Az utalás-vers fogalma és a művészi gesztus-érték jelensége

Mielőtt Halmai Tamás legújabb verskötetéről szólnék, két fontos fogalmat szeretnék leírni és meghatározni. Az első az utalás-vers fogalma. Az utalás fogalmát az ábrázolás fogalmával szemben írnám le. A versek legtöbb esetben ábrázolnak, kifejeznek, felrajzolnak egy világot, amit versvilágnak nevezünk. Amikor a befogadó befogadja a verset képzeletében, gondolataiban megidéződik az a versvalóság, amit a vers felfest. Ez a versvilág (vagy versvalóság) valamilyen – nem mindig könnyen kibontható – kapcsolatban áll a költő által ténylegesen megélt valósággal, illetve a befogadó által ismert valósággal. Az utalás, ellentétben az ábrázolással, nem rajzol fel átélhető világot – rögtön és egyenesen odautal minket a költő által figyelmünkbe ajánlott valóságrészlethez. Az a hely, ahová utalva találjuk magunkat egészen pontosan meghatározott, ellentétben az ábrázolással, ahol az ábrázolt versvilág csak homályosan kapcsolódik a megélt valóságokhoz. Ebből a különbségből az következik, hogy az ábrázoló vers igényel értelmezést – sőt, csak értelmező munka révén jutunk el valamilyen megélt valósághoz, bár az nem lesz teljesen egyértelmű, hogy ez a valóság miféle –, az utalás-vers viszont nem igényel értelmezést, egyedüli igénye az, hogy eljussunk ahhoz a valóságelemhez, amire utal.

Halmai Tamás verskötete, mint egész, a bibliai korpusz teljességére utal. Az egyes versek a sorban kibomló történetekre, törvényekre, emberekre, viszonyokra, tanításokra utalnak, illetve azokra a könyvekre és könyvek fejezeteire, melyek ebben a korpuszban szerepelnek. A döntő kérdés ezen utalás-versekkel kapcsolatban, hogy vajon sikerül-e a bibliai tartalmak lényeges elemeit kiemelniük, hogy amikor az olvasó odautalódik a bibliai helyekhez és tartalmakhoz, akkor vajon lényegi dolgokhoz utalódik-e, és vajon a lényegi tartalmak megismerése révén, lényegi módon fogja-e érteni azt a vallási-kulturális jelenséget, ami a bibliai egész…

A másik fontos fogalom meglátásom szerint a gesztus-érték. A gesztus fogalmát a mű, mint képződmény fogalmával szemben szeretném leírni és meghatározni. A gesztus egy művészi alkotás esetében az a cselekvés, melynek során a mű valóságos művé válik. Ez sok esetben kevéssé érdekes. Ám léteznek olyan műalkotások is, melyek esetében a mű-alkotó gesztus ugyanolyan fontossá – sőt, olykor még fontosabbá is – válik, mint a létrehozott mű. Halmai Tamás Örömnek olaja rajtad című kötete kapcsán is felvethető a kérdés, hogy vajon nem nagyobb-e a művet létrehozó gesztus értéke, mint maga a mű. Nem fontosabb-e az a jelen kulturális állapotaiban, hogy egy művész szinte tudósi alapossággal végigolvassa a Bibliát, fejezetek szerint a lényeges elemeket kiemeli, majd e kiemelésekből haikukat alkot – mint maguk az így megszült versek? Nem jelentősebb-e a verskötetnél, mint képződménynél az a konkrét alkotói koncentráltság és tárgyfigyelem, mely épp így jön létre? Nem figyelemre méltóbb-e a Bibliát olvasó szövegszerű aprólékosság, a témának való teljes alárendelődés, mint maguk a lényegkiemelő versek? Nem értékesebb-e az a rejtőzködő alkotói szándék, mely azt szeretné, hogy a versek olvasója hasonló koncentráltsági szinten, hasonló aprólékossággal, lényegkereső megérteni és átélni akarással tanulmányozza át a Biblia egészét, mint ahogy ő tette az alkotói folyamat során? Nem érdekesebb-e irodalomtörténeti és irodalomelméleti szempontból e verskötetnél, hogy az alkotó egy efféle gesztusra vállalkozott és következetesen végigvitte? Akárhogy is vélekedünk, nekem úgy tűnik, erről a gesztus-értékről is érdemes beszélgetnünk…

Utalás-vers és gesztus-érték fogalmai egyaránt abba az értelmezői irányba mutatnak, mely elméleti szempontból a műközpontú megközelítés elvét gyengíti, kizárólagos alkalmazását pedig egyenesen félrevezetőnek értékeli esetünkben.

