Jack London: A Zubony. A csillagok vándora

JACK LONDON

A zubbony. Csillagok vándora

Fordította: GERGELY ZSUZSANNA

                                  Az új magyar fordítás elé

Mikor minden véget ér ebben a létben és kezdődik újra egy másik élet, végre tudni fogjuk, miért voltunk olyanok, mint amilyenek. Minden, ami megszületik, meghal, mert ez a természet rendje, s mégis a legtöbb ember félelemmel próbál menekülni a halál gondolatától. Jack London regénye, A zubbony, Csillagok vándora mintha ablakot vágna az életre, amin kitekinthetünk, s megtanulhatunk látni. Darrell Standing teste szorosan befűzve a zubbonyba, meggyötörten, még lázong a sorsa ellen; évek alatt kialakult személyisége az egyetlen, amivel magányában felkészülhet a halálra. Standing teste akasztásra lett ítélve, de nem a lelke. Ebben az extrém helyzetben alázatosan fejet hajtott sorsa felett, s így a lelke szabaddá vált. Ez mindnyájunk nagy lehetősége, ha felismerjük.  Azok vagyunk, aminek képzeljük önmagunkat, és e szerint építjük fel a világunkat, azokkal népesítjük be, akiket választunk, hogy részévé legyenek az életünknek. Így valósulunk meg, így leszünk azzá, amit elképzeltünk. Csillagok vándorai vagyunk. Jack London e könyve nagy valószínűséggel nem fog a zsebében lapulni azoknak az utasoknak, akik olyan olvasmányt keresnek, amellyel „agyon lehet ütni az időt” egy váróteremben. Ebben az új fordításban elkezdheti vándorlását, méltóbb helyet találva a könyvespolcokon. Nincs szükség bevezetőre, vagy a regény elemzésére, mindezt csak olvasni kell. Aki az egyetemes összefüggést keresi a létben, annak megadatik az emlékezés és megérti, hogy a félelem a legnagyobb rabság, mi vagyunk saját őreink és ellenségeink testünk kriptájában. 

Gyakran tekintünk fel az égre: leggyakrabban, amikor igazságot keresünk, s kétségbeesetten kérdezzük: miért?  Az ember elégedetlen sorsával, ritkán jut eszébe, hogy saját döntéseinek a következményét éli. Falakat emelünk magunk köré egy életen át, rendkívüli fáradsággal, abban a meggyőződésben, hogy a falakon belül védve leszünk. Mitől? Kitől? A külső tényezők természetes módon befolyásolják életünket, mint ahogy a vihar is kidönti a fát. A természet nem reszketve létezik, nem is megadással, nem lázong, tudja, hogy mindig újjászületik. Darrel Standing megtette, amire minden ember vágyódik, megismerte önmagát, választ kapott.  Eszköze volt a test, és célja a halhatatlan lélek. A „kicsihalál” nem érzi a fájdalmat, megadja a lehetőséget, hogy ott legyünk, ahol újra és újra választhatunk. Darrel Standing sok élete, a történetekben megnevezett helyek és emberek valósak, mások a mitológia és az álom szülöttei, közel a lelkünkhöz, mert mi adtunk életet nekik. A test mindig a maga útját járja, szeretheted, ápolhatod, óvhatod – mégis, napról napra becsap, nem engedelmeskedik akaratodnak. Pedig a legtöbb figyelmet, időt neki szenteljük. És így felejtjük el, kik voltunk, kik vagyunk.    Ez a lélek könyve. Jakabffy Andrea

A fordító és a grafikus a magyar szöveget Giuseppe Dimitri emlékének ajánlja.

