Gömöri György: A két Kemény
A másik, István keresztnevű, 1961-ben született Kemény költészete visszafogottabb, szimbolista hagyományokon épül, történetszemlélete viszont elég nyitott, túlemelkedik bizonyos makacsul visszatérő magyar sémákon.
Mindkettőjüket körülbelül egyszerre ismertem meg, valamikor a kilencvenes években. Pontosabban a magyarországi Keményt csak verseiből ismerem, sohasem találkoztunk. Az történt, hogy Kemény Istvánt meghivták a rotterdami költői fesztiválra és az ottani angol nyelvű felolvasáshoz szükség volt angol fordításokra. Miután felkértek ezek elkészítésére, egy angol költő-barátom segítségével gyorsan lefordítottam vagy hét Kemény-verset. Ezeknek a fordításoknak aztán meglepően nagy lett a sikere, illetve az utóélete – azóta már két antológiában szerepeltek, legutóbb a vadonatúj New Order (Új Rend) című, George Szirtes által szerkesztett reprezentatív „1989 utáni” angol nyelvű magyar költői antológiában. A beválogatott költők közül ő a legöregebb. (Itt jegyezném meg, hogy Kemény István mellett az antológia talán legkiemelkedőbb tehetségének az 1972-ben született Szabó T. Annát tartom).
Az „olasz” Keményt, Tomasót pedig Lodiban ismertem meg, 1995-ben, amikor a sors szeszélye folytán nekem ítélték meg ebben a Milánó környéki kisvárosban évente kiadott Ada Negri költői díjat. Hárman ülünk a díjkiosztó ünnepségen, s kiderül, hogy a mellettem ülő, második díjat nyert költőt Tomaso Kemeny-nek hívják (ezt az olaszok persze fonetikusan „Kemeni”-nek ejtik). Mondom neki: a neved nagyon magyarosan hangzik, beszélsz is magyarul? „Persze” mondja mosolyogva Tomaso és elmondja, hogy kisgyerekként került Olaszországba, s lett belőle olasz költő. Polgári foglalkozása? Tanár a páviai egyetemen, angol irodalmat tanít, sokat fordít angolból. Mivel akkoriban még én is tanítottam az angliai Cambridge kiváló egyetemén, nem állhatom meg, hogy ne figyelmeztesem Tomasót, vigyázzon, mert ha a díjazásból kimaradtak rájönnek arra, hogy ki fia-borja az első és a második díjas, hamar megszülethet egy elmélet a magyar–angol–olasz irodalmi maffia működéséről.
De visszatérve a budapesti Keményre, az Istvánra, neki nemrégen jelent meg egy hosszú regénye a Magvetőnél, a Kedves ismeretlen. Lírai költőtől lírai regényt várnánk el, de ez nem az – szerzője úgy analitikus, hogy elragadó humorral szedi szét és nyomban cáfolja saját szociológiai, illetve mélypszichológiai megfigyeléseit. Lényegében három fiatalemberről, két családról és egy országos könyvtár életéről szól, kitünően adja vissza a nyolcvanas évek magyarországi „puha diktatúrájának” a légkörét, amikor már a karrier-szempontok sem nagyon indokolták, hogy bárki is komolyan vegye „pártunk és kormányunk” aktuális politikáját. Mihez kezdjen egy igényes és művelt fiatalember ebben a helyzetben, milyen céljai lehetnek, mire törekedjen, ha meg akar felelni családja elvárásainak, illetve a saját sorsáról alkotott elképzeléseknek? A Kedves ismeretlen ajánlott olvasmány, egy tehetséges költő jól megírt, az irodalmi divatokat óvatosan és ügyesen megkerülő első regénye.
