Apától fiúig: a magyar holokauszt emléknapjára

1944. április 16-án kezdődött meg a gettósítás Magyarországon és Kárpátalján. Bálint Ármin nem íróember, banki tisztviselő, ám 1944-es naplójában megmutatkozik az a literátus készség, amely fiánál már tehetség és hivatás.

A fiú, Bálint György, a Nyugat szerzője, kitűnő költő, író, publicista, 1943 januárjában odaveszett a fronton. Halálhírét megvitték a családnak, de az édesapja képtelen volt tudomásul venni, tévedésnek tartotta.

Naplóírásba kezdett hát, hogy fiának tudósítson, mintha azzal, hogy részletesen beszámol a budapesti védett házban átélt eseményekről, a világpolitikai történésekről, valamiféle mágiaként életben tarthatná Györgyöt. A Feljegyzések Gyuri fiam részére megrázó dokumentuma a már-már eszelős hitnek, amely egyben hozzásegítette az apát ahhoz, hogy átvészelje a borzalmakat.

Bálint Ármin

Feljegyzések Gyuri fiam részére. Napló 1944-ből

(részletek)[1]

1944. április 4. Március 31-én német SS-katonák megszállták a Trombitás út 20. számú házat, és saját céljaikra igénybe vették. Április 3-án annyi holmival, amennyit két kezünkkel el bírtunk vinni, kimentünk a lakásból. Minden bútor, szőnyeg, könyv, kép, ágy-, ruha-, fehérnemű, szerviz, edény stb. mindörökre ott maradt. Én a rajtam lévő ruhán kívül még egy nyári ruhát, átmeneti kabátot vihettem el. Az én, már nagyon foszladozó fehérneműim helyett az utolsó mosásból nálunk maradt ingeidet vittem el, és kénytelen leszek azokat viselni – Anyus alig tudott valamit ruháiból megmenteni. Mint földönfutó koldusok hagytuk el otthonunkat. Nyilván mint albérlők fogjuk hátralévő napjainkat leélni. Saját otthonunk többé nem lesz. – Egyelőre a Csillag szülőknél találtunk menedéket, akik nagy szeretettel fogadtak bennünket.[2] Gyurikám, összes kézirataidat, cikkeidet, a folyóiratokat, ahol cikkeid megjelentek, az általad fordított könyvek ott maradtak, elvesztek, soha többé megszerezhetők nem lesznek. Egyedül két könyvedet és a Cave hominemet mentettem meg. Betty (Horváth Elekné III. Zsigmond király útja 6. sz. fszt. 4.) őrzi őket nagy örömmel addig, míg mi vagy ti, Gyurikám, jelentkeztek értük. Feljegyzéseim I-II. füzete is nála vannak.[3] A mai napon 1 nappali és egy éjszakai nagy repülőtámadás érte Budapestet. Délben két órát, éjjel három órát töltöttünk az óvóhelyen. Hír szerint a Ferencvárosban, Csepelen, Kispest-Pesterzsébeten voltak károk és veszteségek. A Szt. László kórházban 8 orvos és 40 beteg pusztult el.

Április 6. Tegnap zajlott le a sárga csillag premierje.[4] Eltekintve néhány rosszindulatú pillantástól és gesztustól, a túlnyomó többség úgy tett, mintha nem is látná. – Politzer Pali diszpenzáció után szaladgál, ha ma megkapja, meg is lesz az esküvő.[5]

A kibombázott hajléktalanokat vidéken helyezik el. Egyébként csak önkéntes evakuáció van. Zsidóknak lakhelyüket elhagyni tilos. Vasutat, autóbuszt, autót nem használhatnak, csak a város belterületén utazhatnak villamoson.