I. FEJEZET

Egész életemben tudomásom volt más idők és helyek létezéséről. Tudomásom volt más emberekről saját magamban. – És hidd el, nyájas olvasó, te is éppen így vagy ezzel. Gondolj csak vissza gyermekkorodra és ráébredsz, hogy e tudomás érzését már megtapasztaltad. Akkor még nem rögzültél, nem kristályosodtál ki. Képlékeny voltál, szakadatlanul hömpölygő lélek, folyamatában kialakuló tudat és személyiség – haj, alakuló és közben felejtő. Sokat elfelejtettél, kedves olvasóm, és mégis, amint ezeket a sorokat olvasod, halványan feldereng benned más korok és helyek alig kivehető képe, melyekbe gyermeki szemed egykoron belesett. Ma azt gondolod, álom volt csupán. Ha mégis álom volt, gyermekkorban álmodott álom, honnan származik a tartalma? Álmaink az ismert dolgok groteszk kompozíciói. Az álom tapasztalataink kivetülése. Gyermekként, apró gyermekként gyakran álmodjuk, hogy nagy magaslatokról zuhanunk; repülünk, mint az ég madarai; pókok és soklábú csúszómászók ijesztgetnek álmainkban; lidércesen ismerős hangokat és arcokat látunk és olyan napfelkeltéket és napnyugtákat, melyek egészen mások azokhoz képest, amilyeneket valaha is láthattunk. Nagyszerű. Ezek a gyermekkori felvillanások más világokból, más életekből származnak, olyan dolgok, amelyeket konkrét életed konkrét világában soha nem láttál. Akkor honnan jönnek? Más életek? Más világok? Talán mire végigolvasod mindazt, amit ide leírok, választ találsz azokra a meghökkentő talányokra, melyeket itt eléd terjesztettem és talán azokra is, melyeket magad fogalmaztál meg, még mielőtt soraimat végigolvastad volna. Wordsworth tudta. Nem volt látnok, és próféta sem, éppen csak olyan egyszerű ember, mint te vagy bárki más. Amit ő tudott, te is tudod, bárki tudja. De ő nagyon találóan megfogalmazta abban a verssorban, mely így kezdődik: „Nem egészen védtelen, és nem teljesen emléktelen…” [1]

Milyen igaz, a börtönfalak árnyéka körbezár minket, újszülött teremtéseket, és túl gyorsan feledünk mindent. Mégis, újszülött korunkban emlékeztünk más időkre és helyekre. Karon ülő, védtelen kisgyermekekként, vagy négykézláb mászva a földön repülésről álmodtunk. Igen; és elviseltük a sötét és szörnyszerű árnyak rémálom-félelmeinek minden gyötrelmét és kínzását. Mi, a tapasztalat nélküli újszülött csecsemők félelemmel születtünk, a félelem emlékével; és az emlék tapasztalat. Ami engem illet, amikor még beszélni is alig tudtam, amikor az éhséget még csak kiabálva jeleztem és álmomban is kiabáltam, abban a zsenge koromban én már tudtam, hogy mindig is a csillagok vándora voltam. Igen, én, aki még ki sem tudtam mondani azt a szót, hogy „király”, emlékeztem, hogy valamikor király fia voltam. Sőt – arra is emlékeztem, hogy valamikor rabszolga voltam és rabszolga fia, vaspánttal a nyakam körül. Sőt, mi több. Mikor még három-, négy- és ötéves voltam, én még nem voltam én. Még csak készülődtem magammá válni, a hömpölygő lélek még nem öltött formát saját egyéni testem, időm és helyem alakjában. Abban az időben elmúlt tízezer életem dolgozott bennem, és háborgatta énem hömpölygését azon igyekezetében, hogy egyesüljön velem és magammá váljon. Jó vicc, mi? Ostobaság, nem igaz?  Ám ne feledd, nyájas olvasóm, kivel remélem, messze utazunk majd térben és időben – kérlek, jusson eszedbe, kedvesem, hogy én rengeteget töprengtem ezeken a dolgokon, hogy keserves éjszakákon keresztül, sűrű kínlódásban, mely éveken keresztül tartott, egyedül voltam a sok magammal, hogy megtanácskozzuk és eltűnődjünk e rengeteg magam sorsáról. Minden életforma poklát végigjártam, hogy hírt adjak róluk neked, ki majd egy alkalmas, kényelmes órában, nyomtatott írásomat olvasva osztozol velem e felfedezésekben. Tehát, visszatérve, azt mondtam, hogy míg három-, négy- és ötéves voltam, én még nem voltam én. Csak kialakulóban voltam, éppen formát öltöttem testem öntőmintájában és a hatalmas, elpusztíthatatlan múlt munkálkodott szövevényemben, hogy meghatározza ennek a kialakulásnak az alakját. Nem az én hangom volt, mely felkiáltott az éjszakában az ismert dolgoktól való félelmében, amiket én csakugyan nem ismertem, nem ismerhettem. Ugyanez érvényes gyermeki dühösködéseimre, szerelmeimre és kacagásaimra. Más hangok visítottak az én hangomban, a messzi, homályos előd-seregbeli hajdanvolt férfiak és asszonyok hangjai. És dühösködésemnek acsarkodásába beleolvadt a hegyeknél is ősibb vadállatok acsargása, és gyermek-hisztériám lármás tombolásának minden bősz haragját az Ádám előtti, még a földtani idők előtti vadállatok esztelen, ostoba üvöltéseinek akkordjai kísérték.

