Az anyák megmentőjének regényes élete
Gárdos Péter az Uramisten, Szamárköhögés, Hajnali láz című filmek után, utolsó filmjének, a szülei szerelmének igaz történetét feldolgozó Hajnali láznak sikeres regényfeldolgozását követően már nemcsak filmrendezőként, de íróként is nagy népszerűségre tett szert. A Semmelweis Ignác rövid boldogsága immáron ötödik, pontosabban szólva negyedik regénye (Hajnali Láz, Királyi játék, Hét mocskos nap, átdolgozva: Szemérmetlen történetek).
Gárdos legújabb regényét is eredetileg filmként képzelte el. Geszti Péter producerrel nyújtottak be közösen pályázatot a Nemzeti Filmintézethez. Ám a kedvező szakmai vélemények ellenére az NFI más koncepció mentén képzelte el megvalósítani Semmelweis történetének filmváltozatát, így azt végül Koltai Lajos rendezhette meg. Gárdos viszont a filmes kudarc dacára megírta történetét szépirodalmi műként. Így – bár a két műfaj eszközeiben, hatásában erősen különbözik egymástól –, mégis képet kaphatunk róla, milyen is lett volna a Gárdos Péter által forgatott film.
A cím az anyák megmentőjeként számon tartott világhírű orvos rövid boldogságának történetét ígéri. Ez bizony csalóka és félrevezető: a tragikus sorsú Semmelweis élete minden volt, csak boldog nem. De vegyük inkább szemügyre, miért is érezte Gárdos aktuálisnak a gyermekágyi láz legyőzőjének életútját: „Semmelweis sorsának ma Magyarországon szerintem egyetlen érvényes megközelítése létezik: a nézőnek vagy olvasónak arra kellene választ kapnia, mennyire volt törvényszerű Semmelweis élete és halála. Adva van egy zseni a 19. században, akit kitagad a világ, akit lényegében elárul a magyar orvostársadalom többsége, és akinek a nevétől a halála után még a felesége is megszabadul. Mi történt itt? Ki a felelős azért, hogy egy ilyen tehetséges embert ilyen brutálisan, részvét nélkül elpusztítsanak, agyonverjék egy Bécs melletti elmegyógyintézetben?” 1
Semmelweis egy túl korán érkezett, megszállottan kutató elme volt, túl erőszakosan hirdette igazát, ezért az egész orvostársadalom ellene fordult. Egyedül maradt harcában, sőt a végén még egy igazán kegyetlen halál is osztályrészéül jutott, megtestesítője lehet a tipikus, sorsüldözött magyar zsenik sorsának. Koltai Lajos filmje is ezekből a sztereotip elemekből építkezik, csak épp nemzeti alapon, magyar-osztrák ellentétnek beállítva Semmelweis tragédiáját. Ahogy Gárdosnál is a környezet kicsinyessége, féltékenysége, irigysége okozza Semmelweis bukását, mikor a bécsi évek alatt pont legjobb gyermekkori barátja, Stolz Xavér fordul ellene. Majd élete utolsó évében másik barátja, Falussy Tihamér árulja el, Semmelweis feleségét felhasználva hozzá.
Pedig Semmelweis sorsának lenne egy nagyon fontos tanulsága korunkra nézve. Története egy 19. századi Oidipusz-történet. Akárcsak Théba királya, Semmelweis egy járvány eredetét, kirobbantóját kutatja, míg végül Oidipuszhoz hasonlóan rá kell döbbennie, ő maga a bűnös. Miközben egyre monomániásabban keresi a betegség okait, ő boncol a legtöbbet, így akaratlanul is ő fertőzi meg leggyakrabban hullaméreggel az egészséges, szülő nőket. Ugyanis a gyermekágyi láz járványszerű terjedése paradox módon a modern orvoslás fejlődésének volt az eredménye. A betegségek eredetének, az emberi test működésének és kóros elváltozásainak megértéséhez a boncoláson keresztül vezetett az út. Így az orvosok szakmai értékmérője is lett, milyen gyakorisággal, alapossággal boncolnak. A kezükbe beleivódott hullaszagot, amit a sima szappanos kézmosás nem tüntetett el, nem szégyellték, épp ellenkezőleg, hivatásuk értékmérőjeként tekintették, amint erre az anatómiaprofesszor, Jankovich (becenevén: Fürkész) oktatja a kezdő medikusokat a boncteremben tett első látogatásukkor: „Ne fintorogjanak, uraim! Még néhány év és az önök kezéről sem mosható le ez a szag soha többé! De többet mondok! Önök mind büszkék lesznek erre a bűzre! Mert ez a szag, ami a kezükről majdan folyamatosan párologni fog, azt jelzi a világnak, hogy önök gyógyítással foglalkoznak. A mai nappal megtesszük az első lépéseket az irányba, hogy az önök keze örök időkre meg legyen jelölve ezzel az illattal.”
