Guggolok a zöldben, egy városi park mediterrán fenyői között. Kezemben a telefon exponálásra készen.

Mezőn, hegytetőn, tengerparton, településeken és azok körül, mindenhol jelen van ez a látványosság, nem lehet kihagyni, nem lehet közönyösen elmenni mellette, mintha itt sem lenne, mert hát itt van, mint örök szimbólum, egy hatalomba szokásos módon beletorzult személyiség egyedi agyszüleménye, egy paranoia múlhatatlan szimptómája.

Itt van:

A tömör betonacél bunker.

Amiből a huszonnyolcezer négyzetkilométer területű Albániában legalább százhetvenötezer darab van.

A háromféle típusa közül a legkisebb kétszemélyes, tüzelőréses, három méter átmérőjű félgömb, amolyan lapos gomba, egy ilyet készülök éppen lefotózni, mint helyi jellegzetességet.

Ezenkívül van nyolc méter átmérőjű iglu, amely leginkább parancsnoki bunker; és van olyan, ami atomtámadás esetére készült, mint például a fővárostól nem messze egy hegy gyomrában a Vezér és az albán kormány, a parlament tagjai és családjaik számára. Öt emeletén – páncélajtók, szűk folyosók mögött – több mint száz szoba, mozi, játék- és konferenciatermek, kommunikációs szoba, a Vezér dolgozó- és hálószobája, hogy kellemesen teljenek számukra a háborús idők.

A lakásproblémák megoldása, az úthálózat fejlesztése helyett az évtizedekig tartó bunkerépítkezés az ország büdzséjének egynegyedét emészti fel. A gyárak ontják a betont, a vasat, amíg a viszony nem romlik meg az oroszok után velük is, addig jön a kínai segítség; a helyi katonaság és lakosság bevonásával folyik a nehéz munka, amelynek során sokan meg is halnak.

A keleti nagy vezérek, a szövetségesek halálával egykori kemény rendszerük puhulásnak indul a Nyugattal barátkozó utódok kezében, ezért a régi, igazi nagyokban és eszméikben töretlenül hívő albán leninista-sztálinista-maoista Vezér csalódottan húzódik el az újhullámos kommunista országoktól.

Ömlik a „hanyatlik a kapitalista Nyugat” és a „már Kelet is a romlás útjára lépett” propaganda; sértettségében elzárkózik a Diktátor mindenkitől, a külvilágtól teljes izoláltságban tartja népét. Az alig hárommilliós országhoz hatalmas hadsereg, tengeralattjáró-flotta tartozik, és állandó készültség, bunkerek, partizánkiképzés.

Guggolva élesítek, lefotózom a parkban maradt bunkert a tüzelőrésekkel szemből, aztán hátulról, óvatosan lépkedek törmelékes lépcsőfokain, hogy üres, idegen szemnek mégis borzongatóan izgalmas belsejét is megörökíthessem.

Egy kis ország egyedül a világ ellen.

Sem áru, eszmei áramlat, sem zene, divat, segély: se ki, se be. Az országot elhagyni vagy kiküldetésben idegen földön maradni: hazaárulás. Legalább tíz év börtön vagy kivégzés jár érte. A Vezér meggyőződése, hogy a nagyhatalmak csak az alkalomra várnak. A mottó a „mindig-készen-állás”, hiszen az ellenség jöhet a szélrózsa bármely irányából.

Soha nem lett kidolgozva a bunkerek lőszerrel, élelemmel való ellátásának módja, ahogy a közöttük szükséges kommunikáció sem. Megművelhető területeket tettek és tesznek tönkre a betonacél szerkezetek a mai napig, az eltávolításuk nehéz és költséges.

A mindenkire nézve kötelező partizánkiképzés már iskoláskorban elkezdődik azokban a Vezér uralta évtizedekben, és átível az egész életen, ahogy a hétvégi társadalmi munka is, hogy a civil élet elfojtásával még szabadnapokon se hagyja őrizetlenül a testet, az elmét.