És íme, kipattant a titok. A bősz harag! Ez okozta vesztemet mostani, jelen életemben. Miatta, néhány rövid hét múlva ebből a cellából felvezetnek egy ingatag padlójú magaslatra, melyet egy jól megerősített kötéllel díszítenek; és ott szépen felakasztanak. A bősz harag mindig, minden életemben vesztemet okozta; mert a bősz harag végzetes, katasztrofális örökségem még a történelem előtti idők nyúlós dolgainak korából. Elérkezett az ideje, hogy bemutatkozzam. Nem vagyok sem együgyű, sem őrült. Akarom, hogy ezt tudd, mielőtt elhiszed azokat a dolgokat, amiket itt mondani fogok. Darrell Standing vagyok. Néhányan, akik ezt olvassátok, akár azonnal rám ismerhettek. De az ismeretlen többségnek hadd mutatkozzam be részletesebben. Nyolc évvel ezelőtt az agrártudomány professzora voltam a Kaliforniai Egyetem Mezőgazdaság-tudomány szakán. Nyolc évvel ezelőtt Berkeley álmos kis egyetemi városkáját megdöbbentette Haskell profeszszor meggyilkolása a Bánya Épület egyik laboratóriumában. Darrell Standing volt a gyilkos. Darrell Standing én vagyok. Azonnal tetten értek. Na most, ezt a Haskell professzor-ügyet nem akarom részletezni. Magánügy volt és kész. Az a lényeg, hogy egy dührohamban, ennek a katasztrofális bősz haragnak a megszállottságában, mely időtlen idők óta üldöz, megöltem professzortársamat. A bírósági jegyzőkönyv szerint én vagyok a tettes; és ez egyszer egyetértek a bírósági jegyzőkönyvvel. Nem; nem az ő meggyilkolásáért kötnek fel. Életfogytiglani büntetést kaptam. Harminchat éves voltam akkor. Most negyvennégy vagyok. A nyolc közbeeső évet a San Quentin Állami Börtönben töltöttem Kaliforniában. Ebből öt évet sötétben. Magánzárka, így nevezik. Vagy sötétzárka. Az, aki ezt kibírja, élő halálnak hívja. Ám az életben való halálnak ebben az öt évében olyan szabadsághoz jutottam, amit kevés ember ismer. Minden rabok közül legjobban bezárva, nem csak az egész világot barangoltam be, hanem az időt is. Akik pár rongyos évre befalaztak engem, akaratlanul is az évszázadok bőségét adták nekem. És valóban, Ed Morrellnek köszönhetően, öt évig lehettem a csillagok vándora. De Ed Morrell már egy másik történet. Kicsit később mesélek róla. Olyan sok a mesélnivalóm, nem is tudom, hol kezdjem. Nos, kezdetnek, mégis. Minnesota egyik telepes részén születtem. Édesanyám svéd bevándorló lánya volt. Hilda Tonnessonnak hívták. Apám Chauncey Standing volt, régi amerikai család sarja. Alfred Standingig vissza tudta vezetni a családfáját, aki kényszerszerződéses szolga volt, rabszolga, ha így jobban tetszik, Angliából szállították a Virginia ültetvényekre azokban az időkben, amik már akkor régieknek számítottak, amikor az ifjú Washington cserkészte a pennsylvaniai őserdőket. Alfred Standing egyik fia harcolt a szabadságharcban; egyik unokája az 1812-es háborúban. Azóta sem volt olyan háború, amelyben a Standingek ne képviseltették volna magukat. Én, utolsó a Standingek közül, aki hamarosan utód nélkül meghalok, legutóbbi háborúnkban közkatonaként harcoltam a Fülöp-szigeteken, miért is karrierem kibontakozó virágjában lemondtam a professzorságról a nebraskai egyetemen. Magasságos