Az Irodalmi Jelen 25 jubileumi számára készült antológia online témablokkját Székelyhidi Zsolt fotója illusztrálja 

Kodolányi Gyula

Meddig még, s mivégre

 

Meddig még, s mivégre, e két kitárt nyári ablak, a borsika és a levendula felcsapó illata, az üvegtáblákban kettősen, négyesen tükröződő nagyobb zöldpontos csipkézete, benne a világoskék szabálytalan foltjai, a nap-pászmázta világoszöldek, a hűsen átlengő levegő hullámai? Meddig a távoli varjúkárogás, mint békés anekdota, a város acéltüdejének ütemmé szűrt szisztoléi, dobpárbajjá rendeződő robbanásai?

Meddig még a sok ablakszárny, melyekben keretezett képekké osztódik, s áll össze a látvány e története, e tét nélküli s múlékony aranykor?

S mivégre én, kiben a rezzenések e táncszvitje, ezer töredéke, a teljesség kottázhatatlan algoritmusává áll össze? Meddig még ez a nekem küldött kegyelmi ajándék?

 

KODOLÁNYI GYULA (Budapest, 1942) Kossuth- és Primma Primissima-díjas író, költő, esszéista, szerkesztő, egyetemi oktató. 1970–1985 között az ELTE BTK Angol Tanszékének, 1985–1990 között az Összehasonlító és Világirodalmi Tanszéknek volt munkatársa. 1992–2017 között a Magyar Szemle alapító főszerkesztője. 1992–1996 között a Duna Televíziót irányító Hungária Tv Alapítvány alelnöke. 2004–2009 között az Emory Egyetemen (USA) tanított. 2010–2020 között a Hungarian Review alapító főszerkesztője, jelenleg főmunkatársa. Az MMA rendes tagja (2013, Irodalmi Tagozat). Legutóbbi kötetei: A szavak súlyáról. Esszék és beszélgetések, 2012–2020 (2020), A világfa ágain (életútinterjú, 2022), Antall Józseffel a világszínpadon (dokumentumok, emlékezések, értékelések, 2023).

 

Bollobás Enikő

Ihlet és kétkezi munka

 

A létezés szakmában dolgozom című

Kodolányi Gyula-vers keletkezéstörténetéről[1]

 

Széles körben elfogadott nézet, miszerint az írásfolyamat két, minőségileg különböző részfolyamatból tevődik össze. Van egyrészt az „ihlet”, a Múzsa csókja, az isteni sugallat, a Spiritus, a „teremtés”, amely akár a folyamat irracionális és transzcendens részének tekinthető. Mint Pilinszkynél olvassuk, a vers „élményen túli, kreatív indíttatás” eredménye, amely „valamiképpen a semmiből ered, Isten teremtő alázatának a semmijéből” (Pilinszky 1970: 240), ekképp az isteni teremtéssel egyenrangú. Ez esetben –Jeffrey Maitland genetikus kritikus szavaival – az ihletett művésznek „nincs előtudása a megszülető műalkotásról” (Maitland 1976: 394). A művésznek legfönnebb csak tudatalatti/tudattalan sejtése/elképzelése van a végtermékről, valamiféle „öntudatlan előtudása a produktumról” (399, 400). A költő szinte csak megy a vers után, amely önmagát írja.

Allen Ginsberg elmondása szerint így született a Kaddis című költemény, amelyet majd’ 30 óra maratoni alkotói futamot, az alkotói folyamat „szakadatlan impulzusát” követve írt meg a költő, a virrasztás, az éhezés, Ray Charles zenéje, a metamfetamin-kristály folyamatos szedése, a hallucinációk és New York vibráló környezete révületében, folyamatos transzban, melyek együttesének „kémiája egyféle látomásra való késztetést katalizált benne” (Ginsberg 2022: 199).

Fel sem álltam az asztaltól szombat reggel hattól vasárnap este tízig, gondolataimat egy pillanatra sem térítettem el a tárgytól, csak írtam, leszámítva a mosdóra járást, csésze kávékat, egy keménytojást […] meg pár Dexedrine tablettát, hogy megmaradjon a lendület. Húsz óra elteltével a figyelmem már elkalandozott, az írás széttartóbbá vált, a disszociációkat nehezebb volt egymáshoz hangolni, a nem evilági messianisztikus kitörések kezdtek kínossá válni, de tartottam magam, míg a munka végéhez nem értem. Végre rögzítettem időrendben az utolsó részletet is, anyám gyásztáviratával együtt. Később még visszatérhettem az anyaghoz, rendbe rakni. (200)

A 30 óra elteltével befejezte a hosszú verset, amelyből azután már csak húzni kellett.

A másik oldalon ott vannak a kritikai kontrollt, az írás „kétkezi munka részét” (Ottlik 1980: 205) hangsúlyozó költők, akik a formálás és az elrendezés szerepét emelik ki, amely ekképp az alkotó tudatos és racionális kontrolljának gyümölcse. Ennek a felfogásnak az egyik legismertebb kifejtését Edgar Allan Poe-nál találjuk, aki A műalkotás filozófiája című, 1846-ban született esszéjében A holló című vers állítólagos keletkezéstörténetét rajzolta meg. A racionális tervszerűséget, a józan elgondoltságot és a kimunkálást hangsúlyozza, amivel az intuitív géniuszról alkotott képet igyekszik cáfolni.

Legtöbb író − kivált a versköltők − jobb szeretik, ha alkotásaikat valami nemes láz, valami eksztatikus intuíció gyümölcsének tekinti a világ, és valósággal borzadnak attól, hogy a közönségnek csak egy pillantást is engedjenek a kulisszák mögé: a gondolat nyers és nehézkes ingadozásaira [... ] a már-már kiérlelt ötletekre, amik utólag használhatatlannak bizonyulnak, az óvatos válogatásokra és lemondásokra, a fájdalmas törlésekre és beszúrásokra. (Poe 1974: 70)

A romantika inspirációs tanával szembehelyezkedve Poe azt állítja, hogy az alkotás tudatos folyamat: ő maga is racionálisan szerkesztette meg a költeményt, és azt hangsúlyozza, „hogy kompozíciójában egyetlen mozzanat sem tulajdonítható a véletlennek vagy az ihletnek, hogy a munka fokról fokra, egy matematikai probléma megoldásának pontosságával és rideg következetességével halad előre – a megoldásig” (71). Minden sorral a hatás intenzitásának elérésére törekedett, az élményt, a témát, a refrént is logikai műveletek segítségével találta ki. Mindehhez meg kellett tervezni a terjedelmet, a hatás elérésének módjait, optimálisabb útját, a tónust (ez a szomorúság, a melankólia) és az egyéb „trükköket” (74), melyek között említi a refrént, a legmelankolikusabb téma kigondolását, az alkalom és a helyszín pontosítását.

Az alkotást elindító impulzusok

Paul Valéry oxfordi előadásában „a játékba-lépés […] kettős lehetőségéről” beszél, két forrásban jelölve meg a költemény eredetét: ez pedig egyfelől valamiféle „váratlan esemény” („a kifejezés vágya”), másfelől a forma, különösen a ritmus.

A költőt valamely váratlan esemény, belső vagy külső véletlen ébreszti fel az emberben: egy fa, egy arc, egy „tárgy”, egy érzelem, egy szó. [...] a kifejezés vágya kezdi a műveletet, annak a vágya, hogy lefordítsuk azt, amit érzünk; de másszor, épp ellenkezőleg, valami formaelem, kifejezés-forma keresi okát, keres magának értelmet lelkem terében... Jól jegyezzék meg a játékba-lépés e kettős lehetőségét: néha valami kifejezést keres: néha valamely kifejezési eszköz keresi azt, aminek szolgálatába állhat (Valéry 1946: 102).

Utóbbi kapcsán Valéry elmondja, hogy amikor egyszer az utcákat rótta, elkapta egy ritmus, „rá[m]telepedett és nyomban valami különleges működés benyomását keltette” (82). A ritmusok megsokszorozódtak, „élő gépezetté” változtatva a költőt, akiből „a járás […] igen élénk gondolat-sugárzást” váltott ki (83). Példaként Tengerparti temető (Le cimetière marin) című költeményét említi, amelyről a következőket írja:

először egy bizonyos ritmussal kezdődött bennem, a 10 szótagos, 4-6 cezúrás francia verssor ritmusával. Egyelőre sejtelmem sem volt olyan eszméről, amely betölthetné ezt a formát. Lassanként a lebegő szavak belerögzítődtek, apránként meghatározva a tárgyat, s a munka (igen hosszadalmas munka) kezdetét vette. (102)

1931-ben T. S. Eliot hasonlóképp fogalmaz Stephen Spendernek írt levelében: „Saját versírás-elméletem lényege: az ember előbb rálel egy ritmusra, egyfajta mozgásra, amelyet később tölt meg értelemmel, az értelemhez való közelítéssel” (Eliot 2015: 895). Nem sokkal később A költészet zenéje című esszéjében (1942) szintén a ritmust nevezi meg versei eredetének: „egyes versszakok, néha teljes költemények is először szavakat kereső ritmusként jelentkeznek, s ez a ritmus lesz aztán a tartalom és a képvilág szülője” (Eliot 1981b: 331).

A szó muzsikája, hogy úgy mondjam, egy bizonyos metszéspontban csendül meg: függ egyrészt a közvetlen előtte és közvetlen mögötte elhangzó szavaktól, hozzájuk fűződő viszonyától, lazábban a tágabb kontextustól, másrészt egy másik viszonytól: az adott kontextusban érvényes jelentésének s az összes többi jelentésének egymáshoz való viszonyától, más szóval, a szó asszociációs körének sugarától. (325)

A vers ritmusban való gyökereztetése megfelel Derrida egyik poematikusság-kritériumának, miszerint a „költőiség nem más, mint amit szeretnél megtanulni” „par coeur” (Derrida 2002: 276). Vagy említhetjük Karinthy ennél keserűbb megszólalását is:

Halló, itt Karinthy Frigyes, költő, a huszadik századból!

Mené, tekel …

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:

Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

A költemény eredetének másik forrásával kapcsolatban Paul de Mannál olvassuk, hogy Serge Dubrovsky, a modern francia irodalomelméletet föltérképező tanulmányában Merleau-Pontyra hivatkozva „a percepciót választotta modellül az irodalmi aktus leírásához” (de Man 2002: 71). De Mannál is a percepció jelenik meg az irodalmi alkotás aktusának modelljeként: „érzékelek, tehát vagyok”, írja (71).

A percepció ugyanakkor tág fogalom: lehet annak a „váratlan eseménynek” az appercipiálása, amelyről Valéry ír: „egy fa, egy arc, egy »tárgy«, egy érzelem, egy szó. […] a kifejezés vágya”. Vagyis egyaránt tartalmazhatja a külső és a belső történéseket, azt, amit a költő maga előtt lát, és azt is, ami benne végbemegy. Utóbbit nevezi Németh G. Béla „lelki tartalomnak”, amely kikényszeríti az alkotás akarását, és megszólalásra készteti a költőt. Ebben a felfogásban e lelki tartalom belső szerkezetének következménye lesz a mérték, a ritmus, a sor- és strófaszerkezet, a hangnem, a műfaj.

A vers, kivált a lírai vers mérték-ritmusát, sor- és strófaszerkezetes kötöttbeszéd jellegét, hangnemét és műfaját csak következményként, a megszólalásra késztető, a közléskényszert kiváltó, a műalkotás akarását elindító lelki tartalom belső szerkezete következményeként szabad felfogni. (Németh G. 1984: 148)

A költőt megszólalásra kényszeríthetik a leginkább hétköznapinak tartott események is. Az angol-amerikai imagista költőcsoport az észlelést emeli az alkotói folyamat legfőbb eszközévé: az imagista vers nem tesz mást, mint leírja, amit lát, de-familiarizálva azt, ami megszokott, hétköznapi; ezzel a megszokottat is az „érzékelés szférájába” vonja, úgy appercipiálva a jelenségeket, mintha ezek először jelennének meg. Amiről – csak mellékesen jegyzem meg – Pilinszky ír az Apokrif kapcsán: „Küzdenem kellett azért, hogy először lássak rá a dolgokra: egy csecsemő szemével. Szavanként újra és újra, hogy amit csinálok, ne váljon »irodalommá« (Pilinszky 2002: 77–78). Mintha továbbgondolná az ismert baudelaire-i tézist, miszerint „a zsenialitás nem más, mint önként visszahívott gyermekkor, gyermeki szellem” (Baudelaire 1964: 135; „le génie n’est que l’enfance retrouvée à volonté”, Baudelaire 2024: 424). Vagyis a géniusz nem más, mint a gyermekkor szándékos újramegtalálása.

