Óda a szerelemhez

„…költészet nélkül a leghitelesebb valóság is csak látszat.”
(Cs. S.: Filmes éveim)

„Élni az életet versben – ez a költészet.”
(Cs. S.: Tornai József: Aranykapu)

„…mert a költészet nem törvénytisztelő, hanem törvényteremtő.”
(Cs. S.: Múzsapiac)
 

A népi kultúra és a nemzeti műveltség viszonyának etikai dimenziójával Csoóri Sándor (1930–2016) egész életműve sokat foglalkozott. A közösségi és a személyes identitás tisztázásának igénye költői hitvallásokban is rendre megfogalmazódott, versek, prózák, esszék, naplók és beszélgetések zsúfolt sorában. Az író társadalmi felelősségének babitsi–illyési hagyományából nem csak nagyszabású ethosz következett: a szerelemmel benépesített magány, avagy egy bukolikus intimitás létminősége is megkülönböztető sajátja a Csoóri-lírának. (Amint erre az évtizedek során a költő legavatottabb értői – Görömbei Andrástól Zelnik Józsefig – aprólékosan és több fokozatban kitértek elemzéseikben s emlékezéseikben.) Az alábbi alkotás hangütésében, látásmódjában és világképében egyaránt jellegzetes poétikai kinyilatkoztatás. Fokról fokra, színről színre nyomon követhető benne, ahogy Csoóri verskultúrája költészetet olvas ki a valóság tényeiből.

***

Vendégem és varázslóm

Ebben az átlátszó esőben
nagyon magányos lett az erdő.
Madarak torkában a lángot
elfújta kedvetlen, hanyag szél.

Állnak a lombok, mint lovak,
a szomorúság jászolánál;
baljós tükröket rejt a hegyhát
s bennük ég és föld öklelését.

Ha nem élnél: most elaludnék
s nem gondolnék semmi örömre,
sem a víz citera-szavára
sem ágyékod villámaira.

De felkönyöklök nyavalyámból,
az elmúlásból felkönyöklök,
s téged látlak, egyetlen élőt,
kiben a nyár még folytatódik.

A nyár, mit az eső kioltott,
akárcsak egy boglyatüzet;
a nyár, mely olyan zaklató, mint
a szerelem, vagy mint a rózsák.

Az évszakokat folytatod te
azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
ha fölnézel, ragyog a Nap
s ki is nyílik, mint egy kapu.

Ezen át lépsz be újra hozzám,
vendégem és varázslóm vagy –
Eláll az eső szívverése
s a fű zöld parazsa fölizzik.