[…]

Április 8. A zsidók telefonját kikapcsolták. F. hó 10-ig a rádiók bejelentendők és üzemen kívül helyezendők. – Emma még április 1-én – azon a címen, hogy megtakarított pénzét elosztva akarja tartani – 1200 pengőt adott át azzal, hogy szükség esetén vegyem igénybe.[6] Most kénytelen is vagyok vele, hiszen szinte pőrén állunk itt. Verának – kinek munkája teljesen megszűnt – 300 pengőt adtam.[7] Ivántól kaptam egy régi felöltőt, melyet most Tóth szabó át fog alakítani.[8] Valamelyik régebbi nyári ruhádat leszek kénytelen igénybe venni, Gyurikám. – Fehérneműd egy részét is kell viselnem. Anyus Róna Arankától kapott egy blúzt és egy szoknyát. – Zsidó lakások igénybevétele a kibombázottak részére állandóan folyik. Mindenki állandó izgalomban és nyugtalanságban él. Ki tudja, mi vár még ránk. – 

Április 10. – Ápr. 8-án éjjel légitámadás volt: 10-től 2-ig voltunk a pincében. Részletek még nem ismeretesek. – 9-én éjjel szinte állandóan voltak légiveszély-jelzések, de csak egy órát tölthettünk az óvóhelyen. Alvásról persze szó sincs – A Zsidó Központi Tanács a magyar zsidóknak egyetlen hatóságilag elismert szerve. Minden tagja életével felel az utasítások végrehajtásáért. Lassan megszokom azt a tényt, hogy megfosztottak mindentől, amit hosszú időn át szereztem, és ami az életem keretét képezte. De nehéz lesz beletörődni abba, hogy soha többé nem lesz saját otthonom, és úgy fogom leélni a hátralevő időt, mint egy kivert kutya.

[…]

Ápril. 20. „Timeo Danaos et dona ferentes.”[9] Tegnap délután E. Micin keresztül azt az értesítést kaptuk, hogy a Trombitás út 20. sz. ház német parancsnokságától, arra való tekintettel, hogy a fronton eltűntél, Gyurikám, elvihetjük minden holminkat a lakásból. A lakás kiürítésének 9–6 óráig kell lefolynia. Kilenc órakor megjelentünk ott, majd megjelent a kocsi a szállítómunkásokkal. A parancsnok, kinél a lakáskulcsok voltak, nem jött el. Két és fél órai várakozás után jelentették, hogy a parancsnok du. 3 órakor jön. A szállítóknak minden ellenszolgáltatás nélkül 350 pengőt kellett fizetnünk. Du. 3 órakor ismét odamentünk. Ekkor kiderült, hogy a parancsnokot úgy informálták, hogy te, Gyurikám, mint tiszt elestél az orosz fronton. A parancsnok kérdésére kijelentettem, hogy mint munkaszolgálatos tűntél el Voronyezsnél. A parancsnok erre kimondta, hogy így szó sem lehet a berendezés elviteléről. – Leveleidet és arcképedet azonban talán visszakapjuk.

***

Bálint György

Búcsú az értelemtől

részlet

1936. július 31.

Mi volt a hét legnagyobb eseménye? – kérdezte valaki. A felelet nem volt könnyű. A hét folya­mán számos ütközet és több béketárgyalás zajlott le. Nagy eseménynek, a hét neveze­tességének egyik sem tekinthető, mert ilyesmi már máskor is történt, többek között a múlt héten. Talán csak egy igazi eseménye volt ennek a hétnek: a Normandic-ügy. Nem „nagy” dolog, de mégis világraszóló, mert ehhez hasonló eddig még nem fordult elő. A hatalmas óceánjáró Le Havre-ból tartott New York felé. Már Southampton kikötőjét is elhagyta, mikor hirtelen megfordult, és türelmetlen milliomosaival és egyéb luxusutasaival visszament Le Havre-ba. A hajón nyilván nagy izgalom támadt, az étteremben megállt az emberek kezében a kaviáros toast, és egy hölgy meglepetésében kiöntötte a pezsgőt.