 

Párhuzamos olvasás és értelmezés

Amikor a vers utaláscsokor, amikor a verskötet háromsoros utaláscsokrok láncolata, az ábrázoló-kifejező versek esetében megszokott befogadói hozzáállás nem működik. Mert, ahogy a bevezetőben jeleztük, az utalás-vers nem rajzol fel versvilágot, csak utal egy ismertnek feltételezett valóságkomplexumra. Az utalás-versnek tehát csak akkor lesz értelme, ha a befogadó ismeri azt a valóságot, amelyre a szöveg utal. Ha nem ismeri, akkor a versek némák, összefüggéstelenek, érthetetlenek maradnak. Ha a befogadó azt akarja, hogy ne maradjanak némák a költő versei, meg kell ismernie azt a valóságkomplexumot, amelyre a versek részletekbe menően utalnak.

Halmai Tamás Örömnek olaja rajtad című verskötete több mint kétszáz oldalnyi haikut tartalmaz. A haikuk végigvezetik az olvasót a bibliai korpusz egészén kezdve a Teremtés, zárva a Jelenések könyvével. Pusztán a versek révén azonban nem élhető át a kiválasztott tartalom. A valóságelem, amelyre a vers utal, csak akkor kerülhet a befogadó elméjébe, csak akkor értheti azt meg, ha vagy eleve ismeri vagy kezébe veszi a Bibliát, és elolvassa a megfelelő részt.

Halmai Tamás verskötete párhuzamos olvasást igényel: akkor tárja fel értékét, ha egyik kezünkben a kötet, másikban a Biblia, és e két könyvet párhuzamosan, felváltva olvassuk. A párhuzamos olvasást nagyban segíti, hogy a haikuk számozása követi az egyes könyvek fejezeteinek számozását, és minden fejezethez csak egyetlen haiku tartozik

 

A következőkben megnézünk öt konkrét haikut a Próféták közt (Sámuel első könyve) című ciklusból, hogy szemléletessé váljon az olvasó számára, milyen is az utalás-vers, milyen befogadói pozíciót érdemes elfoglalnunk, ha kezünkbe vesszük a kötetet. Nem mellesleg bekukkantunk Izráel története nagy társadalmi-politikai rendszerváltásának, a törzsszövetségből a királyságba való átalakulásnak a részleteibe és szakrális értelmezésébe is. Az „olaja rajtad” kifejezés vallási-rituális jelentéséhez is muníciót kapunk.

A ciklus címe is utalás. A cím esetében az utalás némileg más minőségű, mint a haikuk esetében. Bár itt is arról van szó, hogy a szerző utal a Biblia egy jelenetére, arra, amikor Saul beállt a táncoló, zenélő, éneklő próféták közé. Itt is értelmezni kell a szituációt ahhoz, hogy úgy értsük a jelenséget, ahogy az adott bibliai szövegrészletben kibontakozik. Tudnunk kell, milyen típusú szereplők voltak az ókori Izraelben a „próféták” (így többes számban), ismernünk kell társadalmi megítélésüket, tudnunk kell, miért, hogyan keveredik közéjük Saul, mi ennek a közéjük keveredésnek a mélyebb értelme abban a történelmi-vallási (Izrael esetében e kettő elválaszthatatlan) folyamatban, melynek során Saul Izrael első királya lesz. Ugyanakkor a cím pozíciója megengedi azt is, hogy ne csak utalásként olvassuk. Megengedi azt is, hogy a ’próféták közöttiséget’ a maga teljes bibliai általánosságában értsük. Ez a fajta címkarakter – tehát, hogy részben utalás egy konkrét bibliai tartalomra, részben pedig egy általánosítható zsidó-keresztény vallási jellemző megfogalmazódása – minden egyéb cikluscímre és a kötet címére is igaz.

 

1

Anna, miért sírsz?

Bezárá az ő méhét.

Az Úrtól kértem.