A Vezér – az ezernégyszázas években a török ellen harcoló hadvezér és fejedelem, a nemzeti hős – Szkander bég utódjának nyilvánítja magát. Mivel az elmaradott, törzsi hagyományok szerint élő albán nép csak a tekintélyuralmi kormányzást ismeri, nem új számára a személyi kultusz, amely fokozatosan épül ki, keleti mintára, a Vezér körül. A köztereken szobrai, a közintézmények, otthonok falain kötelező jelleggel kifüggesztett képei, a domboldalakon márványtömbökből kifaragott neve. Az újságok, tankönyvek ontják bölcs idézeteit, a propaganda vég nélkül harsogja egekig szárnyaló sikereit, míg a kudarcokért mindenkor más a felelős.

Az ellenség. 

Az albán alkotmány szavatolja polgárainak a gondolati és politikai szabadságot. Papíron.

Leszámolások.

Totális elszigetelődés.

Bunkerek.

A Vezér az ősi hatalomgyakorlás és félelemkeltés módszerének megfelelően a vasbeton szerkezet tervezőjét ültette be az elsőként elkészült építménybe, amelyet tankból lőttek. A bunker jól vizsgázott, a tervező túlélte a próbát, ezredesi rangot kapott, majd koholt vádak alapján nyolc év börtönre ítélték.

Áruhiány és jegyrendszer, központilag meghatározott fejadag; általános iskolákban a szülők feljelentése jó pont az esetleges rossz tanulmányi teljesítmény felülírására. A bibliai keresztnevet viselőket kötelezik a szocialista utónévkönyvből választani nevet.  A koncepciós perek, párton belüli véres leszámolások kitartanak a nyolcvanas évekig, a kényszermunkatáborok a Vezér halála után még évekig, kilencvenegyig működnek, egészen főtéri aranyszobrának dühödt ledöntéséig, és számtalan képmásának megsemmisítéséig. Ezt az elkeseredett leszámolást aztán óriási tömegek szabad hitgyakorlásra éhes istentisztelete követi. Az ezerkilencszáznyolcvanötben elhunyt Vezér a hősök temetőjéből átkerül egy szerényebb helyre, ha már egyszer a betervezett álomország helyett a világ harmadik legszegényebb és Európa legszerencsétlenebb államát hagyta maga után.

Ez a dolgok rendje... 

Hogy aztán folyjon tovább az élet a megmaradt régi párttagokból álló többpártrendszer formájában.

Mivel az idegen hatalmak támadása elmarad, a paranoia elúszik a múltba, a masszív bunkerek legtöbbje jobb híján sértetlenül áll és vár valamire. Arra, hogy idevonzza az idegeneket, akik lefotózzák őket és hazaviszik az izgalmas, borzongató jelenségek képét emlékbe.

Az egykori vasbeton építmény kisméretű változata ma pisáló- és üzekedőhely, esetleg játszótéri, színesre festett gomba, teknősbéka; vidéken, mezőn, hegyekben tárolóhely; a nagyobb városi iglubunkerekből idővel művészeti galéria lett és étterem, büfé vagy menedék, a fővárostól nem messze megbújó hatalmas atombunker ma múzeum.

 

Már a turistásabb helyeken is alig akad külföldi, mert lefutott a szezon, október közepe van.

A belvárosi kávézókban annyiba kerül egy kávé, mint nyugaton.

Köszönök a pultnál vagy az asztalnál a pincérnek, általában nem jön válasz, többnyire hűvösnek tűnik a fogadtatás, a gesztusok merevnek hatnak, sok a komor tekintet.

Idősek között utazom helyi járaton, mosolygok, előzékenyen igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne legyek útban a mikrobuszon. Néhány perc után, maguk közé fogadva, helyet szorítanak, leülök, mutatják, hogy igen kanyargós lesz felfelé a hegyre az út. Sokat megélt, oldottan trécselő falusiak; táskák, terményes zsákok a lábak előtt, a közlekedőn. Beszélnek hozzám, de nem értem, nevetnek, velük nevetek. Integetnek odakint lerobbant épületsor előtt újabb felszállni óhajtók, dülöngélve fékez a lestrapált jármű, felpattanok, átadom a helyem, én vagyok itt a legfiatalabb.

Kalandor az albán vidéken.

