„A volt amerikai követ feleségét…”
Július elsején a Parlament Delegációs termében rövid emlékkonferenciára került sor, a Hungarian Human Rights Foundation nemrég elhunyt elnökének, Hámos Lászlónak a tiszteletére.
A Hámos személyiségét és politikai életművét felidéző előadások sorában hangzott el a magam szerény méltatása is. Ehhez kerestem elő azt a naplóbejegyzést, amely a Bécsi Napló 1987. évi 3. számának 5. oldalán jelent meg, immár – mintha csak tegnap lett volna – harminckét éve...
(Csak pár évvel korábban, 1983-ban írtam:
Ma harminckettő lettem én is.
És mennyi van még hátra?
Beleolvad a számítás
a sűrű éjszakába.
Hogy mennyi van még hátra, ezt ma sem tudom – mint Hámos halála is figyelmeztet rá, bármi előfordulhat –, de az nem kétséges, hogy 32 éves koromban feltett kérdésemre az utólagos válasz, az utólagos bölcsesség így szól:
akkor, abban a pillanatban, még legalább 34 volt hátra, s valamennyi tartalék talán még így is maradt.
De nem régi versekkel szeretnék most foglalkozni, hanem az alábbi naplójegyzetet előhozni a feledésből. Ami nem volt egyszerű feladat: kiderült, hogy sem az Országos Széchényi Könyvtárban, sem semmiféle magyar vagy osztrák on-line felületen nem találhatóak meg a Bécsi Napló akkori évfolyamai.
Úgy kellett most begépelnünk egy régi fénymásolat alapján.
(Sz. G.)
Szőcs Géza
„A volt amerikai követ feleségét…”
(Május eleji naplójegyzetek)
Az Egyesült Államok modern történelmében soha akkora érdeklődés és szimpátia nem kísérte az erdélyi ügyet, mint most. A képviselőház több mint 230 szavazattal, mintegy félszáz főt kitevő többséggel a Romániának nyújtott amerikai vámkedvezmény 6 hónapos felfüggesztését javasolta. E javaslatot semmissé alighanem már csak a reagani vétó tehetné.
----------
Május 5-én, az amerikai kongresszusi kihallgatáson.
Hámos László, a Hungarian Human Rights Foundation vezetője fordítja, amit mondok.
Talán senkinek nincs akkora része abban, mint neki, hogy az amerikai képviselőház feladta románbarát politikáját.
Tanúvallomásomra oly pillanatban kerül sor, mikor az Erdélyből elmenekült magyarok ezrei várják az osztrák és olasz menekülttáborokban, hogy befogadja őket valaki, Ausztrália, Kanada vagy az Egyesült Államok.
E többezres szám nem hangolja barátságossá az átlagamerikait az erdélyi magyarok iránt. Minden panaszban burkolt kérést gyanít, azt gyanítja, hogy egyesek sokszor csak amiatt dramatizálják az állapotokat, mert így akarják előkészíteni és alátámasztani az erdélyi magyarság kollektív bevándorlási kérelmét Amerikába.
Idézet tanúvallomásomból: „Az erdélyi magyarság nem Amerikában szeretne szabad lenni, hanem saját szülőföldjén, nem arra vágyik, hogy egy új nyelvet megtanuljon, hanem saját anyanyelvét szeretné használni többszázéves iskoláiban, nem meggazdagodni akar, hanem emberhez méltóan megélni munkájából.”
Robert Robertson amerikai ületember, az amerikai-román üzleti társaság alelnöke is megidézett tanú ezen a kihallgatáson. Hogy milyen érdekeket képvisel, már első mondataiból kiderül.
