Irodalmi Jelen

„Csak hangok hang után”

2017. május. 20. - 10:35

Adott két költő, egy gitár, hús, vér, Róma és a halál – és már össze is állt a verses-zenés est, amely a római disznónak állít emléket. Pontosabban épp hogy feléleszti azt: Farkas Wellmann Endre verseskötetének darabjai saját és ezúttal zenészként fellépő költőtársa, Marcsák Gergely előadásában szólaltak meg az Urániában.

Amikor tavalyelőtt bemutatták Farkas Wellmann Endre Római disznó című verseskötetét, Szőcs Géza úgy fogalmazott, hogy „Néró megnyalta volna a tíz ujját, ha tényleg ilyen verseket tudott volna írni”. Nos, ha Néró most az Uránia Nemzeti Filmszínház kávézójában valahol megbújt a széksorok között, netán a Rákóczi út fölé lebegve belesett a híres, mór stílusú ablakokon, és belehallgatott a műsorba, akkor valószínűleg nem az ujjait nyaldosta, hanem ette a sárga irigység. Mert bár azon a bizonyos másfél évvel ezelőtti bemutatón gazdag ízelítőt kaptunk a versek világából – akkor Lázár Balázs adta elő a kötet felépítő ciklusok legjobb darabjait –, most azonban valami egészen új produkció született. S ezt a zenének, azaz Marcsák Gergely gitárjátékának, no meg magának Farkas Wellmann Endrének köszönhettük, aki fejből adta elő valamennyi versét.

Marcsák Gergely az Ungvári Nemzeti Egyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakos tanárként, jelenleg is tanít. Első versei 2010-ben jelentek meg nyomtatásban az Együtt irodalmi folyóiratban. A 2013-ban megjelent Szárnypróba című antológia társszerzője. A versek mellett rövidprózákat ír, de amiről talán a legtöbben ismerik, hogy kortárs költők verseit adja elő megzenésítve. Ha rákeresünk a nevére a legnagyobb videómegosztón, kiváló produkciókat láthatunk tőle: Radnóti Bájolója mellett Bakos Kis Károly versét vagy az Irodalmi Jelenben is publikáló Lőrincz P. Gabriella művét szólaltatja meg a zene által új jelentésréteggel felruházva.

A Római disznó című Farkas Wellmann-kötet mintha csak erre született volna: Gergő húrjain és hangján, valamint a költő előadásában olyan harmonikus összhangzat született, hogy ennek a pódiumműsornak nyilvánvalóan létre kellett jönnie. „Már-már közhely, de igaz, hogy a jó vers az olvasót aktív gondolkodásra készteti, a nagy mű, úgymond, továbbírja önmagát” – ajánlja Marcsák Gergely a verseskötet anyagából készült szűkebb válogatást, amelyet a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jelentetett meg. Azután így folytatja: „A jó vers születése ritka kiváltság, a továbbírásnak azon módjával pedig, hogy miként él, növekszik és kap új értelmet magában a szerzőben a költemény, még ritkábban találkozunk. Márpedig A római disznó pódiumműsorának szövegkönyve ékes példa erre.

Farkas Wellmann Endre – a szerkesztő-dramaturg munkájának hála – most korunk még koncentráltabb, töményebb (mondhatjuk így: epésebb) kritikáját képes adni ezzel a verselőadással. Az igazmondás, a józan ész most képletesen szólva tort ül az égő Róma, hanyatló világunk, keresztény civilizációnk felett, amely, ki tudja, hol (talán éppen Pál apostol igéinél?), végletesen kisiklott, és rossz irányba tart. Mert itt »a bélsár is ma már egy színvonal…«

Egy a kortárs irodalmunkban elhanyagolt műfaj, az előadásra is kiválóan alkalmas nagy ívű szerepversek világa jelenik meg a gyűjteményben. Jó szívvel ajánljuk ezt a könyvet mindazoknak, akik szeretik a jó verseket, és azoknak, akik tudni szeretnék, hogyan fér össze az ártatlan disznók tiszta lelke mocskos emberek perverz vágyaival.”

Mi pedig jó szívvel ajánljuk az előadást – remélve, hogy máskor, máshol is fellépnek még vele a művészek –, hiszen a műsor vége felé a húrokból előcsalt Cabaret világslágerének sorai még sokáig a fülünkben csengtek; a közönség nem is engedte le egyhamar a pódiumról Farkas Wellmannt és zenésztársát. Volt, hogy a tiszta verssorok vezették fel a zenét, volt, hogy a dal „ágyazott” meg az után elhangzó versnek; a Lucius Domitius lázbeszédét mintegy kísérte a muzsika, majd drámaian megszakadt, miközben a költő mondta tovább „lázasan” a sorokat: „felgyújtom Rómát: az én jogom, / és égre szállnak mind a tetvek / s mert végem lesz, bölcsen tudjuk / ha fellázadnak majd a rendek…”

Hasonlóan szíven ütött a Levél Senecához sorainak lüktetése: „a hatalom, mit egyformán szerettünk / számodra becsét most veszíti el / még egyazon ég ragyog felettünk / békülhetnénk egymással, bármivel / de mindegy most már, ennyi volt.” A mai slágereket idézte fel, és egy-egy flashback erejéig a jelent villantotta fel a „Fly, kedvesem, repülj át rajtam, / Találj meg önmagamban”, vagy a „hoteldal”: „Mindannyian ülünk most a hallban / mint kikből vendég már nem lehet.” S aztán a sokféle stílus, sokféle hangzás zárásaképp felváltva mondta költő és zenész-költő a „Végül pedig a disznó lesz örök” kezdetű búcsút, hiszen „a disznó jegyében áll a bál”. Ez a bál azonban a költészet jegyében állt, „csak hangok hang után” – ahogy a Trónfoglaló című vers kezdősorára („kutyák és álmok, morajlás a vérben”) felel a mottóként is megálló hitvallás.