Fürkészem a körülöttem ülőket buszon; templomok, mecsetek előtt üldögélő, parkokban, játszótereken a bunkergombák társaságában magányosan ejtőző vagy csoportosan gránátalma magvakat eszegető idősek arcát, hátha rájuk van írva, hogyan telt az életük. Ki járhatott közülük a titkosrendőrség kihallgató-vallatószobájában, ki volt börtönben, munkatáborban, vajon melyiküknek kobozták el mindenét, ki vesztette el szerettét, kit internáltak családdal együtt, kit kínoztak vagy melyikük kínzott másokat annak idején félholtra. Lopva próbálok olvasni a tekintetekből, olykor szinte szemtelenül szuggerálom őket; egyes arcvonásokból, ajkak görbületéből, gesztusokból, ráncok erdejéből, régies ruhadarabjaikból következtetéseket levonni, de végül nem jut eszembe semmi.

Nem tudom, nem látom, ki mit élhetett át.

Eltelt harminc év a rendszerváltásuk óta, biztos egyre halványulnak a múlt sötét foltjai.

Talán az öregség jótékony feledékenysége a jelen már elviselhetően langyos keretei között tartja őket, vagy az is lehet, úgy gondolják, velük tulajdonképpen semmi nem történt annak idején. Csak élték a mindennapokat, művelték a még el nem kobzott, aztán a már elkobzott földet, mentek sokan a sebtében, rosszul felszerelt gyárakba, a kívülről betiltott hagyományokat pedig belül őrizték. Gyakran elvittek közülük valakit, aki később megkerült vagy nem, megszokták ezt is, ahogy a nélkülözést, a félelmet, a szorongást.

Ugyan épülnek gőzerővel azokban az időkben iskolák, kórházak, villanyvezeték, zajlik a felkészülés az önálló termelésre, de a Vezér kezdeti jóakaratából, ha volt is valóban, később már csak a mindenen, mindenkin átgázoló akarat marad. Sötétedik a tekintet, az empátia, ha volt, gyorsan foszlik, a személyiség a hatalomféltés és megannyi kényszerképzet között sodródik, mialatt a társadalom szövete szétmállik, mintha sűrű kénsaveső zuhogna rá.

Naplemente és szürkület idején a tengerpartokon, sétálóutcákon korzózni kezdenek az emberek. Olyan ez, mint valami test és lélek számára kötelező, előírt gyógyterápia. Idős férfiak zakóban, hátrakulcsolt kézzel mormolva beszélnek, asszonyok bicegnek mellettük szótlanul, fiatal párok kéz a kézben andalognak, gyerekek hajtanak biciklivel, mígnem a koromsötét elnyeli őket.

Este megtelnek a terek, a parkok, kávézók teraszai, gyenge fényforrások alatt felszabadultan hangoskodó férfiak ülnek mindenütt. Száll a cigifüst, kártyalapokat csapkodnak az asztalra a poharaik között, vagy bábukat tologatnak fényesre kopott táblán, dominók csattognak.

Talán mindig is ezt csinálták, át elnyomó diktatúrákon, keresztül ezen a röpke demokrácián, a lélek, a test így él túl mindent. Mintha azt sejtenék, akármilyen rendszer van, béke vagy háború, jobb vagy rosszabb lét, úgyis menthetetlenül eltompulsz. A dohányfüstös játék az egyetlen minden korban, ami felpezsdít és pillanatokra belemerít a felhőtlen örömök elvarázsolóan csiklandó sodrába.

Nappal népszerűek az autómosó- és autószerelő-műhelyek; a volánnál ülők szájából cigi csüng, telefon a kézben, indexelni nem szokás, a szemetet az ablakon át a járdára.

A csini belvárosi, pálmafákkal szegélyezett sétálóutca egészen új, fényes műköve itt-ott megreped, beszakad, önmagába omlik, vagy éppen púpot képezve kiemelkedik, úgy marad.

Nő hajít bicikliről flegmán, fél kézzel a kormányt markolva, a konténer nyílása felé egy csurig tömött szemeteszsákot, de nem talál bele. Papírzacskóból eszegetem éppen a frissen pörkölt, még szinte forró szelídgesztenyét, elugrom a konténer oldalán csattanó – földre zuhanva a zsákból szinte szétfröccsenő – szemét elől.