A percepció az amerikai későmodernek, illetve korai posztmodernek alkotói vezérelve lesz. Charles Olson A projektív vers című 1950-es esszéje talán az első, és minden bizonnyal a legfontosabb hitvallás a percepció jelentőségéről: itt fejti ki, hogy a költőnek arról kell írnia, ami érzékszervei előtt van, amit lát, és amit hall.

A költés (nevezhetjük felismerésnek is) bármely adott pillanatában megjelenő tárgyakat pontosan úgy és olyannak lehet és kell kezelni, ahogyan és amilyennek ott megjelennek, nem pedig valami versen kívüli gondolat vagy előzetes elképzelés szerint. (Olson 1966: 303)

Vagyis kizárólag a percepciónak szabad hajtania a verset („minden percepciónak azonnal és közvetlenül egy további percepcióhoz kell vezetnie”; 299), s a Merleau-Ponty-i tételekre támaszkodva hangsúlyozza, hogy a „befogadás” és a „továbbítás” közti folyamatnak megszakítatlannak kell lennie, amit a világot még a maga nyerseségében és sürgető azonnaliságában befogadó test részvétele garantál (Olson 2002: 250). A befogadás és a továbbítás egyetlen megszakítatlan folyamatként való konceptualizálása Olson poétikájának központi eleme: innen ered ugyanis a személytelenséget hangsúlyozó nem-lírai alapállása, vagyis a költői énnek nem egóként, hanem a percepciók közvetlen befogadójaként és továbbítójaként való felfogása.

Mi több, az észleleteket nem szabad versen kívüli (vagy a versírást megelőzően létező) ideákhoz kapcsolni. Ebben a tekintetben Olson radikálisan eltért az ötvenes években még uralkodó nagymodernista irányzattól, amelynek képviselői éppen az észlelés gondolati sémákba illesztését hirdették. Ennek az elképzelésnek iskolapéldája Eliot 1921-es, A metafizikus költők című tanulmánya, amelyben azt hangsúlyozza, hogy a külső és belső történések a költő elméjében „egységeket képeznek”:

az elme szüntelenül egységbe olvasztja a tapasztalat sokféle anyagát; a köznapi ember tapasztalati anyaga kaotikus, rendszertelen, töredékes. […] szerelmes lesz és Spinozát olvassa, és nála ennek a kétféle tapasztalatnak semmi köze sincs egymáshoz, és nincs az írógép zajához, vagy a főzés szagához; a költő elméjében ezek a tapasztalatok mindig újfajta egészeket képeznek. (Eliot 1981c: 142)

Ám előbb az imagisták, majd a későmodernek számára nem a versen kívüli ideákhoz való igazodás, esetleg azok alátámasztása vagy illusztrálása adja a percepció-rögzítés jelentőségét, hanem az, amiről Valéry azt írja, hogy a percepciók poétikai rögzítése már önmagában „értéket változtat”, aminek következtében a költővel együtt, és általa, az olvasó is ihletetté válik:

a közönséges világ minden lehető külső és belső tárgya, lények, események, érzések és cselekedetek, bár megjelenésükre nézve ugyanazok maradnak, amik közönségesen, valami meghatározhatatlan, de bámulatosan igaz viszonyba kerülnek általános fogékonyságunk módozataival. Más szóval, hogy az ismert lények és dolgok, – vagy inkább az eszmék, melyek őket képviselik – valamiképpen értéket változtatnak […] elzeneiesednek, egyik a másikra visszhangzóvá, s mintegy harmónikusan (sic!) összekapcsolttá válik

[…]

A költőt attól az egyszerű tényről ismerjük meg, hogy olvasóját „ihletetté” változtatja. Az ihlet, ténylegesen szólva, kegyes felhatalmazás, melyet az olvasó ad költőjének: az olvasó nekünk tulajdonítja hatalomnak és varázsnak azokat a természetfölötti érdemeit, melyek benne fejlődnek ki. (Valéry 1946: 80, 81-82)

A hétköznapi percepciók rögzítésének kérdése szorosan kapcsolódik a hüperbolé lírai konvenciójához, valamint a líra epideiktikus képességéhez. Ezzel kapcsolatban írja Jonathan Culler, hogy a líra abban az értelemben hiperbolikus, hogy felnagyítja a mások számára esetleg jelentéktelen eseményeket (Culler 2015: 259), epideixisként pedig értékteremtő képességét említi (350). Az, hogy a lírai megnyilatkozás epideiktikus jellegű lehet, nemcsak a felmagasztalásra és a feddésre vonatkozik, hanem arra is, hogy a líra értéket jelöl meg (128); mi több, ezen értékekről meg kívánja győzni olvasóját. Culler szerint az epideixis legjobb fordítása ezért a következő: „olyan diszkurzív cselekedet, amelynek a célja a meggyőzés, a magával ragadás, az újítás” (130). Culler a Grice-féle „együttműködési elv” megnyilvánulását látja itt: az olvasó elfogadja, hogy „beszélgetőtársa”, az interlokútor, vagyis a költő, valami fontosat, relevánsat mond – akár pusztán percepcióinak rögzítésével (260). Stanley Cavell perlokúció-értelmezését („a perlokúciós aktusok szabad utat engednek a képzeletnek és a virtuozitásnak”; Cavell 2005: 173) kölcsönvéve Culler hangsúlyozza, hogy a líra éppen értékteremtése, az értékekről való meggyőzése révén, mondható perlokúciós megnyilatkozásnak (Culler 2015: 129).

Javítások

A javítások kérdéséhez elsőnek egy amerikai példát említek, Walt Whitmant, aki a Fűszálak hét kiadásában szereplő verseket folyamatosan javította – nemcsak a kötetek tartalmán és az egyes versek sorrendjén változtatott, de a versek szövegén is, míg eljutott a számunkra végleges, a halálos ágyon jóváhagyott, 1891-92-es változatig.

Ezt a tudatosságot hangsúlyozza T. S. Eliot is a költői személytelenségről alkotott közismert tézisében, összekapcsolva azt a minőség kérdésével:

A költői alkotásban nagy (és kötelező) szerepe van a tudatosságnak és elvi elhatározásnak. Jól tudjuk: a rossz költő pontosan akkor öntudatlan, amikor tudatosnak kellene lennie, és tudatos, mikor éppen öntudatlanságra volna szükség. […] A költészet nem szenvedélyek zsilipjeinek felnyitásából áll, hanem elzárásából; a költészet nem a személyiség kifejezése, hanem a személyiség megszüntetése. (Eliot 1981a: 70, 71)

Az amerikai költészet területéről több, hasonló kritikai kontroll alá vetett klasszikus juthat eszünkbe. Így Ezra Pound nevezetes „metró-verse”, amelynek keletkezéséről részletesen beszámol a költő (Pound 1914), leírva, hogy ez a „metró-élmény” előbb egy 30 soros vers megírására késztette, amelynek felét fél évvel később kihúzta, míg végül egy évvel később két sor maradt:

Ez arcok jelenése a tömegben:

Szirmok egy nedves, fekete ágon.

                     (Károlyi Amy ford.)

Közismert, hogy bőséges húzások után nyerte el végső formáját T. S. Eliot Waste Landje (Átokföldje) is, melyet szintén Pound rövidített le; ezt a „szerkesztett” kéziratot 1971-ben ki is adták (Eliot 1971). Poundnak az Átokföldje kéziratán végzett javításai – főként kihúzásai, törlései, amelyeket Eliot egytől egyig elfogadott – szándéka szerint modernné tették a szöveget. Pound szerint Eliot anyaként hordozta szíve alatt a magzatot, míg az ő feladata a radikális császármetszés volt (id. Van Hulle 2022: 99). Korábban Eliot is javítgatta ugyan a szöveget, de mint Dirk Van Hulle szellemesen rámutat, míg Eliot saját javításai „a thesaurus elvét” követték, vagyis csak szinonimákra és kapcsolódó jelentésű szavakra változtatta a meglévő kifejezéseket, míg Pound „strukturálisan is újragondolta a verset”. Vagyis míg Eliot inkább egy kiadói szerkesztő munkáját végezte el, addig Pound revíziói olyanok, mint amilyeneket maguk a szerzők eszközölnek (Van Hulle 2022: 99). Pound tehát egyszerre javított szerzőként és olvasóként, igazolva Pierre-Marc de Biasi tételét, miszerint a javítás az írás és az olvasás konfrontációjának eredménye (de Biasi 1996: 55).

Alkotói módszerek: Kodolányi Gyula A létezés szakmában dolgozom című versének keletkezéséről

A továbbiakban Kodolányi Gyula egyik versének keletkezés- és alakulástörténetét mutatom be. A vers születéséről kivételesen sok és kivételesen sokféle információval rendelkezünk: nemcsak azért, mert a szövegváltozatok birtokában ismerjük az endogenezis folyamatának különböző lenyomatait, de azért is, mert ismerjük az exogenetikus dokumentumokat is, vagyis az írásfolyamatot inspiráló és előkészítő jegyzeteket, amelyeket Ottlik Géza egyik kötetének olvasása közben készített a költő. Pontos rálátásunk van az organizmusként kifejlődő szöveget befolyásoló környezetre és az azzal kialakított ökológiára, a szöveggenetika biológiából átvett terminusával az Umweltre, amelybe beletartoznak az Ottlik-esszékről készített jegyzetek és a szövegekbe írt margináliák is (Van Hulle 2022: 66–67).  

Kodolányi jegyzetei Ottlik Próza című kötete néhány esszéjét dolgozzák fel, elsősorban a Márainak és Cs. Szabónak szentelt írást, A regényről, a Körkérdés Jézusról és a Fák és a festők című szövegeket, valamint a Lengyel Péterrel készült beszélgetést. A jegyzetekben kiemelt gondolatok az irodalom által szerzett különleges izgalomra, az irodalom szükségletére, az általa okozott „mélységes kielégülésre” vonatkoznak (Márai, Cs. Szabó); érintik a sortördelés és az enjambement kérdéseit (A regényről), az írás kétkezi munka-jellegét (Beszélgetés Lengyel Péterrel), a hallgatás különös szükségességét (Beszélgetés Lengyel Péterrel), „a világ teljes sértetlen valóságára” „keletkező állapotban” reflektáló írásművészetről (A regényről), a „világ eredeti épségét és teljességét” visszaállítani igyekvő írásmesterséget (Körkérdés Jézusról), a „létezés formai megragadását” megvalósító költészetet I, amelyben az élet „nagyobbszabású dologként” jelenhet meg (Körkérdés Jézusról), az emberi tudás korlátainak elfogadását (Beszélgetés Lengyel Péterrel), a „mondhatatlan” kimondása helyett a „nehezen kimondhatót” választó éthoszt (Beszélgetés Lengyel Péterrel), a kimondhatatlan dologról való beszéd oktalanságát (Körkérdés Jézusról), valamint – a Kodolányi-vers címe alapján talán a legfontosabbként – a „létezés-szakma” tudatos választását (A regényről, Iskola a határon).

A jegyzetekből azután készült egy rövid kivonat, amely feltehetően azokat a sorokat tartalmazza, amelyeket a költő a legfontosabbaknak tartott, s amelyek a vers gondolati vázát alkotják.      

A regény a hallgatás szövetéből

készül, nem a beszéd fonalából.

A regényt már csak a hallgatás

előzi meg

majd a létezés-szakmában dolgozom

Költészetről, írásról, vagyis létezésünk

formai megragadásáról van szó

a világ mégis különb hely,

az élet mégis nagyobbszabású dolog,

mint amilyennek emberi ésszel látszik

szépségének látványosan hetyke meg-

fellebbezhetetlensége azt mondta

akaratlanul és némán, azt hirdette

diadalmasan

Ha pedig nincs benne a művemben

mindez, anyám, az égbolt, Jézus,

akkor semmi sincs benne.

Végül három szó szerinti idézet került a versbe Ottliktól: „A regényt már csak a hallgatás előzi meg”, „A létezés-szakmában dolgozom”, „az élet mégis nagyobbszabású dolog, mint amilyennek emberi ésszel látszik”, valamint egy olyan találó szó, mint a hetyke („enyhén hetyke orr”).

Az ún. „intertextuális állapot” (Van Hulle 2022: 130) izgalmas esetéről van tehát itt szó, amikor is, mint Julia Kristeva írja, az egyik szöveg felszívja és transzformálja a másikat (Kristeva 1984: 66). A genette-i transztextualitás, a „textuális transzcendencia” működésének lehetünk tanúi (Genette 1996: 82), konkrétan a hipertextualitásnak (86), amikor is a hipertextusként megjelenő „másodfokú szöveg”, vagyis Kodolányi verse tartalmazza és transzformálja az Ottliktól beemelt néhány hipotextust. Ez esetben a deriváció bevallott, az intertextuális nyom látható. Ottlik szövege ténylegesen jelen van, mégpedig explicit módon és szó szerinti formában: a címben és a szövegben idézőjelek között.