 

Érdemes elvégezni egy olyan gondolatkísérletet, melynek során ezt a haikut úgy értelmezzük, mintha nem utalás-vers volna. Anna egy nő, ennyit tudhatunk róla. Sír valamiért. Valaki sírása okát kérdezi tőle – tehát nincs egyedül. Nem válaszol. A választ mégis megkapjuk. Nem tudjuk, kitől. Ez egy harmadik személy lehet, aki birtokában van az ok tudásának. Tehát immár háromszereplős a kommunikációs szituáció. „Valaki” bezárta a méhét – tudjuk meg. Ez furán hangzik manapság, de értjük: nem tud szülni, nem tud foganni, nem tud termékennyé válni. Explicite nem derül ki, hogy ezért sír-e, de a természetes értelem azt gondolja: ez lehet fájdalmas állapot egy nő számára. A harmadik sor azonban nem egyértelmű. Az a legvalószínűbb, hogy Anna mondja. Logikusabb úgy érteni a mondatát, hogy azt kérte, nyissa meg a méhét „az Úr”, de nem zárható ki az sem, hogy azt kérte: zárja be. Ez utóbbi értelmezés különös, ellentmondásos volna, de elvileg lehetséges. A nagybetűs „Úr” kiléte kapcsán meglehetős zavarban vagyunk. Persze gondolhatunk a teremtő Istenre is, de egy archaikus istenre szintúgy, sőt, akár emberrel is behelyettesíthetjük. Csak annyi bizonyos, hogy Anna fölé rendelt, rajta uralkodó „valakiről” van szó.

Azt hiszem egy példa elég, hogy leszögezzük: ha így, ábrázoló versként értelmezzük az utalás-verset, túlzottan általános marad az értelem. Nem élhető át, nem mozgat meg a befogadóban érzelmi húrokat. Ha viszont belépünk a költői koncepció világába, ha elsajátítjuk azt a befogadói hozzáállást, melyet e kötet megkíván ahhoz, hogy értelme és értéke felnyíljon – azaz ha utalások füzéreként értjük a verseket –, akkor olyan bibliai valósághoz jutunk, mely konkrét, átélhető, természete szerint szentséggel telített.

Utalásként értve a verset – odautaltatván tehát Sámuel első könyvéhez –, fel kell tennünk a kérdés: mit kell tudnunk Annáról, akit a haiku első sora említ? Elolvasván az első fejezetet megértjük kényes sorshelyzetét, hogy nem termékenyül meg, nem kerül áldott állapotba. Megismervén Anna lelki értelemben válságos élethelyzetét, megértjük a haiku második sorát is: „Bezárta méhét”. Megértjük, hogy ennek az állításnak a versben megnevezetlen alanya: Isten. Látjuk, hogy e kényes sors-állapot nemcsak azért kényes, mert Anna szeretne gyermeket, hanem azért is, mert férjének másik felesége, Peninna folyamatosan bosszantja Annát emiatt. A haiku Anna fájdalmát emeli ki, sírását, melyről a bibliai szöveget olvasva kiderült számunkra, hogy kettős fájdalom: egyrészt a gyermektelenség, másrészt a megszóltság miatt keltődik. A versben megidéződő jóindulatú, együttérző kérdezőről pedig kiderül, hogy ő Anna férje. „Az Úrtól kértem” mondatot Anna mondja, de már egy gyökeresen megváltozott szituációban: fia megszületése után.

A bibliai történetből kiderül továbbá, hogy Anna „kérése” egy komplex rituális fogadalom keretében történt meg. A kérés helyszínéül azt a helyet és időt választotta, amikor az a legnagyobb szakrális súlyt kaphatja: a hely Siló, az akkori Izráel szakrális központja, ahol a szövetség ládáját is őrizték, ahol a főpap Éli lakott és szolgált a fiaival, az idő az a kitüntetett ünnep, amikor minden zsidó családnak egy évben egyszer el kellett mennie a szakrális központba. A kérés módjául olyan formát választott Anna, melyről azt gondolhatta és hihette, a legesélyesebb, hogy célját beteljesíti majd: hosszasan és szinte révülten imádkozott magában („csak az ajka mozgott”, Éli azt is gondolta, hogy „részeg”), valamint felajánlotta az Úr szolgálatára („borotva nem érinti az ő fejét soha”) a lehető legnagyobbat, amit Isten méhe megnyitásáért adhat neki: magát a születendő gyermeket.