Olyan vers ez, mely már címével kezdetét veszi. A fölirat anakreóni (negyedfeles jambusi) ritmikája egyensúlyos teljességbe bocsátkozik: a két – három-három szótagos – főnevet kapcsolatos („és”) mellérendelés és alliterációs (v) széphangzás fűzi egymáshoz; emellett egyik oldalon („Vendégem”) palatális hangrendet és földi státuszt, a másikon („varázslóm”) veláris hangzatot és emberen túli minőséget találunk. A „varázslóm” birtokos személyjelének kétértelműsége is figyelemre méltó, hiszen egyszerre jelölhet rajtam teljesedő mágiát és nekem, értem munkálkodó mágust. Ezt a rejtelmes-hatalmas címszereplőt, a szerelem fölmagasztosult lényét szólongatja és részletezi a versbeszéd.
A rámutató („Ebben”) fölütés in medias res nyitja a szöveget, s első mozdulatával a verstérbe invitálja az olvasót. A látszólag redundáns jelző (víz lévén mely eső nem „átlátszó”?) az alanyi tisztánlátás kegyelmét hangsúlyozza (ha „a szerelem vak”, akkor csak az illúziókra; vagyis épp a látás képességét adományozza az embernek), s a látványvilág mögötti lényegek evidenciáját sugallja. Az állítmányi közlés („magányos lett”) elégiát kezdeményez. A hökkenetes ebben a részben, hogy épp fák sokaságához kapcsolja az egyedüllét érzetét a szöveg; másfelől: egyetlen élőlényként azonosítja az erdőt, azaz magasabb nézőpontot, egységtudatos magatartást kezdeményez. A rákövetkező versmondat a madárénekre (egyetemesebben: az énekre, a beszédre, a költészetre) illesztett metaforát („torkában a lángot”) a visszavonás gesztusával („elfújta”) teszi emlékezetessé; a „kedvetlen, hanyag” jelzők a megszemélyesítés eszközével a jelenségek mint élőlények eredendő személyességére, azaz mindenek (vagy a mindenség) élő voltára ébreszt – jóllehet elsőrendűen a lírai én állapotának kivetüléséről lehet szó.
A folytatás szelíd hasonlatot (mégpedig l hangzós eufóniával: „Állnak a lombok, mint lovak”) és szakralizáló metaforát („a szomorúság jászolánál”) játszat össze; a „baljós tükrök” fenyegetően titokzatos képzetéhez őserők harcát társítva („s bennük ég és föld öklelését”). Míg az első két strófa a természetlírai alapállást misztikus beleérzések alkalmává avatja, a harmadik szakasz megszólító versbeszéde és feltételes modalitása („Ha nem élnél: most elaludnék”) a beszélő és a társas viszony irányában nyitja meg az üzenetet. A hangulatjelző és -teremtő nyitány után itt fohászos-vallomásos szólamrend tudatosítja a függés másikat fölmagasztaló alapélményét: „…s nem gondolnék semmi örömre, / sem a víz citera-szavára / sem ágyékod villámaira.” (A gondolatritmusos szerkesztés – „sem… / sem…” – az örömöt azonosítja azzal a léttel, melybe a semmi ellenében a te az ént átmenekíti.)
Kötőszó, azaz gondolati nyomaték indítja a negyedik egységet is, mely az első három versszak ellenpontozásába fog, midőn önismereti belátásokat fejez ki, és mítoszi időtlenségre esküszik egy kiasztikus szerkezettel: „De felkönyöklök nyavalyámból, / az elmúlásból felkönyöklök” – hogy az udvarló beszéd apokaliptikus végletességgel növessze föl a megszólított személyt (aki akárha világot mentene meg azzal, hogy egyetlen embert új életre igéz): „…s téged látlak, egyetlen élőt, / kiben a nyár még folytatódik.” A nyár motívuma (mint az élet ünnepes teljességének toposza) vezet át az ötödik részbe; a háromszoros előfordulás archaikus érvénnyel, magyarázati részletezéssel írja felül a verset indító esőzés hideg-vigasztalan képzetkörét, visszaszerezvén a szenvedélyt éltető tűz jogait: „A nyár, mit az eső kioltott, / akárcsak egy boglyatüzet; / a nyár, mely olyan zaklató, mint / a szerelem, vagy mint a rózsák.” (Az „ágyékod” kitétel után az itt megjelenő „szerelem” egyértelműsíti a személyközi viszonylat jellegét – és csodáját.) A hasonlatba komponált választó mellérendelés („mint / a szerelem, vagy mint a rózsák”) nem habozó vagylagosság, inkább az érzelmi telítettségre szavakat kereső szubjektum bőségben tobzódásának hat.
A szövegkoherencia – szóképi, mondattani és motivikai szinteken – versszakról versszakra kimutatható. A hatodik strófa például a negyediket záró „folytatódik” ige történő jellegét fordítja cselekvő minőségbe (miközben a nyár zónáját az évszakok általánosságába tágítja): „Az évszakokat folytatod te”; a második sor pedig élet és öröm újólagos megfeleltetésén túl ugyancsak egy korábbi szöveghelyre („semmi örömre”) mutat vissza, épp az attól elemelkedést hangsúlyozva: „…azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem”. (A „nékem” régies/népies/irodalmias é-je egyszerre szolgálja a jambikus mérték épségét, és táplálkozik a nyelvi régmúltak energiáiból. A szóalakot funkcionális patina vonja be, mondhatnánk.) A versszak második fele vertikális irányban teljesíti ki az eddig mondottakat, látvány és látomás vonatkozásában s az égre tekintő népi szakralitás emlékezete szerint is: „…ha fölnézel, ragyog a Nap / s ki is nyílik, mint egy kapu.” Ha a határ dimenziók közt húzódik, alkímiásan átalakul, aki átlép – vagy akit átbátorítanak.
A szövegkép dalformát sugalmaz, a beszédmodor elégiát indítványoz, a szerkezeti ív ódát ad közre. A zárószakasz a megszólított kedves fényhozó képességéből magaslati származást vezet le, és emberfölötti identitást (azaz a szerelemben közelessé váló távlatokat) nyugtáz, mégpedig folytatásos-ismételhető érvénnyel („újra”): „Ezen át lépsz be újra hozzám, / vendégem és varázslóm vagy”. A verszárlat végül gyöngéd megszemélyesítés („az eső szívverése”) és megváltó oximoron („zöld parazsa”) révén téríti a verstudatot az intenzíven autentikus létezés, vagyis a tűz ígéretéhez („fölizzik”). Kétszeres keretezés tartósítja a mű esztétikáját: a „vendégem és varázslóm” szószerkezet a vers címére irányítja figyelmünket; a fölizzó parázs a „Madarak torkában” elfútt lángot éleszti újjá.
Hét – éppen hét, mintha mesében járnánk – rímtelen, de jambikus strófa alkotja a verset, kivéve két sort, melyekben megzökken a ritmus: „sem ágyékod villámaira” – „vendégem és varázslóm vagy”. Akárha a viharos érzékiség és a mágikus identitás zilálná boldogsággá a verstani rendet, a mondottak valóságalapító mágiája a formanyelvben is megmutatkozik.

***

Tündökletes paradoxonok vonulnak végig Csoóri Sándor költői életművén. Prófétás küldetéstudatát melankolikus mértéktartás színezte; a vágyott idill szólamai háborús metaforákkal éltek; a szabadversek látszólagos szertelensége a rend melletti fegyelmezett kitartás eszköze volt nála. Szerelmi költészetének e fenti, emblematikus darabja is – a rajongás alázatával – feszültségeket enyhít harmóniává. Érzelmi intenzitásával és képi gazdagságával nem csak a kedveshez: a szerelemhez is óda ez a költemény.

Fotó: Fortepan / Kádas Tibor
https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=49437452