Először senki se tudta, mi történt, miért kellett visszamenniük Le Havre-ba. Aztán kiderült, hogy valakinek hirtelen gyomorátfúródása támadt, és sürgősen meg kell operálni. Ki az illető? – kérdezték némi részvéttel. A válasz meglepő volt – ez a válasz volt a hét eseménye. Így hangzott: „Egy matróz.” Hogy erre a váratlan és valóban drámai fordulatra mit feleltek a luxushajó nagyúri utasai, azt nem tudjuk. A hajó nem sokat törődött feleletükkel, hanem teljes sebességgel úszott vissza a francia kikötő felé. Hogy miért oda, és miért nem Southamptonba, azt sem tudjuk pontosan. Talán azért, mert a matróz valamilyen havre-i betegsegélyező egylet tagja, vagy talán csak azért, mert a beteg tengerész jobban bízik a francia sebészekben, mint az angolokban. Annyi tény, hogy a legmodernebb óriáshajó, az óceán és a részvényesek büszkesége, több ezer gazdag utasával visszafordult a nyílt tengeren egy beteg matróz miatt. Bizonyos, hogy ez az első ilyen eset a tengerhajózás történetében.

Némi gyanakvással hallgattam mindig a modern haladás áradozó dicséretét. Sohsem hittem teljes meggyőződéssel, hogy a mai ember jobb, okosabb és boldogabb, mint az ókori, mert nem­tudomhányezertonnás, áramvonalas, teniszpályás, függőkertes hajón utazik, és nem evezőgályán. Eddig nem bíztam az egész haladásmítoszban, de most már kezdem komolyan venni; a matróz gyomorátfúródásának története meggyőző tünet. Valamit, úgy látszik, mégiscsak haladtunk az ókorhoz és a múlt héthez képest. A kisember, a „gépalkatrész, a „pont”, vagy – ahogy Madách mondja az egyiptomi jelenetben – a „silány szám” egyszerre fontosságot nyert, főszerepet kapott, ha csak egy pillanatra is. Értékelték az életét, áldozatot hoztak érte. Egy olyan emberért, aki ezerszer elment mellettük, anélkül, hogy megjegyezték volna arcát. Egy olyan emberért, akinek a nevét egy perc alatt el lehet felejteni. Egy jelentéktelen alkalmazottért.

Mit gondolhattak vajon a luxushajó utasai, míg Le Havre felé kellett menniük New York helyett egy matróz miatt? Bosszankodtak, unták a dolgot, vagy nem bánták, és kedélyesen napfürdőztek? Nyilván ezt is, azt is, ki-ki a vérmérséklete szerint. De akadt-e köztük valaki, aki megérezte, hogy azon a napon egy kissé megváltozott a világ? Hogy megjelent az első repedés azon a világrenden, amelyben az első osztályos utas mindig többet ér, mint a másod­osztályos, és még a legszerényebb harmadosztályos utas is többet ér a legtöbbet dolgozó matrózoknál? Ez a hatalmas ősi értékrendszer léket kapott. A lék ma még parányi, de mindig több és több víz hatol be rajta. Valószínű, hogy sok része volt benne az érdekeltek régi, szívós és bátor küzdelmének. Egy bizonyos: a matróz betegsége miatt egy napot késtek az előkelő Amerika-járók. Az emberiség pedig egy napot nyert; a haladás egy jelentős és gazdag napját. Többet nyert vele, mint egyheti bombaesővel és egy hónapnyi béketárgyalással.

***

Jegyzetek

[1] A szövegrészletekhez a kötetben megjelent lábjegyzeteket közöljük, a sajtó alá rendező Kelemen Ágnes és a kiadó szíves engedélyével.

[2] Csillag Verának, Bálint György feleségének a szülei: Csillag Béni ügyvéd és felesége, Melanie.

[3] Az első két füzet nem maradt fenn.

[4] A zsidótörvények értelmében zsidónak minősülő személyeket a sárga

Dávid-csillag viseletére kötelezték (kivéve a hat év alatti gyerekeket).

[5] Politzer Pál: Bálint Ármin Gizella nevű nővérének fia.

[6] Erdély Emma: Bálint Ármin rokona.

[7] Csillag Vera grafikus és könyvművész, Bálint György felesége.

[8] Iványi Iván: Bálint Ármin feleségének, Hoffmann Kamillának a rokona.

[9] „[Bármi is ez], danaóknak ajándékát se kívánom!” Vergilius: Aeneis. II. ének, 49. sor. Laokoón intése, amikor meglátja a falovat, amelyet a görögök hagytak Trója falai előtt. Lakatos István fordítása. Vergilius összes művei. Magyar Helikon, Budapest, 1973, 141. o.