A történet tovább font szálait követve azt is látjuk, hogy bár a részegségszerű révület emberi nézőpontból szégyellni valónak látszhat és megítéltethet, mégis Istenhez köthető igény. (Így látjuk Sault is a táncoló, zenélő, éneklő, révületbe esett – részegnek látszó? – próféták csapata közt. Kérdezik is a rokonok értetlenkedve, hogy „mi lelte?”) A bibliai történetből kiderül: Anna kérése és fogadalma beteljesedett, gyermekét, Sámuelt, valóban Isten szolgálatára adta a silói szentélybe Éli főpap felügyelete alá. Azt is látjuk, hogy Sámuel, Anna gyermeke, aki tehát Isten különös valóságba hatolása révén született, oly feladatot kapott, melyet csak Isten hangját meghalló küldött végezhet el jól: a törzsszövetségből át kellett vezetnie Izrael népét a királyság központosítottabb politikai rendszerébe.

 

3

Szólítá az Úr.

Sámuel Élihez ment.

Mi az a dolog?

 

Mit jelent az Úr szólítása kifejezés, kicsoda Sámuel, kicsoda Éli? Mit jelent a harmadik sor kérdése, ki teszi fel? Válaszokért Sámuel első könyvének harmadik fejezetét kérdezem.

Sámuel első könyvéből megtudjuk: a gyermek Sámuelt megszólította Isten álmában. Megismerjük e szólítás tágabb körülményeit is: a helyszín „az Úrnak temploma”, ahol az „Istennek ládája” is volt. (Ennél közelebb a Szólítóhoz nincs hely Izraelben.) Megtudjuk azt is, hogy „abban az időben ritkán volt az Úrnak kijelentése” – e tény emeli annak a jelentőségét, hogy most viszont ez megtörténik. Többször is, mert Sámuel félreérti a szólítás alanyát. Sámuelnek nincs fogalma arról, miképpen kellene értelmeznie azt, hogy egy titokzatos „valaki” megszólítja őt. Az „Élihez ment” állítás arra utal, hogy a gyermek Sámuel azt hitte, Éli szólította. Éli azonban a szólítás ismétlődése okán felismerte, hogy itt kinyilatkoztatással áll szemben az ifjú Sámuel. A történetmesélés folyamán megtudjuk Éliről a következő lényegi tényt: visszaéléseket elkövető fiaival szemben erélytelen. A bűnt büntetlenül hagyja, az Isten törvényével ellentétes viszonyulásokat nem szünteti meg, nem állítja helyre, nem lép fel eréllyel, ezzel mérgezni hagyja a társadalmi-vallási közeget. Nem kétséges számára, hogy ha Isten közvetlenül, illetve emberi közvetítőt használva szólni akar népéhez, akkor azt meg kell hallgatnia. Akkor a jövőbeli cselekvéseit és várakozásait ehhez kell igazítania. Ha Isten szól, bármi legyen is a tartalom, meg kell ismerni, el kell fogadni. Úgy tűnik, sejti, hogy bizonyos mértékig ellene is, fiai ellen is szólhat az ige Sámuelen keresztül – tehát nem veszélytelen! –, mégis tudni akarja: „mi az a dolog?”

 

8

Az ő fiait.

Amikor megvénhedett.

Adj nékünk királyt.

 

E haiku kapcsán a következő kérdésekre kell választ találnunk: Kinek a fiairól van szó? Miért a tárgyas ragozás? Ki vénhedett meg? Kik kérnek kitől királyt? Miért? A válaszokért most is átnézünk a bal kezünkben lévő verskötetből a jobb kezünkben lévő Bibliába, és a következőkről szerzünk tudomást Sámuel első könyvének nyolcadik fejezetéből:

Visszatérő témája ennek a történetfüzérnek, hogy a fiak elmaradnak apjuk személyiségének etikai színvonalától. Ez a helyzet Éli és fiai esetében, és ez a helyzet a megöregedő Sámuel és fiai esetében is. „Az ő fiait” sor konkrétan Sámuel két fiára, Joelre és Abiára utal. A tárgyas ragozás, pedig arra vonatkozik, hogy őket „tevé bírákká Izráel felett”, amikor „megvénhedett”. „De fiai nem járának az ő útjain, hanem a telhetetlenség után indulának, és ajándékot fogadának el, és elfordíták az igaz ítéletet.” – olvassuk a Bibliában. Ebből pedig az következik, hogy Izrael törvényes rendje – és központosítása: az erők szükség esetén történő egyesítése – nem biztosított, hiszen személyfüggő és nem intézményrendszer-függő a politikai-vallási állapot alakulása az időben. Ki van szolgáltatva Istennek. Amikor akar (tud?), akkor támaszt nagy hatású „isten emberét” – prófétát, bírát, főpapot –, akkor erőssé válik Izrael, amikor viszont nem akar (tud?), akkor a nép elgyengül és idegenek hatalma alá kerül. Az Istentől eredő erő, erély az öregedéssel együtt gyengül a kiválasztottban. S ha benne gyengül, az általa vezetett népben is halványul. A megvénhedés és a fiak alkalmatlansága mélyebb értelemben erre a válságos társadalmi-politikai-vallási helyzetre utal.

