Az alkotó abszolutizmusa és az alkotás kozmológiája

Kosztolányi Dezső az Esti Kornélban, ebben az édesbús könyvben leírja hőse egy képzelt találkozását (vagy talán sajátját?) egy özvegyasszonnyal.

Esti ugyebár költő, s a nő hozzá, mint híres szerzőhöz: pénzért jött.

Alázatos kérelmének nyomatékosítása végett előadja családja s hozzátartozói minden búját és baját, Ádámtól és Évától kezdve. Esti végtelenül unatkozik, ez őt nem érdekli: az asszony szava kiszámítható, s az efféle alázatos kérelmeket egészen jól ismeri már.

Ez az egész csupán élet: unalmas élet. S az élet legfeljebb csak munkaanyag lehet.

Mindenből, ami élet, csak az válhat valósággá, aminek formát adtak. A tartalom forma nélkül mit sem ér: s ha az asszony kesergése csupán faragatlan, csiszolatlan, nyers élet: önmagában éppoly kevéssé érdekes, mint a formátumok végtelen tobzódása, a tartalom összetartó ereje nélkül.

Ilyen gondolatokkal játszadozik Esti az asszony elbeszélésének türelmes hallgatása közben. Majd, hogy ne teljenek egészen értéktelenül a percek, úgy dönt, megkísérel formát adni a tartalomnak: segít az asszonyon és gyermekein.

A gondolatot tettek (pénzadományok) követik ugyan, de aztán kénytelen-kelletlen el kell jutnia a következtetésig, hogy a probléma összetett, s hogy ezt pénzzel, pusztán csak pénzzel, nem lehet megoldani: itt a család egész életét, felfogását megváltoztató belső mozgatóknak kellene előállniuk, s hogy az ő mágiája ezekhez már kevés.

S innentől fokozatosan elbizonytalanodik.

Mégsem meri megtagadni újabb és újabb ajándékait tőlük. Egészen addig így van ez, amíg egy alkalommal, immár évekkel később, végül elveszti türelmét, s miután a kellő hangerővel és határozottsággal elmondta véleményét az egész vircsaftról, felháborodottan faképnél hagyja a nőt.

Futásnak ered, s végtelenül boldog, hogy végre megszabadult tőlük…

*

Kosztolányi itt leírja, egészen pőrén és őszintén (úgy, ahogyan tán egyes szám első személyben, saját nevében nem is merte volna): hogyan működik az alkotó s az alkotás a való életben.

Máshol is megteszi ezt Esti köpönyege alá bújva: például abban a novellában, ahol egy nagy vers születése és egy kisfiú élete közé tesz egészen finom, egészen halovány, mégis határozott egyenlőségjelet.

Az emberek önzők: s épp az alkotó ne lehetne az?

Mindenki részvétet, finomságot és rendkívüli beleérzést vár el az alkotóktól, holott ezeket a tulajdonságokat nekik verseikben, s nem az életben kell megmutatniuk!

*

Daren Aronofsky filmje, a mind feszültebb belső lüktetésű Mother! pontosan erről szól. Hiszen tulajdonképpeni hőse alkotó: egy költő. A Költő: hogy egészen pontosan fogalmazzunk.

Bár a szubjektív kamera nem a Javier Bardem alakította alkotót követi nyomon, hanem Jennifer Lawrence megszemélyesítette asszonyáét: a nézőpont mégis alkotói.

A Nő csupán alkotás, ahogy az egész filmben minden és mindenki az.

A rendezőé, aki most titkos megfigyelőként kínálja fel nekünk saját nézőpontját, nem mindennapi gesztus által megvalósítva egy egészen különleges önátadást.

Önátadásról van szó: az alkotás és az alkotó megértésének lehetőségéről, melyet épp egy pszichothriller műfaji keretébe ágyazottan, s cseppet sem tálcán kínál nekünk. A katarzis vámját itt is le kell róni, mint Aronofsky összes kérlelhetetlen s megmásíthatatlan filmjében.

A Mother! az alkotásról szól: annak folyamatáról, kiteljesedéséről és lassú agóniájáról, majd végül kétségbeesett/kétségbeejtő pusztulásáról: csoda lenne, ha mindez nem volna katartikus?!

Főként, mert nemcsak a tevékenységről és működésről beszél, hanem az alkotásról mint formálódó és megvalósult műről is. S azzal, hogy a történetbe magába is elhelyez egy alkotót, az egész narratívát még egy csavarral fordítja át, azaz vissza: önmagába.

A nézőpontok sokrétűsége, keveredésük és kiválasztódásuk ritmikája rendkívül gazdag rajzolatú, telített vért szállító, mesterien hangolt keringés.

Végül is minden lehetőség érvényesül, s mindegyik egyként emeli ki a szempontunkból talán legfőbb tanulságot: az alkotó részvétlen szereplője ennek a történetnek. S azért tűnik részvétlennek, mert különálló létező. Igaz: része ennek a világnak, de legalább ennyire képvisel egy külső, hideg, tisztán ragyogó szellemi nézőpontot is.

Itt persze nem a szó outsider értelmében áll kívül, mint az életben oly gyakran: isteni módon lépi át a létezés köreit, remegő kezében legújabb művével, géniuszának legfrissebb, legtisztább lenyomatával.

Neki asszonya erőfeszítése, az emberek drámája, születése s halála ugyanúgy csupán munkaanyag, mint saját gyermeke élete vagy halála.

Ahol az alkotó az isten (isten az alkotó?), ott egy szabály van, minden teremtmény számára: „Olyan légy, hogy szeresselek. / Mint lámpa, ha lecsavarom, / Ne élj, mikor nem akarom”…