Evolúció vagy micsoda…

A népmesék is tudják, hogy a viszolygás és a szerelmi vonzás kéz a kézben jár. A királylánynak meg kell csókolnia a békát, hogy az királyfivá változzon, a hercegnőnek ágyba kell bújnia a medvével, a farkassal vagy a szörnyeteggel, hogy az elátkozott herceg visszanyerje végre az alakját.
De mi történik, ha a béka, a farkas vagy a szörnyeteg nem változik vissza?
Vagy visszaváltozik, de nem teljesen és nem egészen? Ha félig-meddig azért megmarad a szörnyetegnek? Vagy lassan-lassan az évek alatt még ennél is szörnyűségesebb lesz?
Talán közben ő, a másik is szörnyszülöttnek látja a másikat? Olyan lénynek, akitől hiába remél teljes megértést és szerelmet? Aki el fogja majd árulni őt a betegségével és az öregségével? Vagy elképzelhető, hogy épp az esendősége vagy a romlottsága miatt szeretjük a másikat?

Egy szorongató, bizonyos értelemben mindvégig viszonzatlan szerelem mindennapjaiba enged bepillantást a Lények, Gulisio Tímea ötödik verseskötete. A szerelem itt egyfajta alászállás, descensio, mely reményt és bizonyosságot csak a másik fizikai létezésében találhat. „De a véres folt a lepedőn bizonyítja / Hogy létezel. Hogy igazi vagy.” (Süllyedés)
Ám a másik test gyengesége és betegsége nem (vagy nem csak) a gyöngédség és bensőségesség kiapadhatatlan forrása, hanem alvilági távlatokat megnyitó, és a test – nemcsak a saját, hanem minden test, az emberi létezés – romlottságára és esendőségére emlékeztető felhívás is.

„Kivezetés lesz, mondja.

Mintha a híreket.

Mert nincs különbség

Egy halálos gázolás

És egy futó zápor között.

Mit vezetnek ki, kérdezem.

Amit kell.

Akár a pincérnek mondaná,

Hogy desszert is jöhet.

Epres fagyi, meggyes süti,

Széklet, vizelet.”

(Sztóma)

Gulisio Tímeának bámulatos érzéke van nemcsak a lírai sűrítéshez, hanem a groteszkhez, a weirdhez is.

Ráadásul furcsa rejtekutakat nyit meg az elidegenedés, a test eltárgyiasulása. Ebben a versvilágban, ahol mindenki meghal vagy haldoklik, semmi sem lesz igazán élettelen, csak alakot vált, elállatiasodik, a szemünk láttára változik bogárrá, lárvává, apró csúszómászóvá. Mintha romlásuk során visszatérnének az emberek (helyesebben lények) az igazi természetükhöz. De van-e igazi természet? „Nincs bennem semmi állandó, / bármi lehetek”, vallja a költői én az Evolúció című versben. A folyamatos átváltozás képessége nem biztosítja a kiteljesedett létezést, hiszen ez a fajta evolúció nem tart semerre, nincs semmiféle célja, értelme. „Vagyok, pedig alig vagyok”, rezgi a szárnyával a monitor előtt szálldosó kis szúnyog. De ugyanezt elmondhatná magáról a költői én, az ő szerelmese vagy a versbeli életképekben megidézett összes személy. A folyamatos rezgés és átváltozás csak a romlás metaforája. Ebből a (fordított?) evolúcióból nincs szabadulás. Mindig a saját esendőségünkre ismerünk a másik test pusztulásában.

Rettenetes traumákról vall ez a kis kötet, ahol a Duna nem dinnyehéjat sodor, hanem „Gyermektelen anyák / Anyátlan gyermekek testét”. Olyan lényekét, akik a saját életidejükben képtelenek voltak egymáshoz kapcsolódni. Mert mindenki fáj valakinek, mindenki éhezik valakire, a száj, az evés és az éhség metaforái kényszeresen ismétlődnek ezekben a versekben. Mindenki harapna a másikból, még akkor is, ha minden harapás halálos, akkor is, ha csak a halált tudjuk megízlelni a másikból. „Jogot formálok a testre, / Erre a vázra, / Amire még fel lehet aggatni / A ruhát.” (Süllyedés) A szerelem néha a csecsemők türelmetlen éhségére emlékeztet Gulisio Tímea kötetében. (Hogy is mondja a költői én a Süllyedésben? Meghízlallak, felfallak.)

Gulisio Tímea szabadversei a rímek ellenére is szaggatottnak hatnak, a felfeslést, a sebeket, a folyamatos romlást és gyulladást juttatják eszünkbe. Roppant szókimondó, a női test minden esendőségét nyíltan feltáró költészet ez, ám mégis úgy érezzük, van valami még nagyobb titok is ezekben a versekben. A szörnyek mögött, meglehet, még nagyobb, még sötétebb szörnyek rejtőznek.
Nem valamiféle elhallgatás miatt érezhetjük így. Ennek a tematikailag igen változatos, remek kis kötetnek a szorongás az egyik szervezőelve.

Gulisio Tímea: Lények. Parnasszus Könyvek-Új vizeken, 2024. Budapest.