Forgalomirányító rendőr áll egy tágas útkereszteződés közepén. Ahogy kell, magabiztos mozdulatokkal, katonásan mutatja, kinek, mikor, merre; zsúfolt soroknak int Állj!-t, miközben egy másik sort széles karkörzéssel útjára enged. Egyszer csak leengedi az addig bőszen dolgozó karjait, térdeit lazítja, előhúzza zsebéből a telefonját, és – mint akinek lejárt a műszak, és már az öltözőben ácsorog a fogas alatt – enyhe mosollyal az arcán, elmerülten nyomkodni kezdi azt. Másodpercek alatt minden irányban feltorlódnak körülötte a járművek, tülkölnek türelmetlenül; a rendőr szeme a telefon képernyőjén, hosszasan, vaksin pötyögi az üzenetet, mindenki rá vár, berregnek, gázfröccsök pörögnek fel, tülkölés-koncert; enter, az üzenet elküldve, a telefon a zsebbe kerül, az egyenruhás emeli a kezét, mint egy szünet után az emelvényére visszatért karmester a zenekar előtt, és elégedett mosollyal folytatja a forgalom vezénylését.

Többnyire nincsenek kiírva utcanévtáblák és házszámok, nem túl könnyű megtalálni a szállást elsőre.

A fővárosban még épülőfélben lévő, modern lakótelepen lakom a sokadik emeleten. Tágas, világos folyosó műmárvány burkolattal, a patyolattiszta, négyszobás, a huszonegyedik század kívánatos stíluselemeit felvonultató lakás hostelként üzemel. A szomszédban lakik a jómódú, elfoglalt tulaj a családjával. Az amerikai konyhás nappaliban, a földön ketrec áll, benne egy hófehér, jókora nyúl. Eleinte bizalmatlanul elhúzódik, ahogy lehajolok hozzá, de amikor a rácsokon át mégis sikerül megérintenem puha bundáját, megszagolja az ujjamat, onnantól már nem tart tőlem. Mint aki rálelt egy bűvös szerre, ami által most minden más lesz, mint eddig volt, ha meglát, nyüszögni kezd, míg le nem térdelek mellé, akkor a rácshoz nyomja gömbölyű, puha nyúltestét, érzékeny orrát, lehunyja rózsaszín szemét, mozdulatlanul, némán szuszog, amíg csak érzi a simogatást.

Berat városában hideg tekintetű, unott fiatal férfi fogad, az apartman sötét és igénytelen, szűkös csigalépcső vezet fel egy – már holtszezonra bezárt – földszinti bár teraszáról. Bolyongok a környéken a középkori sikátorokban, egy meredek utcán caplatok felfelé, amikor feltűnik a nyitott kapuszárny. Megtorpanok. Véletlenül besétáltam egy magánportára. A bejárat íve, szélessége, kövezetének stílusa megegyezik és összekapcsolódik a sikátoréval. Oldalt, a kapun belül méretes ház, lépcsőjén idős asszony üldögél, tányér az ölében, eszeget valamit. Intek, hogy elnézést a tévedésért, már fordulnék is ki a kapuból, de az asszony rezzenéstelen arca egy pillanatra megállít. Fejét kissé hátraveti, aztán mintha bólintana és rázná egyszerre, gorombának ható károgással mond valamit, amiből nekem egyetlen szó sem ismerős, a gesztus is idegen, csak találgathatok, hogy mit jelenthet. Elmarasztal, a pokolba kívánja a tudatlan idegent, vagy csak annyit fejez ki, hogy ugyan, nem történt semmi, esetleg elkezdte magyarázni, merre jutok fel a hegyre?

Nem lehet tudni semmit.

Gjirokastrában takaros családi ház tágas szobáját bérlem. Régi, sötét keményfa bútorok, horgolt asztalterítő és függöny, mély csend és nyugalom. Az udvaron délszaki növények, háztáji zöldségek burjánzanak, hangulatos a szőlővel befuttatott hűs kőterasz, a hátsó udvarban egy férfi mindennap pálinkát főz. Szégyenlősen pirulnak előttem az egészségesen pirospozsgás gyerekek, mosolygós az asszony, érzem, hogy beszélne, kérdezne, ahogy én is tőle, de a nyelv elválaszt, a telefon fordítója meg valamiért eszembe se jut. Az interneten hirdetett szállást a külföldön élő legnagyobb gyerek kezeli, tán épp az ő egykori szobájában lakom. A ház ritkán felbukkanó, barátságos urától egy tálcányi mézédes szőlőt és fügét kapok. A kapu, a ház bejárati ajtaja éjjel-nappal tárva-nyitva. Felfelé az utcán, nem messze, ott a régi, palatetős török kori óváros mecsettel, hangulatos bazársorral, felette komor múltat sejtető vár – a Balkán második legnagyobbja – néz a környékbeli varázslatosan kopár hegyekre, a Görögország felé vezető Drino folyó völgyére.