ég, amikor lemondtam, éppen az egyetem agrártudományi szakának vezetői tisztsége felé tartottam – én, a csillagok vándora, a vérbeli kalandor, a századok csavargó Káinja, régmúlt idők harcos papja, letűnt korok álmodozó költője, és akit ma meg sem említenek az emberiség történetében! És íme, itt vagyok, vértől vöröslő kézzel a Folsomi Állami Börtön siralomházában és várom az állami gépezet által kijelölt napot, amikor az állam szolgái bevezetnek oda, ami mély meggyőződésük szerint maga a sötét – a sötétség, amitől félnek; a sötét, mely félelmes, babonás képzeteket kelt bennük; a sötét, mely sírva, jajgatva löki őket félelem-alkotta, antropomorf isteneik oltára elé. Nem; soha nem leszek semmiféle egyetem agrártudományi szakának a vezetője. Pedig értek a mezőgazdasághoz. Ez a szakmám. Erre születtem, erre neveltek, képeztek; és mestere is voltam. Zseniális voltam a szakmámban. Rámutatok a legzsírosabb tejű tehénre, aztán hagyom, hogy a Babcock anyagvizsgáló bebizonyítsa szemem igazát. Ránézek, nemhogy a földre, hanem a tájra és meg tudom mondani a föld hozamát. Nekem nincs szükségem lakmuszpapírra ahhoz, hogy megállapítsam, savas vagy lúgos-e a föld. Megismétlem, a gazdálkodás, legmagasabb, tudományos értelmében is lételemem volt, a mai napig zseniális vagyok benne. És mégis, az állam, mely magában foglalja az ország minden polgárát, azt gondolja, hogy kitörölheti belőlem ezt a tudományt a végső sötétben egy nyakam köré tekert kötél segítségével, és a gravitáció egy hirtelen rándításával – azt a tudományomat, mely évezredeken át érlelődött bennem, és mely még azelőtt kikelt, hogy Trója megművelt földjein nomád pásztorok legeltették volna nyájaikat! Kukorica? Ki más ismerné a kukoricát? A Wistar Intézet őrzi bebizonyított dokumentumaimat, miszerint Iowa minden megyéjében félmillió dollárral növeltem az éves kukoricahozamot. Ez történelem. Sok farmer, aki ma motoros kocsiján robog, tudja, kinek köszönhető az a motoros kocsi. Sok hamvas arcú kislány és csillogó szemű fiú, akik elmélyülten tanulmányozzák gimnáziumi tankönyveiket, álmukban sem gondolják, hogy én tettem lehetővé ezt az oktatást kukorica-demonstrációmmal a Wistarnál. És a gazdálkodás! Tudom, hogy mennyit pazarolunk felesleges mozdulatokra anélkül, hogy ezt filmfelvételen tanulmányoznám, legyen szó farmról vagy munkásokról, az épületek elrendezéséről, vagy pedig a munkaerő megszervezéséről. Megvan a témáról írott kézikönyvem táblázatokkal együtt. Ebben a szent pillanatban is, mielőtt még lefekvés előtt kiütögetné utolsó pipáját, minden kétséget kizáróan legalább százezer farmer ráncolja homlokát nyitott kézikönyvem fölött. Nekem viszont nem volt szükségem ezekre a táblázatokra, csak egy pillantást vetettem az emberre, és már ismertem hajlamait, képességeit és fölösleges mozdulatainak hányadmutatóját. És itt be kell fejeznem elbeszélésem első fejezetét. Kilenc óra, és a siralomházban ez lámpaoltást jelent. Már hallom is az őr gumitalpú cipőjének surranását, amint felém igyekszik helytelenítendő még mindig égő szén-olajlámpám fényét. Mintha legalábbis az élők helyteleníthetnék a halálraítélteknél a halált!