Ám ami a szó szerinti átvételeknél még fontosabb, az az, ahogyan a költeményt előkészítő jegyzetek az Ottlik-szöveg szellemi lenyomatát adják, amelyet Kodolányi egészében appropriált és továbbgondolt, és amelyből a vers táplálkozik. Hiszen az idézeteken túl a gondolatokkal, az éthosszal és a filozófiával való azonosulásról is szó van, amelyek átvételét nem jelzi a vers, és a kivételesen birtokunkban levő jegyzetek nélkül nem is feltétlenül fedeznénk fel. Hiszen, mint Pierre-Marc de Biasi az intertextuális endogenetikussá válásával kapcsolatban írja, „az átvétel minden jele fokozatosan elhomályosul a szövegkontinuumban, s az intertextuális elem végül teljesen beleolvad az írás szövetébe” (de Biasi 2021: 48).

Mi több, az exogenetikus elemek endogenetikussá válása során (de Biasi 1996: 45) eltűnik a hierarchia a hypotextus és a hypertextus között éppúgy, mint a két alkotó között, s a két alkotói tudat mintegy összeforr, együtt képezve a Bahtyin által leírt együttalkotói tudatot (a „ko-kreativitást”; Baktyin 2004: 142). Ennek során két dolog történik: egyrészt Kodolányi versébe – az idézőjelek ellenére és azok mellett – hibátlanul, mintegy varrás nélkül belesimulnak az Ottlik-gondolatok, másrészt az immár a Kodolányi-vers alkotta szöveg visszahatólag képes gazdagítani az Ottlik-szöveg jelentésességét azáltal, hogy új környezetet, új Umweltet teremt a hypotextusnak, megvalósítva a Genette-féle ún. együttes jelenlét viszonyát (relation of copresence; Genette 1997: 1 / relation de coprésence; Genette 1982: 6), mind a szövegek, mind az alkotók között. Ez az, amit Riffaterre szerint csak az intertextuális olvasás képes nyújtani (a lineáris olvasás nem), s amelyet az irodalmisággal azonosít (id. de Biasi 2121: 34): „Az intertextualitás […] az irodalmi olvasás sajátja. Egymagában hozza létre a jelentésességet, miközben a lineáris olvasás az irodalmi és nem irodalmi szövegek esetében is csupán jelentést teremt (Riffaterre 1979: 34)”.

Most lássuk magát a verset, annak öt változatát (a négy előszöveget és az egy végső változatot).

1. változat (javítások nélkül)

Megjegyzem az akácvirágzás idejét,

(van év, hogy kétszer is), az üres

palackokat összegyűjtöm, hogy

a leveleket, ha díjátalányos, hagyom, várjanak

még egy darabig asztalomon

Öklömmel kis körben ledörgölöm

a zúzmarát a buszablakról, hogy

kilássak, és nem bánom meg sosem.

Elolvasom a Vásárlók Könyvét, s már

nem írok beléje panaszt, javaslatot.

„A regényt már csak a hallgatás

előzi meg”, vigasztalom magam, míg

hallgatagon zuhanyozom. A hely

emberi szövevényét gondolom magamban

tovább. Pórusaimban ilyen

térképekkel bandukolok a gyanútlan

forgalmi lámpák ritmusára: egyszer

majd papírra vetem őket, ha az

írásbeliség ideje visszatér. A világ

telis-tele feljegyzetlen örömökkel, enyhén

hetyke orrokkal, óriás vadgesztenyékkel

és véletlen összemosolygással, a napkeltekor még mindig hamisítatlan

az égbolt

a világ. Egyszóval, „az élet mégis

nagyobbszabású dolog, mint amilyennek

emberi ésszel látszik”.

Már ez a legelső változat (amelyen a későbbi javításokat nem jeleztem) is tartalmazza a vers legfontosabb gondolatait, amelyek a költői „létezés-szakma” elemeinek, illetve az annak feltételeként (egyúttal következményeként) megvalósuló emberi magatartás pilléreinek tekinthetők. Ezek között a legfontosabbak a környezet megóvásának imperatívusza; a természeti ciklusok iránti figyelem és a szinte észrevétlen természeti jelenségek (mint az akácvirágzás és a napkelte) ünneplése; a zúzmarával elzárt konkrét (és talán metaforikus) buszablak megtisztítása annak érdekében, hogy kilásson a világra; érdeklődés még a fogyasztói normákra adott emberi reakciók iránt is; ráhangolódás a hely erőterére (beleértve nemcsak az emberi viszonylatokat, de a forgalmi lámpákat is); végül legfőképp a szépség kiváltotta „feljegyzetlen örömök” megélése (mint az enyhén hetyke orr, az óriás vadgesztenye és a véletlen összemosolygás).

Ám ha csak ennyi volna a versben, akkor bármilyen nyelven, bármilyen korban és bármilyen országban megszülethettek volna ezek a sorok, és bár mindenütt lényegi üzenetet mondtak volna ki, a hetvenes évekbeli sajátosan magyar viszonyok hiányoztak volna belőle. A költemény ugyanis mindenekfelett a Kádár-korszakban élő értelmiségi méltóságmegtartó emberi tartásának egyik jellemző lenyomata. Annak a költőnek az attitűdjéről van szó, aki várakoztatja a hivatalos („díjátalányos” vagy „díjelőleges”) leveleket, s aki – nem tekintve ezeket az éveket az „írásbeliség idejének” – hallgatással válaszol a diktatúra által megajánlott lealacsonyító alkukra. Mindeközben tudatosan kialakított és organikusan összeálló értékrendje szerint él: nem szemetel, kinéz a buszablakból (tudván, hogy nem bánja meg sosem), a „hely emberi szövevényét” követi (miközben flâneurként rója az utcákat), észreveszi és megünnepli az akácvirágzást éppúgy, mint a hetyke orr és a vadgesztenye hétköznapi szépségét, értékeli a Kádár-rendszer atomizált és elidegenedett társadalmában, a magukba forduló emberek közt oly ritkán felvillanó összemosolygást. Ez pedig olyan különös alapállás, amely ugyan a politikai viszonyokra adott válaszból ered, de a politikától független vagy afölötti régiókba röpíti a lírai ént, és különleges intenzív pillanatokkal, a lét szinte euforikus örömével tölti el. S miközben ez a gondolatsor elvezeti a verset Ottlik éthoszának a zárlatban megfogalmazott konklúziójához („az élet mégis nagyobbszabású dolog, mint amilyennek emberi ésszel látszik”), visszahatólag új elemekkel gazdagítja a vers előkészítéseként feldolgozott Ottlik-esszéket.

Egy több mint negyven évvel később született esszéjében Kodolányi részletesen ír erről az ottliki habitusról, Ottlik világának „jelentéktelennek tűnő örömeiről”, arról a banális emberi miliőről, amelyben az „emberi kapcsolatok aszinkróniái és aszimmetriái” ellenére „Ottlik átélésében minduntalan fények ragyognak fel”. Mindez felemeli az olvasókat, „méltóságot és értéket ad saját mindennapjaik öröm-villanásainak”. A szeretet, a szabadság és a szépség hármasában jelöli meg Ottlik figyelmének – Ottlik kifejezésével a „létezés-szakmának” – a sarokpontjait, amelyeket a jézusi létszeretet tanítása foglal egységbe (Kodolányi 2024).

A szeretet, a szabadság és a szépség hármasa a Kodolányi-versben is megjelenik, mégpedig a világra való figyelem, a pillanatpolitikától való belső függetlenség, valamint a banális és rút hétköznapokban felismert öröm-villanások felemelő és méltóságot adó ölelésében. Olyan belső szabadságot nyújtó erkölcsi alapállásról van szó, amely egyúttal poétikai is, hiszen olyan amerikai elődhöz kapcsolja, mint William Carlos Williams, és olyan magyar költőhöz, mint Szabó Lőrinc.

A fenti változat komoly átíráson esett át, mint ahogyan a további variánsok is a szöveg továbbcsiszolásának nyomait jelzik. A javítások elsősorban fogalmazásbeliek, amelyek az állításokat szemantikailag alig módosítják, inkább pontosítják, egyértelműsítik, a mot juste keresését és megtalálását jelzik.

 

1. változat, javításokkal

Megjegyzem Megünneplem az akácvirágzás idejét,

                                   eldobott                         Összeszednék minden

(van év, hogy kétszer is), az üres                                eldobott üvegpalackot

palackokat összegyűjtöm, hogy a                               (mintha az volna a legnagyobb baj/

a leveleket, ha díjátalányos, hagyom, várjanakvárjon  az sértené legjobban a szemet)

még egy darabig asztalomon                             Üvegpalackot lehetőleg el nem dobok

                kerek lyukat dörgölök

Öklömmel kis körben ledörgölöm

                a zúzmarás buszablakra

a zúzmarát a buszablakról, hogy

kilássak, és nem bánom meg sosem.

Elolvasom Átlapozom a Vásárlók Könyvét√, s már    √ a Fogyasztókét

nem írok beléje panaszt, versetjavaslatot.

„A regényt már csak a hallgatás

                bíztatom

előzi meg, vigasztalom magam, míg

hallgatagon zuhanyozom. A hely

emberi szövevényét gondolom követem magamban

tovább. Pórusaimban ilyen

térképekkel bandukolok a gyanútlan

forgalmi lámpák ritmusára: egyszer

majd papírra vetem őket, ha az

írásbeliség ideje visszatér. A világ

telis-tele feljegyzetlen örömökkel, enyhén         A világban |

hetyke orrokkal, óriás vadgesztenyékkel                     sok a feljegyzetlen

és véletlen összemosolygással, a nap        öröm, az enyhén |

keltekor még mindig hamisítatlan            hetyke orr, óriás vadgesztenye |

az égbolt            és véletlen összemosolygás

a világ. Egyszóval, „az élet mégis                      s nap ||keltekor még mindig

nagyobbszabású dolog, mint amilyennek          hamisítatlan ||az égbolt

emberi ésszel látszik.

 

2. változat, javításokkal

„A létezés-szakmában dolgozom”

Ottlik Gézának

Meg

Feljegyzem az akácvirágzás idejét,

(van év, hogy kétszer is), az üres

palackokat összegyűjtöm,

a leveleket hagyom, várjanak

még egy darabig asztalomon.

Öklömmel kis körben letörlöm

a zúzmarát a buszablakról, hogy

kilássak, és nem bánom meg sosem.

Elolvasom a Vásárlók Könyvét, s nem

    írok belé panaszt, javaslatot

írom hozzá az én levelem, javaslatom.

Míg zuhanyozok, szemem „a hallgatás

szövetét” követi („a regényt már

csak a hallgatás előzi meg”),

vagy barátaim szellemi térképét / lelki szövetét    a hely emberi

gondolom tovább. Pórusaimban / Fejemben ilyen  szövevényét?

térképekkel bandukolok gyanútlan

forgalmi lámpák ritmusára: egyszer

majd lerajzolom papírra vetem őket,  ha amint az

írásbeliség ideje visszatér. A világ

telis-tele lefeljegyezhetetlen örömökkel, enyhén

fitos hetyke orrokkal és óriás vadgesztenyékkel

s véletlen összemosolygással

s vannak még szép temetések is a napkelte még mindig hamisítatlan maradt.

„az élet mégis nagyobbszabású dolog,

mint amilyennek emberi ésszel látszik.”

____________________________________________________

                      

                       szinte      fennséges a világ

s napkeltekor még mindig hamisítatlan | az égbolt.

Ahogy Te mondod, Más szóval /Egyszóval,

 

 

3. változat, javításokkal

„A létezés-szakmában dolgozom”

                         Helyzetdal Ottlik Gézának

 

Megünneplem az akácvirágzás idejét,

(van év, hogy kétszer is), minden eldobott

üvegpalackot összeszednék, mintha

az sértené legjobban szememet. A levelet,

ha díjátalányos, hagyom, várjon

egy darabig asztalomon. Öklömmel

kerek lyukat dörgölök a zúzmarás

buszablakra, hogy kilássak, s nem

bánom meg sosem. Átlapozom

a Vásárlók Könyvét, a Fogyasztókét,

de nem írok beléjük panaszt, verset.

„A regényt már csak a hallgatás

előzi meg”, bíztatom magam, míg

hallgatagon zuhanyozom. A hely

emberi szövevényét követem

tovább. Pórusaimban ilyen tér

képekkel bandukolok a gyanútlan

forgalmi lámpák ritmusára: egyszer

majd papírra vetem őket, ha

az írásbeliség ideje visszatér. A világban

sok a akad elég feljegyzetlen öröm, enyhén

hetyke orr, óriás vadgesztenye,

önkéntelen véletlen összemosolygás, és nap

keltekor még mindig hamisítatlan

a fény. Egyszóval, „az élet mégis

nagyobbszabású dolog, mint | amilyennek emberi ésszel látszik.”

