Kortalan, lápi mese
Talán furcsán hangzik, ha azt mondom: rájöttem a napokban, milyen fantasztikusan jó regény a Tüskevár. Ha azt mondom, milyen jó 56-os regény, tán még furcsábban hat. Hogy egyáltalán miként jutott eszembe úja elővenni a tízéveskori kötelezőt, prózai oka van: betegségből lábadozván szeretem a gyerekkorral kényeztetni magam, mint valami aranyló húsleves illatával. Visszagyerekedem, és a mesekönyves polcon kezdek matatni. Habár a Tüskevár a kezdet kezdetétől a felnőtt polcon pihen, hiszen kortalan és időtlen mese.
A Tüskevár a legszebb beavatódási történet, amit Európában megírhattak, örökéletű mítosz. A történetet mindenki ismeri: egy városi legényke a nyári szünetre a nagybátyjához utazik a Kis-Balatonhoz (az akkor még érintetlenségében csodás vidékre), és kiköltözik az öreg pákászhoz, Matulához, a lápvidéken felállított kunyhójába. Idővel csatlakozik hozzájuk a fiú barátja is. A Tüskevárba úgy sűrűsödik bele az irodalom minden archaikus toposza, hogy észre sem vesszük: a barátság, a gyermekség és szülőség, a szerelem, a természet és az ember egymásra utaltsága, de mindenek előtt a fiatal és a vén megunhatatlanul izgalmas kapcsolata. Ez az a viszony, amelyben továbbhagyományozódik az életről szóló ősi tudás. Ezt a barlangokban formálódó, őserdők mélyén izzó, a pusztán kérgesedő emberi kapcsolatot keltette életre Fekete a vizekkel, nádasokkal tarkított lápi világban, ahol az öreg Matula nem másra tanítja a fiúkat, mint élni. Látszólag horgászni, rákászni, fát vágni, tüzet rakni, nádat gyűjteni, lőni, madarat megfigyelni, de az ősi létfenntartó gyakorlatok közepette Tutajos sokkal univerzálisabb felismerésekre jut.
Hogy rájöjjön mindarra, ami a felnőttségéhez majd nélkülözhetetlen tudás lesz, éppen az öreg Matula Gergelyre van szüksége, aki finoman szólva is „unortodox” módszerekkel vezeti be a fiúkat a talpon maradás titkaiba. Fekete István öregjében hemingwayi figurát alkotott, de titokzatosságában még felül is múlja Santiagót: valójában semmit nem tudunk múltjáról, csupán a jelene harmóniája sugárzik, amelynek hatására úgy hisszük: Matula öröktől fogva az volt, aki most, vénebb magánál az időnél is. Az iskolában bonyolult magyarázatokkal veszik körbe az embert, otthon a szülők örök kétségekkel vegyes aggodalommal, ez a vén mindentudó pedig csak leteszi a markából a terepre a magonc fiúkat, mint a pelyhes madárfiókákat, hogy aztán menjenek, és ismerkedjenek a világgal. Persze törvényszerűen jönnek a sérülések, ügyetlenkedések, a fiús virtuskodások, amelyeket az öreg egy bólintással vagy szemhunyorítással tudomásul vesz, és ha kell, helyre rántja a ficamot, kihúzza a gödörbe pottyant áldozatot, finoman lenyomja a célzásra emelt puskacsövet, vagy kiveszi a kézből a horgászbotot, és hozza helyette a rákászhálót.
Ahogy utánaolvastam a regény keletkezésének, megtorpantam azon, hogy Fekete István 1956-ban kezdte írni. Az író 1946-ban került feketelistára bolsevizmuskritikái miatt, megjárta az ÁVÓ-t, összeverték, és valószínűleg igaz a legenda is, hogy a verés után egyszerűen kilökték az útra a fekete autóból, és a János kórház közelében talált rá valaki, aki hazasegítette. A teljes elhallgatástól és az éhezéstől mezőgazdasági képzettsége mentette meg: gazdatiszti és vadász múltját számos agrártankönyvben, oktatófilmben, na meg felejthetetlen regényben kamatoztatta. A halászatról például1955-ben jelentetett meg egy művet. Hogy az ’56-os forradalom napjaiban merre járt, mit csinált a betiltott – és éppen 56 éves – író, nem találtam adalékokat, de fia, István a forradalomban való részvétele miatt akkor emigrált Kanadába, majd az Egyesült Államokba. Lánya már hét évvel azelőtt elhagyta az országot.
Ott maradt hát magára az öregkor küszöbén Fekete István, egy eltiport forradalommal a háta mögött, kirepült, azaz kimenekült gyerekekkel. És ekkor ül le megírni a Tüskevárt. „Feketének azért adatott meg az a kegyelem, amellyel átélte az állatok, madarak, a tárgyak, az egyszerű lények belső életét, mert valóban egy volt velük, egy közös matériából, és szellemiségből gyúrták az örök műhelyben őket” – írta róla Dénes Zsófia. Fekete pontosan érezhette 1956 végén, valahogy a földi forgatag fölébe lebegve, hogy maga az élet úgysem pusztítható el. Ahogy Hemingway fogalmaz: „…az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” És megtaníttatja az öreg Matulával a fiúkat, hogy a tüskés mocsárba nem jó szandálba betrappolni, hogy ha látni akarják a nádas titkait, be kell gázolni a sűrűjébe, hogy ha közeleg a vihar, tudni kell időben kikötni a csónakkal, hogy a vén varjú ismeri a puskát, és hogyan kell elbánni az óriási harcsával, amely száz méter zsinórt ránt le magával a víz alá. A fiúk megtanulják legyőzni a félelmeiket és a gyengeségeiket, és megértenek valamit abból, minek az aprócska részei ők a nádas végtelen sűrűjében.