E bizonytalan, hullámzó politikai helyzetből következik a királysággá válás, a jogosítványokkal és erőszakszervezettel biztosított egység és stabilitás akarása. Ugyanis a király és a királyság államformája folyamatos központosított állapotot hozna létre Izráelben, így az egység nem a nép esetleges akaratából vezetődne le, nem is bízatna az isteni közvetítők kiszámíthatatlan megjelenésére. Csak a Biblia tüzetes tanulmányozásából érthető meg mennyire problematikus, mennyire ambivalens törekvés a fenti haikuban megidézett király-kérés – melyet „Izráelnek minden vénei” fogalmaznak meg – az ószövetségi Isten-felfogás nézőpontjából. „És monda az Úr Sámuelnek: Fogadd meg a nép szavát mindenben, a mit mondanak néked, mert nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettük.” – olvassuk.

 

10

Thábor tölgyfája.

Mit tegyek a fiamért?

Próféták közt van.

 

Miért fontos Thábor tölgyfája? Ki kérdezi, hogy mit tegyen a fiáért? Ki van a próféták között? Mi ennek a jelentősége?

Thábor egy izraeli város. A helységnek van egy jelentős tölgyfája, mely archaikus értelemben vett szent fa lehet. Ide küldi Sault Sámuel, miután titokban királlyá kente. Itt emelkedik „Isten hegye” is, itt vannak a korabeli nagy ellenség, a filiszteusok előőrsei: azaz jelenleg frontvonal. E hegyről jön le a „próféták serege”, akik kezében zeneszerszámok vannak, és prófétai révületbe szoktak esni. A bibliai szöveg szerint Sámuel a következőt jövendöli Saulnak: „az Úrnak lelke reád fog szállni, és velük együtt prófétálni fogsz, és más emberré leszesz.” A haiku első sora utalt a helyszínre, utolsó sora arra a lényegi történésre, melynek révén Saul képessé vált arra, hogy Istene lelkét fogadja, és e képesség révén alkalmassá lett arra, hogy a király szerepet Isten megbízatásaként értse és élje meg. Erre a jelentős eseményre utal tehát a „próféták közt” kifejezés.

A történetnek van egy személyes szála is. Eredetileg Saul - apja kérését követve - elveszett szamaraik keresésére indult el otthonából, és mivel nem találta őket, Sámuelhez, a látó emberhez ment az állatok hollétét tudakolni. Ennél jóval lényegibb, szakrális-poltikai tartalom érte ugyan el, de a személyes-hétköznapi szálat sem hagyta veszni a történetmesélő. Sámuel megjövendöli, hogy két emberrel fog Saul találkozni, akik hírül adják neki, hogy a szamarakat megtalálták, és az apa már érte aggódva kérdezgeti: „Mit tegyek a fiamért?”

 

11

Úgy szétszórattak.

Ma szerzett szabadulást.

Királlyá tették.

 

Kik szórattak szét? Kinek szerzett szabadulást? Kicsoda? Kit tettek királlyá? A haiku semmit nem ábrázol, mindenre csak utal. Megint csak kénytelenek vagyunk átnézni Sámuel első könyvébe a tizenegyedik fejezethez.

Izrael ellenségei, az ammóniak – akik hatalmuk alá akartak vonni egy várost, Jábés-Gileádot – szétszórattak. Saul seregei legyőzték őket. Erre az eseményre utal a haiku. Ez már akkor történik, miután Sault Sámuel titokban királlyá kente, a próféták közt révülten énekelt-táncolt, majd az egész nép előtt isteni sorsvetéssel kiválasztatott (Ez utóbbi eseményre nem utal Halmai). A katonai győzelem Saul első politikai-hadvezéri tette. Eredményessége meggyőzte a népet, pontosabban a nép elitjét arról, hogy Saul alkalmas a királyi feladatra. Bár a szabadulást Isten szerezte, Saul csak hű közvetítő volt – így fogták fel a sorsfordító eseményt –, mindazonáltal Saul azért lehetett Isten hatalmának közvetítője, mert Sámuel révén Isten választotta ki és avatta fel. A katonai győzelem tehát utólag igazolja a Sámuel által végrehajtott titkos felkenést, a próféták közti tánc is értelmet nyer és a sorsvetéses királyválasztó tett sem marad abszurd talány. Így értelmezik a történést a törzsek és a nemzetségek vezetői. Ezért következik a város megszabadulásából, az ellenség szétszóratásából az, hogy Sault Istentől felkent királynak fogadják el.