 

4. változat (kevés javítással)

5. változat (a végleges szöveg)

„A létezés-szakmában dolgozom”

                Helyzetdal Ottlik Gézának

Megünneplem az akácvirágzás idejét,

(van év, hogy kétszer is), minden

eldobott palackot összeszednék, mintha

az sértené legjobban szememet. A levelet,

ha „díjelőleges”, hagyom, várjon

egy darabig asztalomon. Öklömmel

kerek lyukat dörgölök a zúzmarás

buszablakra, hogy kilássak, s nem

bánom meg sosem. Átlapozom a Vásárlók

Könyvét, a Fogyasztókét,

de nem írok beléjük panaszt, verset.

„A regényt már csak a hallgatás

előzi meg”, bíztatom magamat, míg

hallgatagon zuhanyozom. A hely

emberi szövevényét követem

tovább. Pórusaimban ilyen tér

képekkel bandukolok a gyanútlan

forgalmi lámpák ritmusára: egyszer

majd papírra vetem őket, ha

az írásbeliség ideje visszatér. A világban

akad elég megjegyzendő öröm, enyhén

hetyke orr, óriás vadgesztenye,

önkéntelen összemosolygás, és nap

keltekor még mindig hamisítatlan

a fény. Egyszóval, „az élet mégis

nagyobbszabású dolog, mint

amilyennek emberi ésszel látszik.”

 

Látható, hogy a költő az első két változaton végezte a legtöbb javítást: ezek túlnyomórészt szavakat érintenek, azokat pontosítják, leggyakrabban a konkrét felé tolják a jelentést (pl. „díjátalányos” >> „díjelőleges”; „enyhén | hetyke orrokkal” >> enyhén | hetyke orr”; „véletlen” >> „önkéntelen”; „telis-tele” >> „akad elég”; „lerajzolom” >> „papírra vetem”; „ledörgölöm” >> „letörlöm” >> „[lyukat] dörgölök”; „gondolom magamban” >> „követem”), ritkább esetben a sortördelést is módosítják (pl. „minden eldobott” >> „minden | eldobott”; „térképekkel” >> „tér | képekkel”). És ahogy alakulnak, érlelődnek, tisztulnak a szövegvariánsok, úgy lesz egyre kevesebb a módosítás.

Végül röviden a prozódiai szerkezetről. A szabadvers legizgalmasabb prozódiai jegye az enjambement-nal párosított cezúrák sorozata, amely nem a szótaghosszak vagy a szótaghangsúlyok szintjén szervezi a nyelvi anyagot, hanem magasabb grammatikai egységek, vagyis félmondatok és mondatok szintjén.

Megünneplem az akácvirágzás idejét,

(van év, hogy kétszer is), // minden eldobott

üvegpalackot összeszednék, // mintha

az sértené legjobban szememet. // A levelet,

ha „díjelőleges”, // hagyom, várjon

egy darabig asztalomon. // Öklömmel

kerek lyukat dörgölök // a zúzmarás

buszablakra, hogy kilássak, // s nem

bánom meg sosem. // Átlapozom a Vásárlók

Könyvét, // a Fogyasztókét,

de nem írok beléjük // panaszt, verset.

„A regényt // már csak a hallgatás

előzi meg”, bíztatom magam, míg

hallgatagon zuhanyozom. A hely

emberi szövevényét // követem

tovább. // Pórusaimból ilyen tér

képekkel bandukolok a gyanútlan

forgalmi lámpák ritmusára: // egyszer

majd papírra vetem őket, // ha

az írásbeliség ideje visszatér. // A világban

akad elég megjegyzendő öröm, //

enyhén hetyke orr, // óriás vadgesztenye, //

önkéntelen összemosolygás, // és nap

keltekor még mindig hamisítatlan

a fény. // Egyszóval, „az élet mégis

nagyobbszabású dolog // mint

amilyennek emberi ésszel látszik.”

A vers sajátos grammetrikai normát hozott létre, amely sorvégeken és sorközépen egymásnak feszíti a grammatika és a prozódia egységeit. A sorvég prozódiai metszetét felülírja – enjambement-okkal – a grammatika (amennyiben főnévi és igei csoportokon belül, sőt két esetben szavakon belül jön törés, amit átköt a nyelvi egységek szabta olvasás), miközben a mondatok és félmondatok alkotta grammatika osztatai a sor prozódiai egységét törik meg (amennyiben mondatok és frázisok sorokon belül érnek véget, metszve-törve a prozódiát). E norma kialakításával azután annál nagyobb nyomatékot kap a szöveg két nyugvópontja, ahol sorvég és mondatvég egybeesik, és ahol cezúra sincs (11. és 27. sor).

Ez a versszerkezet jól illusztrálja a nyitott szabadvers formaépítését, illetve normaépítését. Előbb a sorvég = mondat-/frázisvég szabályának normáját írja felül, majd ezekkel a grammetrikai eszközökkel ezt a felülírást állítja be normaként, viszonyítási pontként, immár jelöletlen pozícióként, amelyhez képest jelölt eltérések lesznek ott, ahol a sorvégen lezárul egy grammatikai egység, illetve ahol a cezúra nem egyértelmű. A kialakított elvárásoktól függ, hogy mi hoz meglepetést, hol sérti meg a költő a versben felállított paradigmatikus elvárásokat: ezek lesznek azután a vers kulcspontjai.

A szöveggenetikai előzmények különös egybeesése, hogy a hétköznapiságon átsütő öröm-villanások korábban említett két mestere, William Carlos Williams és Szabó Lőrinc egyaránt szívesen választotta ezt a szerkezetet. Williams The Dance című verse jó példa erre, ahol a mondatok és a szintagmák rendre a sormetszeteknél kezdődnek, majd átlógnak a következő sorba.

Kicking and rolling about

the Fair Grounds, // swinging their butts, // those

shanks must be sound // to bear up under such

rollicking measures, // prance as they dance

in Breughel’s great picture, // The Kermes.

A magyar irodalomban pedig minden bizonnyal Szabó Lőrinc volt a belső sortördelés legeredetibb mestere, aki mondatait két félsorból építette úgy, hogy a sorvégeket enjambement-okkal lendítette a következő sorokhoz. Egy következetesen alkalmazott grammetrikai módszerről van szó, a grammatika és a prozódia összjátékáról, amelynek során a grammatikai egységet a prozódia ollózza, a prozódiait pedig a grammatika.

A Kodolányi-vers sortördelése mintha a Williams- és a Szabó Lőrinc-féle, két félsorba tört, majd áthajlással összevont mondatok hol habozó, hol azonnal továbblendülő mozgását venné át. A költő előbb elvarrja az előző sor átlógó szintaktikai szálait, majd azonnal, még a soron belül új mondatba kezd. Vagyis egyszerre tartja tiszteletben és utasítja el mind a grammatika, mind a prozódia szakaszait. Ezzel pedig úgy lendíti tovább a sorokból áradó hullámzó nyugtalanságot, az elmélkedő-habozó szólamrendet az olvasás aktusa felé, hogy azzal bevonja az olvasót is az alakuló-keletkező alkotás folyamatába.

Amikor ezt elmondtam Kodolányi Gyulának, ő a Szabó Lőrinc-kapcsolat háttereként az alábbi gondolatokat küldte:

A szakdolgozatomat Szabó Lőrinc modern angol/amerikai fordításaiból írtam, 1966-ban, és talán csak 1967-ben fejeztem be. A családi kapcsolat révén beengedtek Lőrincék hatalmas Volkmann utcai nappalijába, amit körös-körül ablakok és könyvespolcok határoltak, vagy inkább nyitottak a végtelen felé. Történetesen a nagybátyám és Illyés voltak Lőrinc legbensőbb barátai, és az ő halála után is összejártak családjával. A szoba berendezése érintetlen maradt még sokáig, és én a keskeny, magas angol polc előtti sezlonon olvastam és jegyzeteltem – ezen félig fekve dolgozott versfordításokon esténként Lőrinc, gyorsírással, ceruzával, nyolcadrét papírszeletekre, ahogy a feleség Mikes Klára mesélte nekem.

A prozódiai átfedéssel kapcsolatban pedig ezt írta:

mélységesen igaz a ráérzésed, hogy ez egy dinamizáló elem, mert a zárás és a metszés közti feszültség izgalmat kelt, és hajtja tovább a verset előre.  S ennek nyilvánvalóan van alkotói pszichológiája is. Tehát azért alakítom magamévá ezt a tagolási módszert a mesterektől, mert alkati affinitásom van vele. És vele együtt persze egy tudatos poétikai törekvés is, egyszerre teremteni nyitottságot és zártságot.

Ez a folyamat – mint a Kodolányi által kiemelt és korábban idézett Ottlik-részletekből tudható – azért „a világ teljes sértetlen valósága”, mert „nem aktuálisan létező, hanem létrejövő, nem zárt, kész valami, hanem szakadatlanul készülő”, mi több, „keletkező állapotban” (Ottlik 1980: 187) van. Hiszen bár az olvasó a produktumot olvassa, meghívást kap az alakulás, alkotás folyamatában való elmerülésre is. A sormetszet és az áthajlás párosával pedig – akár Ottlik szerint Arany az V. László sortördelésével – „sokkal szívetmarkolóbb dologról” tud beszélni, amivel „revelál, üzen, hív létre a vers mást, többet, mint a nyelvi jelentése” (Ottlik 1980: 199–200).

 

Konklúzió

Az intuíció vagy tudatosság kérdése tekintetében Ottlik Géza (korábban nem idézett) álláspontja tűnik igazán elfogadhatónak. Ottlik egyrészt a megtanulható kétkezi munkát, annak tudatosságát hangsúlyozza (az embernek „meg kell tanulnia a nyelvet, a nyelv teljes, óriási sínhálózatát”, majd – Rimbaud szellemében azt írja, hogy – „meg kell tanulnia ellenállni ennek a sínrendszernek – hogy ne oda utazzunk rajtuk, ahová visznek, hanem inkább oda, ahová érkezni akarunk”). Másrészt rámutat – és azt hiszem, ez a lényeg –, hogy „[e]gy valódi nagy versben vagy regényben olyan sokféle rend van, hogy nem is tudhatunk mindegyikről, nemhogy szándékosan megszerkeszthetnénk ilyen bonyolult hiperkomplex összefüggéseket” (Ottlik 1980: 205). Vagyis akármilyen tudatosnak gondolja is magát a költő (Poe, Eliot, Pound szellemében), tudatossága, kritikai figyelme és kontrollja nem terjedhet ki a vers minden rétegére, a műalkotás „sokféle rendjének” mindegyikére. Ekképp a legtudatosabb költők ágenciája is alárendelődhet a vers által követelt iránynak. A költőnek a szövegen végzett javításai pedig az írás és az olvasás konfrontációja eredményeinek tekinthető.

Charles Olson mezőben való komponálásnak (composition by field) nevezi ezt a folyamatot, amelynek során a készülő vers „nem haladhat többé más ösvényen, mint amit […] önmagának kijelöl” (Olson 1966: 298). Vagyis a legtudatosabb költő is csak akkor írhat igazán jó verset, ha érzékeli, hogy a szöveg maga merre kíván haladni, s meghajolva a készülő írásmű ágenciája előtt, elfogadja, hogy a jó vers végül a maga útját járja.

Ebben az értelemben látom igazán relevánsnak az „a vers önmagát írja” kifejezést. Nem a szürrealisták, így André Breton által gyakorolt automatikus írásról van szó, sem a Yeats és ifjú hitvese által még (unalmassá vált) nászútjukon elsajátított spiritiszta-okkult automatikus technikáról (amelynek produktuma a The Vision kötet és több száz oldal sokáig kiadatlan írás lett), hanem annak a folyamatnak a leírásáról, amelyben a költő előbb kialakítja saját rendjét – pontosabban Ottlik szellemében saját rendjeit –, majd hagyja, hogy ez a nagyon komplex, „hiperkomplex” rend immár vezesse őt. Vagyis tudnia kell a költőnek, hogy a gyeplőnek mikor kell az ő kezében lennie, és mikor bízhatja magát a verssorok vágtató lovaira.

Hivatkozott irodalom

Bahtyin, Mihail M. (2004): Speech Genres and Other Late Essays. Szerk.: Caryl Emerson – Michael Holquist. Ford.: Vern W. McGee. Austin: University of Texas Press.

Baudelaire, Charles (1964): A modern élet festője. Ford.: Csorba Géza. In: Vayer Lajos (szerk.): Charles Baudelaire válogatott művészeti írásai. Budapest: Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 129–163.

Baudelaire, Charles (2024): Le Peintre de la vie moderne. In: André Guyaux – Andrea Schellino (szerk.): Œuvres complètes II, Paris: Éditions Gallimard, Bibliothèque de la Pléiade, 417–457.