Robertson úr kifejti többek között, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok. Mikor név szerint megnevezem, kiket tartanak ma is börtönben, s elmondom, hogy Borbély Ernő szüleitől, tehát első kézből tudom, hogy nem lehettek jelen fiúk tárgyalásán, Robertson vörösödni kezd. A nekiszegezett kérdések azután rövid idő alatt megsemmisítik. Amit Lantos Tamás kaliforniai képviselő rendez vele, arra legjobban az amerikai kifejezés talál: beletaposta a szőnyegbe. Az üzletember, végleg megsemmisülve még csak annyit motyog: attól, hogy ő itt hogyan szerepel ma, egy emberélet függ. Félszeg körülírása a zsarolásnak. Alighanem minden jelenlévőnek eszébe jut, amit az aznap reggeli washingtoni lapokban olvasott: mint csábította el a román titkosrendőrség egyik ügynöke a volt bukaresti amerikai nagykövet idősödő feleségét. Az ügy csak most pattant ki és nem használt Románia tekintélyének.
Tanúvallomásomhoz ötvenoldalas dokumentációt mellékelek. Egyik javaslatom: az amerikai kormány kérje a Romániában élő magyarok név- és lakcímjegyzékének összeállítását és közzétételét. Amíg ez nem történik meg, addig az emigráció hárommilliónál több erdélyi magyart fog emlegetni, a hivatalos román statisztika 1,7 milliót. Még azt is megkockáztatom: hogy ne lehessen pénzügyi okokra hivatkozni, a nyugaton élő magyarok bizonyára vállalnák ennek a névjegyzéknek a költségét.
Mert Erdély ma minden nyugati magyar szívügyévé lett, Torontótól San Diegóig: akikkel találkoztam, mindnek ugyanúgy gondja volt az erdélyi magyarok helyzete, Faludy Györgynek éppúgy, mint Márai Sándornak.
Márai egyébként – hogy ne szépítsünk, ne keressünk tapintatosabb szót rá: – nyomorog.
-------------------
Wass Albert gróf az alligátorokkal, mérgeskígyókkal és mocsári disznókkal teli floridai őserdő szívében a közép-európai konföderációról beszél. Amit mond, azzal Konrad György is egyetértene, Jászi Oszkár pedig, és Kossuth bizonyára nagy figyelemmel hallgatná, sokan hisznek egy ilyen föderációban. Magam sem ellenezném, épp csak nemigen hiszem, hogy hamarabb tető alá lehetne hozni, mint bármilyen egyéb tervet.
Tervekben nem szűkölködünk, de olyan tervre is szükség van, amely a ma Erdélyben élőkön segíthet.
Wass Albert is kivette részét abból a hatalmas munkából, amely, parttól-partig, arra irányult, hogy a közel ötödfélszáz kongresszusi körzet képviselőjét meggyőzze: az Egyesült Államoknak új Románia-politikát kell kidolgoznia. Fegyverei, kutyái és könyvei között, több mint nyolcvan évesen, szellemileg és fizikailag frissen és életerősen, sértetlen humorérzékével Wass Albert egy elsüllyedt világ elpusztíthatatlan nagykövete.
---------------------
Május 6-án este fogadás Busek bécsi polgármesterhelyettesénél. Gyilasz beszél a jugoszláv helyzetről.
Három napja nem aludtam, plusz az óceán fölötti út és az időeltolódás, szédelgek és attól félek: szégyenemre el fogok aludni az estély közepén. Maros Péter mellé ülök, hogy fölrázzon, mielőtt eldőlnék.
De ahogy Gyilasz beszélni kezd, nem kell arra figyelnem, hogy ébren maradjak. Beszédét átszövi a csöndes irónia. „The situation in Yugoslavia…” – kezdi, lélegzetvételnyi szünet, mindenki kíváncsian vár, Gyilasz láthatóan somolyog magában, szórakozik, „…is very complicate.” A társaság együtt nevet Gyilasszal, ezzel a félmondattal – nem azzal, amit, hanem a h o g y a n mondta – már megnyerte a jelenlévőket, vontatott angolsága is jól áll neki, lassan beszél, az „every” szót három hosszú szótagban ejti ki, így everi. (Busek előrebocsátotta: mivel Gyilasz nem vállalja a német nyelvű előadást, s mivel a jelenlévők nem beszélik „olyan folyékonyan” (so flüssig) a szerbhorvát nyelvet, a társalgás angolul fog zajlani.)