 

Visszatérés a kultúraalapozó történetek valóságához

A konkrét haiku-értelmezések után engedtessék meg, hogy néhány távlatosabban rátekintő megjegyzést is tegyek Halmai Tamás alkotói kísérletével kapcsolatban.

Az Örömnek olaja rajtad – bibliai haikuk megalkotása aprólékos, részletekbe menő („extenzív totalitás”) és elmélyült, lényegre törekvő („intenzív totalitás”) szellemi beállítódást igényelt az alkotótól. Hiszen a mű megalkotásának előfeltétele a teljes bibliai korpusz áttanulmányozása és minél pontosabb megértése volt. Csak egy efféle aprólékos és lényegre törő megértés alapján vált lehetségessé az alkotói alapötlet: „cövekeljük le szép sorban haladva a legfontosabb tartalmakat a Bibliából, majd ezeket a lényegi elemeket fogalmazzuk meg úgy, hogy a forma megfeleljen a japán eredetű haiku követelményeinek”. A költői igényesség mellett szinte tudományos alaposságot is feltételeznünk kell, hiszen enélkül nincs lényeglátás.

A Biblia költői igényű értelmi feldolgozásával állunk tehát szemben. Eddig azt vizsgáltam, hogy maga a létrehozott művészi képződmény milyen befogadói feltételek mellett hogyan képes elmondani a mondandóját. Ám minden alkotásnak van fonákja, alkotói oldala, és nem kizárt, hogy van valamiféle gesztusértéke is, melyet a tágabb kulturális közösség felé közvetít. Nyilván az alkotói oldal konkrét szubjektivitását csak az alkotóval zajló beszélgetésben tárhatjuk fel. Ez most nem célom. Ha általánosabb figyelemmel nézem az alkotói munkát, azt vélem, hogy ez a típusú elmélyedés a kiválasztott témában csinál valami lényegeset az alkotó lelkével: a zsidó-keresztény szentirat világa a maga tartalmi-formai sokrétűségében és érzelmi-szent mélységében, mint szent olaj, ráömlik az alkotó lelkére, és azt a maga képére formálja. Az alkotói én, amikor ily módon megalkotja a művét, feltételezésem szerint azt akarja, hogy a Biblia hatása a maga eredeti szövegszerűsége által – hiszen szoros szövegolvasást és nem teológiai munkák tanulmányozását követeli – legyen hatással rá.

Minden visszatérési szándék egy kultúra kezdeti állapotába a fő kulturális inspirációs forrásához vezet, és esély ad a dekonstrukcióra (vagy rekonstrukcióra), azaz arra, hogy a történelmi időben a kultúrára rárakódott értelmezéseket, hangsúlyokat, aránytalanságokat, előítéleteket zárójelbe tegyük, és megpróbáljunk az eredeti tartalommal a maga életszerű teljességében találkozni, és ettől a találkozástól inspirálódni. A dekonstrukciós (rekonstrukciós) hozzáállás oly korokban szokott fontossá válni, amikor az uralkodó kulturális paradigmával gondok keletkeznek: ha elveszítette eredeti életerejét, ha elavulttá vált a szóhasználata, ha kezdeti aránytalanságai a történelmi időben egyre nagyobbakká váltak és/vagy ha túl nagy teret engedett életellenes ideológiák behatolásának.

Ha felismerjük, hogy miféle az a befogadói hozzáállás, mely Halmai Tamás könyvét a legjobb értelemben hatóvá teheti, ha felismerjük az így nyerhető szellemi-lelki hatás kultúra-filozófiai jelentőségét, és e felismerések folytán azt az utat választjuk, melynek révén elér a mű párhuzamos (irodalmi mű és Biblia) hatása, akkor egy olyan pozíció felé kormányozzuk a lelkünket, ahonnan a mai kulturális paradigma megújítható. Az út nem széles.

 

Halmai Tamás: Örömnek olaja rajtad – bibliai haikuk. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024.