Cavell, Stanley (2005): Performativity and Passionate Utterance. In: Philosophy the Day after Tomorrow. Cambridge: Harvard University Press.

Culler, Jonathan (2015): Theory of the Lyric. Cambridge: Harvard University Press.

de Biasi, Pierre-Marc (1996): What is a Literary Draft? Toward a Functional Typology of Genetic Documentation. Ford.: Ingrid Wassenaar. Yale French Studies Vol. 89, 26–58.

de Biasi, Pierre-Marc (2021): Az intertextualitástól az exogenezisig. Ford.: Bereczki Péter Levente. Helikon 37. évf., 1. sz., 29–53.

de Man, Paul (2002): Forma és intenció az amerikai új kritikában. Ford.: Nemes Péter. In: Olvasás és történelem. Budapest: Osiris Kiadó, 57–72.

Derrida, Jacques (2002): Che cos’é la poesia? / Mi a költészet? Ford.: Horváth Krisztina és Simonffy Zsuzsa. In: Bókay Antal – Vilcsek Béla et al. (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása – Szöveggyűjtemény. Budapest: Osiris Kiadó, 276−279.

Eliot, T. S. (1971): The Waste Land: A Facsimile and Transcript of the Original Drafts, Including the Annotations of Ezra Pound. Szerk. Valerie Eliot. New York: Harcourt, Brace Jovanovich.

Eliot, T. S. (1981a): Hagyomány és egyéniség. Ford.: Szentkuthy Miklós. In: Egri Péter (vál.): Káosz a rendben. Budapest: Gondolat, 61–72.

Eliot, T. S. (1981b): A költészet zenéje. Ford.: Falvay Mihály. In: Egri Péter (vál.): Káosz a rendben. Budapest: Gondolat, 315-331.

Eliot, T. S. (1981c): A metafizikus költők. Ford.: Takács Ferenc. In: Egri Péter (vál.): Káosz a rendben. Budapest: Gondolat, 134–146.

Eliot, T. S. (2015): The Poems of T. S. Eliot – The Annotated Text I. Szerk.: Christopher Ricks – Jim McCue. Baltimore: Johns Hopkins University Press. https://readfrom.net/thomas-stearns-eliot-christopher-ricks-and-jim-mccue/page,128,542958-the_poems_of_t_s_eliot_volume_i.html (2025. 02. 02.)

Genette, Gérard (1982): Palimptextes – La littérature au second degré. Paris: Éditions Seuil.

Genette, Gérard (1996): Transztextualitás. Ford.: Burján Mónika. Helikon 12. évf., 1-2. sz., 82–90,

Genette, Gérard (1997): Palimpsests – Literature in the Second Degree. Ford.: Channa Newman – Claude Doubinsky. Lincoln: University of Nebraska Press.

Ginsberg, Allen (2022): Hogy történt a Kaddis. In: Michael Schumacher (szerk.): Nélkülözhetetlen Allen Ginsberg. Budapest: Európa Könyvkiadó, 199–202.

Kodolányi Gyula (2024): Jézus létöröme – ahogy Ottlik tanítja. Országút 129/130. sz. https://orszagut.com/szepirodalom/kodolanyi-gyula-essze-jezus-letorome-ahogy-ottlik-tanitja-7246

Kristeva, Julia (1984): Desire in Language – A Semiotic Approach to Literature and Art. Oxford: Blackwell.

Maitland, Jeffrey (1976): Creativity. The Journal of Aesthetics and Art Criticism Vol. 34, No. 4, 397–409.

Németh G. Béla (1984): 11+7 vers. Budapest: Tankönyvkiadó.

Olson, Charles (1966): A projektív vers. Ford.: Szilágyi Tibor. In: Sükösd Mihály (szerk.): Üvöltés – Vallomások a Beat nemzedékről. Budapest: Európa, 297–310.

Olson, Charles (2002): Az emberi univerzum. Ford.: Geiger Ildikó. Nagyvilág 2002. évf., 2. sz., 244–254.

Ottlik Géza (1980): Próza. Budapest: Magvető Kiadó.

Pilinszky János (1970): Egy lírikus naplójából. Vigília 35. évf., 4. sz., 240–242.

Pilinszky János (2002): Az Apokrifról. In: Senkiföldjén. Budapest: Nap Kiadó, 77–78.

Poe, Edgar Allan (1974): A műalkotás filozófiája. Ford.: Babits Mihály. In: Országh László (vál.): Az el nem képzelt Amerika – Az amerikai esszé mesterei. Budapest: Európa, 69–84.

Pound, Ezra (1914): Vorticism. The Fortnightly Review 96. sz., 461–471. https://fortnightlyreview.co.uk/vorticism/#fn-4914-5 (2025. 04. 12.)

Riffaterre, Michel (1979): La syllepse intertextuelle. Poétique No. 27, 496–501.

Van Hulle, Dirk (2022): Genetic Criticism – Tracing Creativity in Literature. Oxford: Oxford University Press.

Valéry, Paul (1946): Költészet és elvont gondolkodás. Ford.: Somlyó György. In: Versei és oxfordi előadása a költészetről. Budapest: Rose, 71–103.

 

BOLLOBÁS ENIKŐ  (Budapest, 1952) irodalomtörténész, amerikanista, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Angol-Amerikai Intézetének professor emeritusa, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudomány főszerkesztője. Kutatási területei az amerikai és magyar irodalomtörténet, irodalomelmélet, líraelmélet. Tizenkét megjelent könyve között említhető a Charles Olson, Emily Dickinson és Szőcs Géza költészetéről írt monográfiája (Charles Olson [Twayne, 1992]; Vendégünk a végtelenből [Balassi, 2015]; Létörömök költészete [Balassi, 2025]), két amerikai irodalomtörténete (Osiris, 2005; Osiris, 2015), a performatív alanyképzéssel foglalkozó két elméleti munkája (They Aren’t, Until I Call Them – Performing the Subject in American Literature [Peter Lang, 2010]; Egy képlet nyomában – Karakterelemzések az amerikai és a magyar irodalomból [Balassi, 2015]), valamint a nem alanyi költészetről írt kismonográfiája (Ami szép, az nehéz – A nem alanyi költészetről [Akadémiai, 2021]). Tanulmányai magyar és nemzetközi tudományos folyóiratokban láttak napvilágot (pl. Alföld, Americana, Filológiai Közlöny, Holmi, HJEAS, Irodalmi Jelen, IT, ItK, Jelenkor, Kalligram, Magyar Tudomány, Műút, Nagyvilág, Pompeji, Rubicon, TNTeF, valamint American Quarterly, Arcade, Emily Dickinson Journal, Estetica, Hungarian Cultural Studies, Journal of Pragmatics, Language and Style, Modern Philology, Paideuma, Word and Image).

 

[1]             A szerző rendes tagi székfoglalója részeként a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében 2025. június 30-án elhangzott előadás szerkesztett változata.

Papp-Für János 

falakon innen és túl 

ami megszületik abban a bizonyos üregben, 
csak álarcot hordva tud a másikra hasonlítani. 
már embriókorban elkészítjük az összes helyet a kosznak, 
piszoknak, kimoshatatlan ruháknak. 
így indulunk, vagyis érkezünk meg oda, 
ahonnan visszatérni már csak patyolattisztán lehet. 
felismerhetetlen formákat veszünk fel, 
ruháinkat meghempergeti a sárban a szél. 
újra magunkra húzni épp annyira képtelenség, 
mint magzatpózban kézen állni, 
hogy eleve ne fordítva lássuk a világot, 
azt a legöblösebb üreget, 
ahonnan leakasztották az utolsó tükröket is.

PAPP-FÜR JÁNOS (Hajdúböszörmény, 1976) költő, szerkesztő, zeneszerző, dalszövegíró. Irodalmi pályája a két­ezres évek elején kezdődött. 2002 óta publikál irodalmi folyóiratokban – a Magyar Napló, Hitel, Élet és Irodalom, Vigilia, Műút, Bárka, Prae, Eső, Agria, Helikon, Apokrif, Látó, Nézőpont, Hévíz, Tiszatáj, Parnasszus, Székelyföld, Pannon Tükör, Irodalmi Jelen, Palócföld, Üveghegy, Spanyolnátha, KULTer.hu hasábjain. Legutóbbi kötete: Fogyásom igaz története (Prae Kiadó, Bp., 2024). 

Kertész Dávid

Margarita leveléből a Mesternek

 

Száz éve Moszkvában látták az Ördögöt,

Most elmúlt a nyár, és Pestre költözött

A Kossuthon ült, Jézusról beszélt

Míg a kettes villamos levágta barátod fejét

Hetek óta fájt a feje. Amikor a prédikátorral beszélhetett, jobban érezte magát. A férfi azt mondta, a vitájuk egyfajta meditáció, ezért érzi jobban magát tőle. Őt nem érdekelte, akár varázslás is lehetett, a zsidó isten hatalma, vagy csak a jámbor asztalos hangja. Mindegy. Most már nem lesz jobban.

Azt a másikat hívatta, Barrabant, a késelőt. Zelóta, a legrosszabb fajta. Fanatikusok, gyilkosok, lázadók. Az Istenük nevében gyilkolják a rómaiakat. Kajafás kérésére engedte el, de kíváncsi, hogy mit látott benne a főpap, hogy lecserélte a prédikátorra. Két légiós kísérte be a zsidót. Jól öltözött volt, szakálla, haja gondozott, meg sem látszott rajta, hogy ezelőtt tömlöcben volt.

– Barraban, ugye? – istentelenül fájt a feje.

– Igen, prokurátor.

– Tudod, miért hívtalak?

– Gondolom, hogy megköszönjem, prokurátor.

– Mit köszönnél meg, te szerencsétlen?

– A kegyelmet, prokurátor.

– Azt a zsidóknak köszönd, ne nekem – tudta, hogy nem lesz elégedett Barrabannal, de több tartást várt tőle, úgy tudta, egy zelóta eltökéltebb, és nem kezd hálálkodni egy rómainak.

– Ismerted a három megfeszítettet?

– Csak Diszmaszt, prokurátor.

– Hagyd ezt!

– Mit, prokurátor?

– Hogy a címemen szólítasz, én sem nevezlek se gyilkosnak, se lázadónak. A Silást nem ismerted?

– Nem pro... uram.

–  Hát a prédikátor Jósuét?

–  Csak a feleségét, uram, de azt mindenki ismerte...

–  Hogy érted?

–  Csak eszembe jutott a mondás, tudja...

–  Mit tudok?

–  Hát, az anyja is kurva volt annak, nem csoda, ha a felesége...

–  Az anyjáról nem tudok, a felesége egy légiós özvegye. Problémád van talán vele?

–  Nem pro... uram, csak a pletykák.

– Ne adj a fecsegésre, Barraban – Mirjamról már azelőtt is terjedtek a pletykák, hogy Casio százados meghalt volna. Persze, a katona ilyen nép: ha egy barbár nőt veszel feleségül, akkor a nejed boszorkány lesz és kurva a társaid szemében. Miután Casio meghalt, ez a Jósué vette magához az özvegyet. A nő követte az előadásaira, a pusztába, mindenhová. Ez nem tett jót a prédikátornak, mikor az ügyét tárgyalták, a zsidók nem tisztelik azt, aki özvegyet vesz magához.

Barraban zavart volt, nem értette, hogy mit keres a palotában, ő pedig élvezte a zavarát. Nem kedvelte a zelótát, és ezt éreztetni akarta vele.

– Mától szabad vagy, mi a terved, visszamész rómaiakat gyilkolni? – kérdezte.

– Nem, uram!

– Miért nem? Tán nem azért tetted legutóbb, mert minket elnyomónak tartasz? Nem a szabadságért?

– De, de...

– És már nem számít neked a szabadság? A zsidók megkímélték az életed, Barraban, helyetted megölték a prédikátort. Te nem viszonoznád? Nem ölnél meg egy rómait? Nem ölnél meg engem? Nem látnál inkább engem a kereszten fajtársaid helyett?

–  Nem, uram.

–  Gyáva vagy, Barraban, a prédikátor bátrabb volt tenálad.

–  És meg is öletted, prokurátor.

– Úgy, most már sajnálod talán?

Barraban megijedt, látszott rajta, hogy észrevette, elragadtatta magát.

– Fajtámbéli volt, hogyne sajnálnám – válaszolta.

– A fajtádbéli. Érdekes a te fajtád, Barraban.

– Hogy érted, uram?

– Ülj le!

Mindketten asztalhoz ültek. Intett egy rabszolgának, hogy hozzon bort. A núb lány volt ma az asztali szolgája. Gyűlölte a teremtést. Rút volt és ostoba. Az anyósától kapta a hatvanadik születésnapjára, azóta sem sikerült megnevelni. Most is, majdnem kiöntötte a bort. Már régen felhagyott vele, hogy megveresse a hasonló hibákért. Nem tanult belőle. Csendben ültek egy darabig.

