazások, fagyok lepik el Magyarországot, mi történik a középosztállyal, a jómódú budai polgárokkal; s mindez 2018-ban, vagyis időben vészesen közel hozzánk.

A következő kérdés a műfajok és társművészetek közötti átjárhatóságra vonatkozott, Térey ugyanis több művészetben és irodalmi műfajban alkotott: Peer Krisztiánnal és Poós Zoltánnal zenekart alapított, volt rapper, kipróbálta a slam poetryt, részt vett felolvasó-színházi előadásban, verset, prózát, drámát ír, de a rockzene is közel áll hozzá, ezt bizonyítja könyvének az a részlete, amikor  a főhős Bill Clintonnal találkozik, és az autóban Metallica dübörög.

Térey a  lírát érzi leginkább közel magához. Úgy indult, mint sok más pályatársa: húszévesen füzetek hátlapjára, papírlapokra írta verseit, amelyek közül nem mindenik volt csacskaság, kötetben is megjelent közülük néhány. Sokáig azt hitte, nincsenek színészi képességei, nem ért a színházhoz, a versek megszületnek, és járják a maguk útját, aztán a színházi műfajokhoz közel kerülve több tízezer emberhez jutottak el verses drámái – mesélte.

A nagyobb meglepetést azonban a regény műfaja okozta, kiderült, hogy verseskötetet kevesen vesznek ugyan, de a regény érdekli az embereket, és ebből jóval több példányszámot lehet eladni.  A meghívott nem tipikus prózaíró, nem úgy ír, mint Maupassant, hanem inkább költőként közelít az epikus műfajhoz. Regényei, ahogy A Legkisebb Jégkorszak is, verses regények. Egy olyan típúsú prózaírónak, mint például Vida Gábor – aki  Marosvásárhelyen mutatta be a könyvét – a mondatritmus, a metaforatöbblet miatt az ilyen jellegű epikus mű kissé „szertelen prózának” tűnhet. Nem akarja azonban élete végéig ezt a verses prózát űzni, ki szeretné próbálni a hagyományosabb regényt is, amelyben margóig ér  a sor, és a  sorvég nem rímel – jegyezte meg Térey nevetve.

Murányi korábbi köteteiről, a Paulusról és az Asztalizenéről is kérdezte. Kiderült, hogy mindkét mű kapcsolódik némiképp a legújabbhoz. A Paulus az Anyegin bűvöletében, 1999-ben, röpke fél év alatt született. Huszonévesen olyan könyvet szeretett volna írni a kilencvenes évek Budapestjéről, mint amilyet Puskin saját századának Oroszországáról.  Tizenéves korában olvasta először az Anyegint, tulajdonképpen azóta dédelgette magában a vágyat, hogy valami hasonlót írjon egyszer ő is.

A költői habitusról, munkafolyamatról is szó esett, és ennek során megtudtuk, hogy Térey az típus, akinek kell valamiféle „rálátás” a versre. „Nincs az, hogy kipattan a fejemből” – bár költő kollégái közül többen arra esküsznek, hogy lendületből kell végigírni a verset.

A Revizoron nemrég azt írták A Legkisebb Jégkorszakról, hogy nem életed fő műve –emlékeztette Murányi egy nem túl pozitív kicsengésű kritikára.  Térey a negatív recepciótól nem riad vissza. Azt vallja, nem szentírás, ami ki van nyomtatva, sem az, ami online jelenik meg, ezek különféle álláspontok, vélemények, amelyek megküzdnek,vitatkoznak egymással. Ha lefordítják a könyvet más nyelvre, azt is el kell fogadni, hogy egy idegen nyelvű közegben teljesen más lesz a fogadtatása. Térey egyébként, ha versről kérdezik, őszintén elmondja véleményét akkor is, ha barátról van szó – szerinte csak így van értelme.

Végezetül a drámaírásról mesélt. Ezt a műfajt ugyancsak költőként szereti művelni. Úgy véli, a drámának kifejezetten jót tesz  a vers, a színészek is szeretik, bár bevallottan megküzdenek vele, de amint megtalálják  a kulcsot, magával ragadja őket. „A színész tükör, mindent látsz rajta” – mesélte a meghívott a színházzal való kapcsolatáról, azt is hozzátéve, hogy az Oidipusz királyt, amelyet Karsai Györggyel közösen fordítottak újra, a székelyudvarhelyi színházban mutatták be először. (Egy másik ókori színdarabot is lefordítottak, Titus Maccius Plautus A hőzöngő katonáját, amelynek egyik részletét alább olvashatják: http://www.irodalmijelen.hu/2015-okt-12-1300/titus-maccius-plautus-hozongo-katona-karsay-gyorgy-terey-janos-forditasaban.)

Alkotói terveiről nem szívesen árul el részleteket a költő, de bizonyos, hogy fog verset és regényt is írni a közeljövőben. Búcsúzóul újabb részlet következett A Legkisebb Jégkorszakból, majd a jelenlévők dedikáltathattak  a szerzővel, aki székelyföldi útját folytatva a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban és a kézdivásárhelyi Vigadóban lépett fel Fekete Vince és Murányi Sándor Olivér moderálásával.

Mi pedig reméljük, hogy a költészet nem válik sorsmetaforává, s a jégkorszak továbbra is elkerüli Budapestet és Erdélyt.

Varga Melinda

Fotó: Dávid Anna, Dimény H. Árpád, Toró Attila