Mit sem sejtettek arról, hogy ezáltal sok esetben nem gyógyítottak, hanem ellenkezőleg: gyilkoltak. Semmelweist is tanára és barátja – a boncolás során szerzett seb miatt vérmérgezésben elhunyt Kolletschka – halála juttatja a felismeréshez: a klórmeszes kézmosással megelőzhető a szepszis terjedése. Sőt: Semmelweis korai halálának előidézője is a boncolással együtt járó, gyakori szakmai ártalom volt. Mint ez Benedek István kutatása nyomán ma már bizonyított, fiatal orvosként egy szifiliszes, terhes nő boncolása során fertőződött meg a vérbajjal, és ennek agyi szövődményei vezettek el az utolsó éveit kísérő személyiségtorzulásokhoz, dührohamokhoz. Így került be végül abba a döblingi szanatóriumba, ahol előtte Széchenyit is gyógykezelték és ahol dührohamát megfékezendő ápolói gyakorlatilag agyonverték. A 19. század második felétől a 20. századi modernizmuson át az európai ember a tudomány és a technika fejlődésétől várta az emberiség sorsának újabb aranykorát. Még vakon hitt a tudományos-technikai haladásban, míg posztmodern korunk már érzékeli a folyamat árnyoldalait, s elvesztette feltétlen bizalmát a töretlen és egyenes ívű fejlődésben. Bár Semmelweis saját korának gyermekeként nem érzékelhette ezt az ellentmondást, de a mai kor embere számára ilyen tanulsággal is szolgálhatna élete. De Gárdos Péternek mindebből sikerül valamennyit érzékeltetnie, ahogy főhőse jellemfejlődésében végigkíséri Semmelweis morális válságát, azt a belső folyamatot, amely már szinte megszállottságig fokozódó kutatásra ösztönzi, majd azt az utat, ahogy hibáit felismerve sikerül felfedezését egyre jobban finomítani.
A fülszöveg szerint Semmelweis bukásának egyik oka az volt, hogy „Karrierje legfontosabb pillanataiban képtelen volt megszólalni.” De ez a beszédképtelenség nemcsak a regény főhősére, hanem a többi szereplőre is igaz. Mind feldolgozatlan lelki teherként hordozzák magukban gyermekkori traumáikat és folyamatos szélmalomharcot vívnak démonaikkal. Talán ez teszi igazán maivá, aktuálissá, magyar sorstragédiává Gárdos regényét, hiszen a többszörösen is traumatizált magyar társadalmat mind egyéni, mind közösségi szinten máig jellemzi a kommunikációs zavar, az elkövetett bűnök elhallgatása, elbagatellizálása, a szembenézés hiánya és a felelősség alól való kibúvás, annak másokra hárítása.
A regény központi története Gárdosnál is a gyermekágyi láz legyőzéséhez vezető út, amelyet az 1865-ös utolsó év, az egyre jobban elhatalmasodó betegség és tragikus halál zár keretbe, megadva ezzel a mű és a főhős sorsának drámai alaphangját. Míg a cselekmény fősodra az 1839-40 közötti két pesti egyetemi évet és az 1841 és 1850 közötti bécsi egyetemi időszakot, illetve az Allgemeines Krankenhaus 1. számú szülészeti klinikáján eltöltött pályakezdő éveket öleli fel. Azt az nagyívű, sok buktatóval teli utat kíséri végig, ahogy a fanatikusan kutató Semmelweis eljut a később korszakossá váló felfedezésig. Bár ezáltal a történet menete lineárisnak tekinthető, Gárdos mégis gyakran él olyan filmes eszközökkel, mint a flashback vagy mozaikos szerkesztést eredményező gyors vágások. A filmes elemek erős jelenléte, a cselekmény drámaisága, a zolaian sötét és démoni atmoszféra, valamint a pszichothrillerekre jellemző, a nézőt-olvasót fogva tartó állandósult feszültség alapján könnyen magunk elé képzelhetjük, milyen film is kerekedett volna a regényből, ha azt Gárdos Péter rendezte volna meg.
1 Gárdos Péter nem forgathatott filmet, ezért könyvet írt Semmelweisről. Könyves Magazin, 2022. szeptember 27
Gárdos Péter: Semmelweis Ignác rövid boldogsága. Open Books, 2023. Budapest.