– Miért érdekes a fajtám, uram? – kérdezte végül Barraban.

– Vannak köztük hitványak, mint az a Kajafás. Vannak olyanok, mint te, Barraban, egyszerűek, erőszakosak, és egy kissé ostobák. Ne vedd sértésnek, az, hogy ostoba vagy, nem jelenti, hogy buta is lennél, csupán tudatlan.

A zelóta nem tudta, mit válaszoljon, nem mert reagálni a sértésre.

– És vannak az olyanok, mint ez a prédikátor volt – folytatta a prokurátor –, akik kiemelkednek a tömegből. De nem csak itt, még Rómában is ritkaságszámba mennek. Talán az öreg Augustus volt hasonló. Tudtad, hogy az ő feleségéről is azt mondták, kurva volt?

Elkalandozott a figyelme. Egyre gyakrabban megesik, érzi magán az öregkort. Nem olyan friss, mint volt, pedig régen még görögökkel is hitvitába szállt, meg azzal a fiatal Heródessel, Tibérius udvarában.

– Mit akarsz tőlem, prokurátor? – Barrabanon látszott a félelem és a zavar, úgy nézett rá, mint aki bolonddal beszél, de nem akarja megsérteni. Manapság egyre többen néznek rá így.

– Úgy hallottam, hogy a prédikátor a templomépítőig vezette vissza a családját. Te mit tudsz erről, Barraban?

– Meglehet uram, ha valóban názáreti volt. Onnan szinte mindenki Daud házából való, ahogyan az iskariotiak többsége Sémig visszavezetheti a családját.

– Tehát erre gondoltak, amikor azt mondták, hogy király jött Jeruzsálembe.

– Igen, erre gondolhattak.

– Elfáradtam, zelóta, menj most, kezdj valamit az életeddel.

Barraban meghajolt előtte, és kihátrált a teremből. Egy katonát utánaküldött néhány ezüsttel, úgy érezte, megérdemli, nem az ő hibája, hogy életben maradt.

 

KERTÉSZ DÁVID (Tiszaásvány, 1993) kissé elveszett író, megtalált újságíró. Előbbi munkásságában akkor találta meg magát igazán, mikor 2018-ban elnyerte az Irodalmi Jelen debütdíját prózakategóriában. Első kötete, A keresztúri vámpír és más történetek 2020-ban jelent meg, novelláiban a mesei, fantasztikus és groteszk elemek, a humor, a történelem és a kárpátaljai tapasztalat sajátos módon keveredik. 2023-ban a Magyar Írószövetség és a Méhes György – Nagy Elek Alapítvány meseíró pályázatának első helyezettje lett Hogyan tanultam meg mesélni című művével. Jelenleg főképpen macskák sorba állításával és publicisták regulázásával foglalkozik, mindkettő lehetetlen feladat.

Szeder Réka

Anattā

Kerestem agg aszfaltrések pincéiben,
fakón esdeklő árva fűcsomók közén,
artézi kutakban és tundrán egyaránt,
kutattam elhagyott tengerszem peremén.

Televény, vén sorokban leltelek csupán,
vagy rozsdás szegek hegyén lógtál egymagad,
mint szent, akinek kelmeteste transzparens,
s fellegek közt lebegő tünemény marad.

Mások bőréhez simulsz, kezükben a fáklya –
van, mi ha meggebedek, sem lehet enyém.
Ítélőszékeken fals-presztízsnek a fátyla.
Áldott, kinek ott billegsz elméje hegyén.

Ami velem él, mindösszesen a hiánya:
hogy hangtalan próbál az elme és hiába.
Ki tehetne erről, ez idegen egész,
más mint a gén, a vért, a vér, a vágy, az ész.

Ha lehetne újra, de máshol,
Norn lennék testnélküli-távol.
Sorsokat szőnék Világfa árnya alatt,
s nem e nyirkos-sötétben lennék árnyalak.

SZEDER RÉKA (Budapest, 1996) költő, író. Első verseskötetéért, Sziszüphé (2021) elnyerte az Írószövetség debütdíját. További kötetei: Mi majd másképp (2024, regény), Már ott kéne lennem (2024, versek), utóbbi NKA-támogatással jelent meg. Az Írószövetség és a PEN Club tagja.

Gerencsér Anna

Épp csak hajnal előtt

 

Az éj F-mollban érkezett, lágyan, mint az eső. Lefolyt a falakon, mély tócsákba gyűlt az utcákon, és melankóliával töltötte meg a pincehelyiséget, ahol alkonyattól játszottam. Az utolsó pár vendég halkan beszélgetett, vagy az asztalra dőlve bóbiskolt, a pult mögött tompán izzottak a palackok a lámpafényben, a zongora alatt egymásba fonódtak az árnyak.

Minden olyan, mint az előző ezer éjszaka – mégis ez mind közül a legrosszabb. Mert mire a sötétség utolsó cseppje is elszivárog, és lassan hazafelé indulok, be kell ismernem: elveszítettem a zenémet.

 Amikor évekkel ezelőtt a városba jöttem, azt hittem, sosem fogyok majd ki az új témákból. Dallamba foglaltam az utolsó és az első metrót, a párkányokon összebújó galambokat, a sarkon zizegő újságlapot, a foltokat a kocsma padlóján. Hangot adtam az üres utcáknak, a bezárt boltoknak, a feketén ásító ablakoknak, a csavargóknak, elveszetteknek, reményteleneknek. A zeném az éjszaka zenéje volt, melyben otthon voltam.

De aztán kiismertem a szűk utcákat, megszoktam a fakó és beesett, vagy épp természetellenesen rikítóra mázolt arcokat. Láttam a várost fülledt nyárban és dermesztő télben, minden zegét-zugát bejártam, eljátszottam, kiszíneztem, míg végül kifogytam az ötletekből. Elkezdtem ismételni magam, először csak egy-egy akkordot, motívumot, végül egész hosszú dallamokat. Ma éjjel már semmi újat nem játszottam.

Az első fények ragacsos narancssárgára és szürkére festik az aszfaltot, miközben hazafelé gyalogolok, és a félelem lassan marokra fogja a gyomromat. Mi lesz, ha soha többé nem tudok majd új zenét írni? Elballagok az indiai étterem előtt, ami még órákig nem nyit ki, át a kukáktól bűzlő sikátoron, végig a park szélén. Én választottam ezt az életet, az éjszakát, a magányt, és mindenekfelett a zenét – de mi értelme lesz az egésznek, ha nem születik belőle semmi? Mit érek, ha elhagy a zeném?

A park után hosszú, egyenes utca következik, és itt váratlanul szembejön valaki. Ruganyos női alak fut felém, könnyedén, mint egy gazella. A homályban szinte világít a sárga pólója és a futócipője, és ahogy egy utcalámpa alatt szökell át, látom, hogy a haja, amit zilált kontyba csomózott, gesztenyevörös. Ahogy elszalad mellettem, egy pillanatra találkozik a tekintetünk, aztán már el is tűnt, csak a cipője puffanásait hallom az aszfalton, amíg az is elhal.

Nem láttam őt korábban. Nem illik ide. Máskor csak megzavarna, bosszantana ez a harsány elevenség, most azonban eltereli a figyelmemet a szorongásomról: mikor bedőlök az ágyamba, még mindig ő lebeg a szemem előtt, és a szokásos forgolódás helyett szinte azonnal elalszom.

Másnap este, mikor leülök a zongora elé, és belevágok egy simára csiszolt, unalomig ismételt darabba, egyszerre azon kapom magam, hogy beleszövöm a lányt a melódiámba. Könnyed, felfelé ívelő dallamot kap, az éj mélye helyett a hajnal üdeségét. Ilyet még nem játszottam korábban. Az öreg alkoholista a sarokban elismerően bólint, a pultos lassan ringatózni kezd, aztán elmerengve bámul egy üres pohárba, amire fehér mintákat rajzolt a sörhab.

Ez valami új. Valami más.

Aznap pár perccel később indulok haza, és ismét látom a lányt, ezúttal a parkban. Most fehér póló van rajta, napkoronggal a mellén, és a haja hosszú lófarokban ugrál mögötte a léptei ritmusára. Ahogy elszalad mellettem a kerítés túloldalán, mintha mosolyogna, és egy pillanatig azzal áltatom magam, hogy ez nekem szól – de nem, nem hiszem, hogy lenne nő, aki az elhagyatott utcán rámosolyogna egy borostás, sörtől és cigarettától bűzlő férfira.

Másnap belefűzöm a mosolyát a dallamba. Az örömét, amihez semmi közöm, és a kora reggeli lendületét, ami bosszúság helyett most csilingelő futamokat fakaszt belőlem. Ismét olyat alkottam, amit korábban sosem: a zenémbe, ami eddig fekete volt, mint egy tó feneke, most pár csepp fehér és sárga vegyül. A felkelő nap első sugarai.

Mindennap látom, és mindennap újabb vonását, újabb mozdulatát foglalom zenébe. Ahogy rövidülnek az éjszakák, már látom a haja csillanását természetes fényben is, meg a bőre hamvasságát, amit korábban elleplezett a félhomály. Már tudom, hogy reggelente öt körül ér a parkba, és fél hét tájban hagyja el. Néha majd’ egy órával később indulok haza, és akkor már nem fut: egy pad mellett tornázik, perec és kifli alakba tekeri a karjait. Idővel megismerem a mozgását, magam elé tudom vetíteni az alakját. És most már azt hiszem, hogy ha mosolyog, rám mosolyog: bizonyára ő is megismer, hiszen mindennap látjuk egymást.

Pedig nem is tudhatja, mit jelent nekem – mit jelent a zenémnek. Néha arról álmodozom, hogy egyszer elmondom neki, és meghívom a bárba, hogy hallgassa meg, ahogy játszom. Megkérdezem a nevét, hogy azt is zenévé formálhassam. Elképzelem, ahogy leül a zongora mellé, megérinti a kezem – de nem, nem illik a füstös bárba, a megfáradt árnyak közé. Ő nappali lány, és az életünk épp csak érinti egymást a hajnal halovány órájában. Semmi közös nincs bennünk.

Ha nem lenne idegen tőlem az ilyen érzelgősség, azt gondolnám, beleszerettem.

Egyik reggel nem jön el a parkba. És aznap éjjel a hiányáról játszom, az űrről, ami a nyomában maradt, a vágyról, hogy újra lássam. A bánatról, hogy elhagyott.

Másnap sem jön vissza, a következő héten sem. Elutazott, elköltözött, meghalt? Nem tudhatom. Ahogy telnek a hónapok, egyre biztosabb vagyok benne, hogy soha többé nem látom.

Hiányzik. De a zeném sosem volt még olyan tökéletes, mint mikor ezt a fájdalmat játszom el, és az emlékeket, amik egyre távolibbak. Mikor egy este bús G-moll balladába öntöm meghiúsult álmaim, rádöbbenek, hogy egy életre elegendő témát találtam benne, és a félelmeim végleg elnémulnak.

Most már biztos vagyok benne, hogy szerettem, de boldog vagyok, hogy sosem mertem megszólítani. Nagyobb ajándékot adott nekem így, mint amit a szerelme valaha jelenthetett volna.

GERENCSÉR ANNA (Budapest, 1994) az ELTE jogi karán szerzett diplomát. Író, szerkesztő, műfordító, a Magyar Írószövetség és a Magyar PEN Club tagja, a Magyar Írószövetség debütdíjának kitüntetettje. Megjelent regényei: Kimondatlan kívánságok (2022), A krokodilmadár koronája (2024), Magányosok társasága (2025), A családban marad (2026).

 

Lévai Aliz Mária

A nő a képen 

Van egy kép rólad,
amin még nem vagy
az anyám.
Állsz valahol
a tengerparton,
ruhád szélét
a térdedhez nyomja a szél.
Talán csak a vizet nézed,
a sót a bőrödön,
a fagylalt ragacsát
az ujjaid között,
a délutánt,
ahogy lassan
kifárad a nap alatt.
A part szélén
apró kagylók,
mint kimosott csontok.
Én akkor még
nem voltam arc.
Nem voltam hang,
saját árnyék,
külön test.
Most, ha rád nézek,
nem az anyámat látom,
hanem azt a nőt
ott, a képen,
aki még nem tudta,
hogy egyszer
valaki az ő testéből
fogja hiányolni
a tengert.

LÉVAI ALIZ MÁRIA (Kárpátalja, 2002) jelenleg Budapesten él. Verset ír. 2024-ben Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjban részesült. Mint teknős a páncélt című első verseskötetéért debütdíjat és Gérecz Attila-díjat kapott.