Ezen a településen született az ezerkilencszázas évek elején az ambiciózus Vezér, hogy négyszáz év török uralom, világháborúk, olasz, német megszállás és állandó belviszályok után és közepette megteremtsen valami egységeset. Franciaországban jár egyetemre, kibukva Brüsszelben dolgozik és jogot hallgat, a nyugaton megismert eszmékkel felvértezve tér haza, franciát és erkölcstant tanít, majd innen ível a pályája egész a politikáig, a pártvezérségig és még tovább, a lehető legtovább. Isten igazán bízik a képességeiben, álmosan pislog másfelé, pecázni megy kezdő istenkékkel, esetleg golfozni indul más bolygók már befutott nagy isteneivel.

Pilledt a jelen, idilli a béke.

Nehéz elhinnie az idegennek, micsoda elvándorlási láz zizeg, mocorog a nyugalmas felszín alatt.

„...Elhiszem” – mondom. „De azért vissza is tér, aki elmegy, ugye?”

„Aki ma elmegy innen külföldre, nem jön vissza soha! Soha vissza!” – válaszolja nyomatékosan a többszáz éves, egykor gazdag kormányhivatalnok tulajdonában lévő erődített, tornyos-boltíves török ház idegenvezetője.

Hogy milyen ma Albánia?

Korrupció és munkanélküliség, és minden egyéb, ami az én bajom, a mi bajunk itt, az a te bajod is ott, csak a remény örök mindannyiunkban, hogy majd amott, messze, távol az otthontól minden jobb lesz, könnyebb és átláthatóbb.

Az óvárosban nagy a készülődés, útszakaszok lezárva, elterelések, fehér inges, fekete napszemüveges pasasok fülhallgatóval, kezükben rádió adóvevővel fontoskodnak, rendőrök minden sarkon, a miniszterelnök biztonságos fogadására készül az egész város.

Csak annyit sikerül megtudnom, hogy a helyi diákoknak, pedagógusoknak szándékozik beszédet tartani országuk első embere, a városban elsőként, ezerkilencszáznyolcban alapított iskola mellett, az Obeliszknél, amely pedig az albán oktatás szimbóluma.

Késő délután futok össze az Obeliszktől elfelé trappoló diákok hadával. Próbálok velük szóba elegyedni, mégis mit mondott a miniszterelnökük, de csak szégyenlős hümmögés és vihogás a válasz. Az egyik lány végül kinyögi:

„Reformokat ígért.”

„Miféléket?”

Kuncogás a válasz, vonogatják a vállukat a középiskolások, aztán az előbb megszólaló lány összegzi a lényeget:

Kötelező jelleggel kellett részt venniük az eseményen, tanítás után, már rég otthon lehetnének, nyűgösek és éhesek.

Értek az akadozó szavakból, félreállok, hadd menjenek.

A helyszínen még az emlékmű mellett állnak az asztalok vizespohárral, erősítő és mikrofon, de már pakolják a miniszterelnöki beszéd után a kellékeket a szervezők, hiába próbálok tudakozódni, mint az esti műsorhoz kétségbeesetten anyagot gyűjtő, elkésett riporter, még a diákoknál is kevesebbet mondanak. Kérdésemre mélyeket hümmögnek, és sejtelmes mosollyal ténykednek tovább. Egy pedagógus forma nő tipeg el mellettem sötétkék kosztümben, magas sarkúban, utána sietek, de meggyorsítja lépteit, majd a lépcsőről visszafordul, azt mondja „yes, Prime Minister, yes”, és otthagy. 

De végül is, minek akarom tudni, mit mondott a jelenlegi miniszterelnök?

Hát nem teljesen mindegy?