Gyilasz szerint két véglet képzelhető el, az egyik: széthullás, a másik: a föderalizálódás, - vagyis az egyes jugoszláv köztársaságok önállóbb életére épített – a jelenleginél lazább szövetségi struktúra.
Ez önmagában még nem volt újdonság számomra, ugyanezt mi is kisütöttük Demény Attilával a Májerhez címzett kolozsvári kocsmában – úgyhogy inkább hiú elégtétellel hallgattam, mint igazi érdeklődéssel, hanem akkor éreztem úgy, hogy önvizsgálatot kellene tartanunk, vagy legalábbis tartanom, mikor Gyilasz arra a kérdésre: milyen megoldást javasolna a jugoszláv társadalmat marcangoló bajokra, csöndesen így felelt: I am not in power, nem vagyok része a hatalomnak.
Gyilasz nyilván az igazságnak csak a felét mondta ki, de a szerénység, amivel kitért a kísértés elől, hogy egy káprázatos (bár irreális) előadást tartson, végképp megnyerővé tette ezt az ősz hajú, kedves bácsit, aki már rég politikai legendává lett.
Én sohasem voltam nacionalista – mondja egy adott pillanatban Gyilasz, ekkor szólal meg először a felesége: MÉG AZ KELLETT VOLNA A HÁZAMBAN.
Carl Gustav Ströhm és Wolfgang Broer hangosan fölnevet a hátam mögött.
Az újkori magyar történelemnek sem Titója nem volt, sem Gyilasza.
Wolfgang Broernél talán senki nem írt többet az erdélyi magyar ellenzék tevékenységéről az elmúlt években. Külön köszönet jár neki ezért, életemben mégis kitüntetettebb (bár másféle) szerepe van C.G. Ströhmnek.
Ströhm és Störhager volt az a két újságíró, akik 1979-ben ellátogattak Kolozsvárra, s eljöttek az Igazság című újság szerkesztőségébe, tájékozódni. Akkoriban kezdő újságíró voltam. a látogatást pártfunkcionáriusok ellenőrizték, és Ströhmék azzal a megnyugtató konklúzióval távoztak, hogy Erdélyben rendben mennek a dolgok.
Nyilván mindketten sokkal dörzsöltebbek voltak annál, hogysem elhitték volna, amit a szerkesztőségben hallottak, utána mégis hetekig szenvedtem: miért nem mondtam el nekik, mi is a helyzet?
Egészen addig az volt a véleményem: a tisztességhez elég, ha semmi olyan alán nem írjuk oda a nevünket, amit valaha is szégyellenünk kellene, legyen az vezércikk vagy ünnepi vers, vagy pártba való belépési nyilatkozat. Ám ekkor lett csak világossá az: lehet ugyan, hogy itt kezdődik a tollforgató tisztessége - de egészen máshol teljesedik ki.
Ez a gondolatmenet indított el azon az úton, amely az amerikai kongresszus elé vezetett.
Busektől Lendvai Pállal távoztam. Épp csak azért lépek hozzá, hogy gratuláljak az osztrák tévé Romániáról készült filmjéhez. „Azóta sem engedtek osztrák tévést Romániába” – feleli, inkább vidáman mint letörten.
-------
Május 7-én délelőtt, a bécsi Herder-ünnepségen.
Nyolc éve jártam utoljára ebben a teremben.
Most nem lehet itt Sütő András: megint nem engedték ki, vagy az is lehet: megint ellopták a meghívóját. Nemhogy Ausztriába: Magyarországra sem igen jut ki.
Figyeld, milyen nyelven beszélnek mögöttünk? – súgja Csoóri az ünnepélyen. Hátrafordulok. A román nagykövet áll mögöttünk, valamelyik titkárával, szúrós szemmel néznek vissza rám.
Bécsi Napló – 8. évfolyam, 1987/3. sz.