 
Kabai Henrik

Dájenu

Hervay Gizella emlékére

Elkoboztátok hangszalagra rögzített manifesztónk,
tüdőnkből kiszakadt lélegzetek süvítését,
tenyerünkben hordott óceánok morajlását.
Érvénytelenítettétek lakhatási engedélyünk,
kihallgatásra idéztetek, idegen szavakkal szidtatok,
feldúltátok nyelvünk otthonát,
kitoloncoltatok romba döntött országunkból.
Összetapostátok falvaink félrevert jajkiáltását,
míg negyedrész kenyerünkért álltunk sorban,
elkábítva hurcoltatok vért virágzó pódiumra,
imbolyogva hallgattuk fennhangon olvasott méltatásotok,
magatok között szabadon megfogalmazott becsmérlésetek.

Porig rombolhattok, mérföldútra kényszeríthettek,
elvehetitek ruhánk, sorsot vethettek rá,
elhitethetitek velünk, hogy prófétákként hazataláltunk,
szánk szélén megalvadhatnak siraloménekünk strófái,
disszonáns tájszólásunk is lehallgathatjátok,
de új nyelveken szóló magzataink nem fogjátok megvámolni,
egy-egy darab túlvilággal varrjuk majd el köldökzsinórjuk.
Kaddisaink dallamát szokatlan hangsorok váltják föl,
hangunk többé nem csuklik el siralomvölgyektől,
helyette mannáért, szombatért, Tóráért adunk hálát.

KABAI HENRIK (Szilágynagyfalu, 2003) Budapesten él, jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karának mesterképzős hallgatója irodalom- és kultúratudomány szakon. Tanulmányai, kritikái, fordításai és versei erdélyi és magyarországi folyóiratokban és online felületeken jelentek meg. Első verseskötetén dolgozik.
 

Vajda Anna Noémi

 

Kettő

 

Ungvári László Zsolt emlékére

A halálhír hallatán, szombat reggel, nem voltak könnyei. Déltájban sem, amikor a részletekről értesült. És akkor sem, amikor erről másokkal beszélt. Csak két napra rá, hétfőn este lepte meg a sírás, vacsora közben. Mintha szervileg is kettévált volna, mert miközben békésen evett – úgy gondolta, békésen –, nem sokat, és nem mohón, nem is étvágytalanul, váratlanul peregni kezdtek a könnyei. Mintha éhsége nem tudott volna szomorúságáról, életösztöne a gyászról. Öntudatlan sírása jelezte, hogy mégsem öntudatlan. És hogy mégsem békésen, csupán mellékesen evett. Hogy mégsem csak mondja: sajnálom, hogy meghalt, restelkedve, amiért első hallásra nem érez akkora bánatot, amekkora indokolttá tenné, hogy kimondja – sajnálom. Mintha kóvályogtak volna érzelmei, mintha elnyomta volna benne valamiféle önvédelmi érzelemcsillapító a fájdalom képességét. Tompa volt. Mintha nem érintette volna elég erősen a hír, nem vágott volna elevenébe. Úgy gondolta, lennie kell, lennie kellene az emberben egy láthatatlan létezőnek, érzelmi mércének, s adott esetben bizonyos fokozatot el kellene érni ezen a virtuális skálán, hogy együttérző, jó embernek tudhassa magát valaki. Ezek szerint ő nem. Nem különösebben jó, mert alig pislákol benne szomorúság, gyásza nem arányos a gyászhírrel. Sehol sem találta magában azt a hasító fájdalmat, mely halálhír esetén meg kellene, hogy rendítse. Lehangolt volt csupán, és azt sem tudta, a gyászhírtől-e, vagy a gyász hiányától. Önkéntelen sírása ezért lepte meg. Azt üzente, hogy mégis. Mégis sajnálja halott barátját. Sajnálja, hogy megszakította vele a kapcsolatot. Hét éve már. Hogy csak most érzi világosan, pusztán a kapcsolattartást zárta le, nem a barátságot. A barátságot sem a csend, sem a halál nem zárhatja le. Azt még inkább bánja, hogy szó nélkül, magyarázat nélkül hallgatott el. Évekkel korábban, kérlelhetetlenül. Nem igaz, hogy hiúságból. Megbántottságból inkább. Csalódott volt, amiért könyvbemutatójára meghívása ellenére sem jött el. Úgy érezte akkor, távolmaradása távolságtartás, a szakmai elismerés hiánya. Pedig kezdetben épp ő biztatta, támogatta. Annak idején nehezen talált címeket. Habozás nélkül bevallhatta neki. Költőbarátja azonnal megoldást talált, címet ajánlott, mondatot javított. Olyan önzetlenül, hogy nem lehetett kontárkodásnak érezni, megsértődni. Ahogy a költő sem sértődött meg, amikor rövid időn belül magára talált, és többé nem fogadta el segítségét. Visszamenőleg sem. Visszaadta a címeket – sajátjait akarta. Saját mondatait. Ekkor már szembetűnt a túlfésült, a cizellált. Ízlelőbimbóin is különbséget tudott tenni a saját és a kapott közt. Utóbbi rágni kezdte, mint szájpadlását a túl édes. Ahogy rézkulcs kattan a zárban, egyik pillanatról a másikra, egyetlen mozdulattal érkezett haza önmagába. Nem volt többé kétsége, hogy minden úgy jó, ahogy eredetileg volt. Ahogy rábukkant egy-egy címre. Ahogy nem bukkant rá. Olyan sután, olyan foghegyről – kegyetlenül. Visszaadta hát az átírt mondatokat is. A költő fejet hajtott önállósága előtt, csodálta írói frissességéért. Hogy végül mégse jöjjön el. Mégsem hitt tehát benne igazán. Csak látszólag. És ez a látszólag elhatalmasodott, s úgy sepert végig rajta, mint egy bősz vihar, mely csak azzal törődik, hogy mindent elsodorjon, ami útjába kerül, anélkül, hogy megtorpantanák a miértek vagy a rájuk kapható válaszok mérlegelése.

Azzal a másik gyásszal – a másik gyászával – nem tudott törődni. Nem fogadta el, voltaképpen fel sem fogta, hogy a költőt veszteség érte. Meghalt az édesapja. Azokban a napokban. Azt gondolta, apja beteg volt, halála nem érhette felkészületlenül. Annyira nem, hogy ne tudjon megjelenni. A sajátján ott lett volna. Kapásból tudott olyat, akién szintén. Most értette meg: senkién sem. Mert az apa halála nem egy apa halála, hanem az apa halála. És a veszteség fájdalmára nem lehet felkészülni. A fájdalomra nem készíthet fel semmi. Még a betegség előrejelző tudata sem.

Amikor apja halála után felhívta, röviden beszéltek. A költő erőtlen hangjában hála volt. Jóleshetett neki az együttérzés. Arra kérte, hívja még másnap, akkor talán lesz ereje beszélgetni. Ám hiába kereste, a következő nap nem érte el. Nem jött a telefonhoz. Ő meg azt gondolta, nem hajlandó, nem azt, hogy nem tud, hogy beteg, hogy betegsége miatt nem képes beszélgetni, nemcsak vele, senkivel. Nem hitte, hogy a költő nem bírt eljönni a könyvbemutatóra. Betegségére nehezedő gyásza nem engedte. Nem engedett meg magának semmiféle könnyedséget, még egy könyvbemutató világiasságát sem. Mégis fontos lehetett, mert maga helyett küldött valakit. Őt persze ez is sértette: mi az, hogy maga helyett, Isten vagy mi, hogy földi helytartót jelöl ki, jó, hogy nem csokrot küldött maga helyett. Azt küldött. A legszebbet, mely örökgyerek lelkétől telt – az édesanyját. Akit szintén megtört a gyász, de eljött, mert fia kérésére nem tudott nemet mondani. Feketéllett a közönségben. És sírt, amikor a bemutató után átölelte. Akkor csak azt látta, hogy bánatával ez a szomorú, fekete özvegy örömnapjából a ragyogást lopja ki. Miért sír itt a karjaiban, miért nem képes belátni, hogy az élet ilyen, a társak meghalhatnak, de attól még újra felkel a nap, miért nem látja ez a gyámoltalan asszony, hogy férje nélkül is verete van az életnek?! Dühe mély volt és erős. Évszázados kongással döngött benne azokért a nőkért – felsejlett benne, önmagáért is –, akik bele tudnak pusztulni a veszteségbe. Bongott benne a sok miért. Amiért a párjuktól megfosztott csonka emberek többé nem találják saját életük értelmét. Amiért másik felük nélkül nem akarnak tovább élni. Dühös volt a költő édesanyjára, mert megérezte, hogy az keservével felemészti önmagát, és nem képes belátni, hogy örökgyerek fia belehal az anyátlanságba. Elepesztette a düh. Majd a néma és kérlelhetetlen elutasítás. Az örökgyerek felé. Nőjön fel! – harsogta néma szigorral, és nem válaszolt többé hívásaira.

Olyan sokszor nem kereste a költő, csak kétszer. A kényszeres emberek a páros számoknál állnak meg. Valamiféle megnyugvást nyújt nekik a kettő, négy, hat, nyolc. Furcsa, hogy erre csak most figyelt fel. Hogy költőbarátját kényszerek mozgatták. Kényszereibe kapaszkodott. Életének ritmust szabtak a rítusok. A versírás. A fehér éjszakák. Az égő gyertya. A zenehallgatás. Gitározás. Olvasás. Ima. Minden verse ima volt, átlényegülés, a szavak szentséges lenyomata. És nehéz lett ez az ima, mint a lakat, megvasalta a szívet, hadat üzent a hitnek, hogy értelme van, lenne, hogy kivezetne az éltető fénybe. Végül csak a fénybe vezetett – a láthatatlanba – a betegségekké gyűrűző betegség. Mely maga alá gyűrte – nem hitét – életét. A továbbélés lehetőségét. Hónapra pontosan négy évvel édesanyja halála után. Hiába döntött az élet mellett, amikor az orvosok kimondták a végső figyelmeztetés leple alatt a végítéletet. Hiába akarta – ha nem is újrakezdeni, másképp folytatni. És hiába volt felnőtt ekkor már. Késő volt.

*

Kilenc. Disszonáns páratlan. Nyugtalanító. Furcsa, hogy épp ennyi idő alatt fejlődik élet a nőben. És a férfiban – benne – ennyi idő alatt, ha nem is egy új élet, de a továbbélés képessége meggyökerezhet? Éppen kilenc hónapja közölték vele, hogy nagy a baj. Nem baj, gondolta, mert épp ez a bajtudat – a nagyabaj – ébresztette fel. Ez térítette magához. Addig tetszhalott életösztöne egyszeriben feltámadt, és könyörtelen változást parancsolt. Azóta nem ivott, nem dohányzott. Ettől kezdve élni akart, nem csak egyik napról a másikra vergődni, mint addig. S az, ami olyan sokáig elfárasztotta, meggyötörte – a tanítás –, a betegnyugdíj ingerszegénységéből mentő visszakapcsolódásnak tűnt ebbe a hirtelen kincset érő életbe. Hát ősztől megint tanítani fog, tervezte, újrakezdeni, felépülten. Kimerültsége ismerős tavaszi fáradtság, nem riasztotta, nem keltett halálfélelmet, végiszonyt benne. Péntekét megkeserítő lábfájdalma sem. Alapgyógyszereit hála Istennek jóval korábban beállították. Így nem kellett azzal is bajlódnia, mint az új szemüvegre panaszkodók, hogy bugyuta üreseket lép, mert szédületében nem tudja pontosan bemérni az alatta s körülötte terpeszkedő valóság határait, melyhez hozzá kell igazodni, újraszabott keretei közt meg kell tanulni egyensúlyozni. Megkönnyebbülés, hogy nem most terheli a frissen bevezetett pszichés gyógyszerek képtelen összjátéka. Csak a belgyógyászat. Orvosi engedéllyel egy hete jött haza a kórházból. Azóta tartotta magát a lehangoltság. Nem csoda – megint gyász lepte meg. Amikor hazajöhetett, és végre fellélegezhetett szobája biztonságában.

 

Sosem lélegezhetett fel igazán. A napokat mindig fullasztóvá árnyékolta valami. Történés vagy kényszerképzet, mindegy is. Ilyen volt az élete. Amióta lement akkor a pincébe. Jó ideje ennek. Egyetemista volt még, a záróvizsgára készült megfeszített erővel, vizsgadolgozatát éjt nappallá téve írta, amikor – átlépett. A hétköznapi falán. A rendellenesbe. Az élhetetlenbe. A túlhajszoltság lökhette át. Kimerültsége. Meg a hajlam. Túlérzékenysége. Szavak! Felcímkézett indokok a felcímkézhetetlenre. Mintha kifürkészhető volna általuk az érthetetlen. Amikor édesanyja leküldte a pincébe pityókáért, úgy lement, hogy csak három nap múlva jött vissza. S mint mesében a boszorkány átka, ezalatt történt valami. Valami átváltoztatta. Mintha a poklok poklát járta volna meg, vagy leharcolt volna egy életet, tagbaszakadt aggastyánná változtatta ez a kiszakadt idő. S hogy hol volt, hol nem, és közben mi történt vele, benne, azt évek múlva sem tudta felidézni. És bár feljött a pincéből, valójában, egészében sosem. A sötétség ajtaja többé nem csukódott be mögötte, és ezentúl ott tátongott a kiszámíthatatlan, s mint szeszélyes, kiismerhetetlen fekete lyuk, vonzotta, húzta, be-bekebelezte. Azóta kereste az egyensúlyt. A pokol ellenében az égit. Azóta jött nap nap után a nem mindennapi. Mert nem mindennapjai voltak, hanem mindenéjszakái. Nyugalmas-nyughatatlan fehér éjszakái úgy zárták körbe, mint a füstölő cserépkályha réseibe kent szilvalekvár, melyet régen rézüstben kevertek az erdővidéki asszonyok olyan sűrűségűre, hogy megtartsa, egyenesen tartsa a fakanalat. Nem is olyan régen, mert még bölöni nagyanyja is a fehér hortenziabokrokkal szegélyezett Kicsid utcai ház udvarán.  Szilvalekvár-tömítésű fehér éjszakái nem engedték füstbe menni a kitartást, mely benne lobogott. Szobája szerzetesi cella volt, önkéntes magánzárka, az alkotás szent tere, ahová senkit sem engedett be. A mindenéjszakák gyertyafény mellett bemutatott szertartása, élete egyetlen valódi értelme – a kézírás által testet öltött vers volt. S a gyertya nem kellék, nem is csupán a szentség segédeszköze, inkább az önátadás mintázata, az ihlet lángja a kötelező, szabadító éji küldetésben. A vers volt a megtartó erő, hogy ne vesszen el a pincében. Szorongása óramű pontossággal jelzett: a sötét ott ólálkodik a világosság fonákján, ahonnan a baj óhatatlanul előbújik. Mintha vonzotta volna. Pedig épp hogy taszította. Megriadt tőle. Nem akarta, de nem hitte, hogy elkerülhető lenne. Ezért hát az áldozathozatal felemelő, ártalmatlanító erejében hitt. Aszkézise több, mint elhatározás – fogadalom volt, mágikus út, mely által különös képek lepték meg éjszaka. Melyeket nem tett kirakatba. Nem tárt mások elé. Mert a felmutatás, nem a bemutatás volt alkotása feltétlen célja. Megmutatkozása pedig a verssejtelem, nem az utódokban való tükröződés volt.

Talán ezért is kapcsolódott erősebben felmenőihez. Édesanyja bátyja, a falu kovácsmestere ereje, munkakedve teljében volt nyolcvanon túl is. Fittyet hányt az óvatos intésekre: már nem szabadna dolgozni. Úgy találtak rá, kaszájától pár lépésre. Mintha a mellé akarta volna vetni hirtelen jött rosszullétét is. Nem biztos, hogy fájdalommentesen, de a szívroham gyorsaságával távozhatott. Nagybátyja volt számára a minta, a rend, a kitartás, biztos talaj, híd az elődökhöz, a család összetartó ereje. Halálhíre megrengette. Bár várható volt kora miatt. Mégis. Gyászkamrák nyíltak benne. Halott szerettei dörömbölő hangemlékei. Az eltérő hangfekvések lassan megnyugtató összhangzattá rendeződtek. Apja baritonja. Elvesztése részlegesen megbénította volt egy időre. Mire magához tért, világa töredéke volt a korábbinak, a kevés kevesebb lett. A majdnem teljes barátfogyatkozást bánatversek kísérték. Anyja szopránja. Elvesztésekor majdnem beleveszett. A pincébe. Ha nincs a zene. Volt. Ahogy most megelevenedő halottai is. Napok óta nem írt, csak ült és hallgatott. Rájuk figyelt. Láthatatlan gyámolítóira. Különös kórusuk magába szippantotta. Mintha hívnák, őt hívná nagybátyja. Ezért is lett fáradt, még fáradtabb ezen a héten, a gyászhír óta, s amikor péntek este nővére felajánlotta, hogy vele marad éjszakára, határozottan elutasította. Ingerültté tette a ránehezedő aggodalom.

Az új időszámítás óta visszazökkent. Nappalai nappalok, éjszakái éjszakák voltak újra, mint régen, a gyermekkorban. Amióta józanságra rendezkedett be, nemhogy nem hiányzott a kábultság, de rendkívül zavarta annak minden rokonértelme: a kuszaság, rendetlenség, kilépés a megszokottból. Nővérének éjszaka a saját otthonában a helye, nem mellette, különben sem pólyás baba, tud ő már vigyázni magára. Csak menjen, pihenjen, ráfér. Ahogy rá is. Világosan maga előtt látta mihamarabbi májátültetését, a műtét utáni még tisztább, minőségi életét. Amióta nem dohányzott, nem ivott, nem voltak szélsőséges hangulathullámzásai. Jobban együtt tudott élni önmagával. Nővérét is megszerette. Nagybajának köszönhető ez is. Azelőtt ki nem állhatta. Hogy is, ha nem látta, nem őt látta, csak döntéseit, elhamarkodottságait – a felszínt. A felszínesség mindig kihozta a sodrából. Csak most látja, ő maga is felszínesen ítélkezett. A legközelebbi felett. És veszekedett vele, mert dühítette. Már nem. Nem úgy, mint azelőtt. Pedig dühíti most is, amiért az a szeretet aggodalmával háborgatja. Nem háborgatja. Hagyja. Tiszteletben tartja.

Talán, ha mindezt korábban látja, nem jut ide, ebbe a második betegségzsákutcába. Elég lett volna ott maradnia. Az elsőben. Csakhogy ő mindig is jobban szerette a párosokat, mint a páratlanokat. Ó, azok a biztonságos, tökéletes párosok! A pár… Mint a fájó, amputált végtag, úgy hiányzott az az egy. Még a serdülőkorból. Akit elszalasztott. Vagy akarata ellenére elűzött. Pedig akkor még le se ment a pincébe. S le se megy. Talán. Ha. De hát. Mikor idáig ért az elgondolásban, a költő tisztában volt már azzal, hogy elérkezett. A hetedik pecsétig. És hogy a legmélyebb titkok közelségében nincs se előre, se hátra. Érvényüket vesztették az irányok és az arányok. Az idő. A fogalmakkal együtt széthasadt a szavak értelme. Számfélelme. Összeomlott a pince. Fényesség ült az éjszakára. A legutolsó pillanat borzongató felismerése a felismerés pillanatában szertefoszlott.

A csendben kattanó zár szombat reggel őt már nem találta.
 

VAJDA ANNA NOÉMI (Sepsiszentgyörgy, 1978) Szabó Gyula-emlékdíjas, Páskándi Géza- és Irodalmi Jelen-díjas író. Elbeszéléskötete: Hámozottak (Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2018)

 

Bak Rita

Inspiráció 
(Álomország) 

Hol rózsa nem fakad,
kietlen sivatag.
Elképzelek
sok szép virágot,
a színes hegyeket
és egy szebb, új világot.
Háborgó tengeren
körös-körül őselem, 
Mélyen cseng a sok harang,
minden búg és bong, 
giling-galang, 
giling-galang.
Vad tűz
sápadt hold-arc mellett, 
ezer rózsa fejét égnek tartja,
kezemben emlékek, romok,
arany fövény, ezüst homok. 
A múló időben toporzékolok.
Aztán látom a ragyogó napot,
és a legzöldebb völgy ölében
boldog vagyok. 

BAK RITA (Budapest, 1974) költő, műfordító, szerkesztő. A Szegedi Tudományegyetem magyar–német–színháztudomány szakán végzett, számos print és online folyóirat közli verseit. Eddig két verseskötete jelent meg, több magyar költő verseit fordította németre. A Magyar Írószövetség és a Magyar PEN Club tagja. 

Kopriva Nikolett

Azokról, akik

Júliusi levelek

Első levél 

Kedves István, meséljen a
nyelvnélküliekről, akik 
hosszú éjek idején küszöbeink alatt
fekszenek, hátukra rogynak 
a meszet köhögő házak. 
Ismétlődő napok járataiba bábozódnak, 
fogaik között feketefölddel, 
mióta kelet hangjukat
a réznyakú toronyórának adta. 

Második levél

Kedves István, meséljen azokról, 
akik az orgonafa méhéből bújtak elő.
Feketeföld lövészárokba fektette őket, 
orgonakezükhöz puskát kötözött. 
Bombahulláskor hunyt szemmel kívánnak.
Megnyílnak alattuk a gödrök,
testükből kastélyt építenek a férgek. 

Harmadik levél

Kedves István, meséljen azokról, 
akiket műtőasztalra fektettek, 
szívkamráikba szentjánosbogarakat
engedtek, szemüket sárral 
tapasztották, torkukba csipkebokrok
magvait ültették. Meséljen azokról, akik 
sziklabarlangok méhében alszanak. 

Negyedik levél

Kedves István, meséljen azokról, akik
– pókfonálon másztak föl a boltozatra, 
de ott is kelet őrei forgatták ki zsebeiket, 
– – akik addig énekeltek a beszkidi alagutak fölött, 
míg a mély visszaénekelt nekik, 
– – – akik fakérgek mögött, papírpénzekért 
suttogták ki testvéreik titkait, 
– – – – akik júliustól hosszú éjeket kértek, 
mert nem bírják el hátukon a fényt, 
– – – – – akik hátukra vették a Napot, de
az ország értük nyúlt, amikor határához értek, 
– – – – – – akik szilánkból szőttek kabátot, 
amikor az erdő kiköpte szörnyeit, – – – – – – – akiket 
kelet képmására faragott, – – – – – – – – akik 
faraghatatlanok voltak, most föld alatti 
alagutak mélyén bujdosnak, – – – – – – – – – –  akiket 
megszöktetett a folyó, és kontinensektől 
tanulnak felejteni,  – – – – – – – – – – – akiket 
varjúanyák és viaszapák szültek, de
otthonuk kicsúszott lábuk alól,  – – – – – – – – – – – – akik 
savval öntötték őseik varázsládáit,  – – – – – – – – – – – – – akik mögött 
nincsenek árnyak, – – – – – – – – – – – – – akiknek
kalapja alatt az űr sziszeg, – – – – – – – – – – – – – akiknek 
fogai opálszilánkok, – – – – – – – – – – – – –  akik
önként feküdtek kelet műtőasztalára, – – – – – – – – – – – – – 
akik ismerik az ólomgolyók természetét, – – – – – – – – – – – – 
akik háztetőkön alszanak, bőrük alól 
falatozzon az éj. 

KOPRIVA NIKOLETT (Munkács, 1996) Sepsiszentgyörgyön él, költő. Elismerései: Irodalmi Jelen-debütdíj (2019), a Magyar Írószövetség debütdíja (2021), Együtt Nívódíj (2022), a Bárka irodalmi, művészeti és társadalomtudományi lap különdíja (2026). Legutóbbi kötete: Talán vagytok (Mentor Könyvek Kiadó, 2024, Marosvásárhely). 

 
Nagy Izabella

Jézus kiterítve feküdt

Jézus kiterítve feküdt a banánzöld lepedőn
teste hófehér mintha nem élne
nyugodt és csendes most a szoba így vele
vérem rápöttyent hófehér testére
kint tengerparti orkán dúl meghajlítva az eget
a nyári hőségre ültetett pálmafát
bent a tíz euróért vásárolt hősugárzó kattog
és én
nem tudnám megmondani
mikor nevettem így utoljára
mikor lélegeztem a szélvihar erejéből
mikor nyelte el gondolataimat a tengerzaj.

Mint amikor csendben vezetsz a hóviharban 
egy távoli országba
imádkozva közben hogy ne sodorjon le az útról
ne sodorjon le az útról a jégdara
Mint amikor magadra teríted kockás takaród
alábújva várod hogy benned végre megszűnjön
a magány
mert már nem utazol egymagad.

Jézus kiterítve feküdt a banánzöld lepedőn
és azt mondta szótlan mosolyával
megbocsájtottam neked már réggel ezelőtt
nincs miért vezekelned
nincs miért szégyenkezned
gyermek.

Megtörtént a feloldozás
Megtörtént a feloldás
Minden legalább egyszer megtörtént már
vele és velem
miközben a tízeuróért vásárolt hősugárzó
túlharsogja a kinti orkánzúgást.

NAGY IZABELLA (Zalaegerszeg, 1974) költő, tanár. Legutóbbi kötete: Az Óperenciás tengeren is túl (regény, Parakletos könyvesház, 2019). Előkészületben: Amikor Jézus (versek, Fekete Sas Kiadó, 2026).