A lusta pénzhamisító – Vasárnapi levelek 134.

Mert ahhoz, hogy valaki pénzt hamisíthasson – mely művészetnek hatalmas tekintélyei voltak nem csak az Új Világban, hanem kishazánkban is –, ahhoz, kérem, nem csak technikai ismeretekkel kell rendelkeznie, hanem az elköltés tudományát is ildomos elsajátítania, amely leginkább valamiféle rettentő eleganciát, kísérteties nagylelkűséget, de állandó éberséget is követel. A különböző címleteket ugyanis csak olyan embereknek szabad kifizetni, olyanokba szabad „befektetni”, akik nyomban felváltják, s akik biztosan nem ellenőrzik eredetiségét. A lebukás kockázatát így a minimálisra lehet csökkenteni, még akkor is, ha az ember részeg pillanatában, egyszerű fénymásológéppel készítette a sokak számára oly nagyszerű bankókat. Melyek azért oly nagyszerűek, azért oly irigylésre méltók, mert jelentésük lehet. Nem csak a ráírt számok miatt, hanem amit mögé képzelünk. És a pénzhamisító mester, ellentétben a pénzügyminiszterrel, minden reggelinél tudja, hogy a pénz értékét a képzelet, a végtelen emberi fantázia adja meg. Akinek nincs fantáziája, az hiába gazdag. Aki azonban tudja, hogy akár csak pár fémpénzért hol adják a legfinomabb pohár bort a városban, vagy a legjobb ízű rozscipót, s ezért az ideájáért képes órákat sétálni, várni, álmodozni, az talán a leggazdagabb ember. Az irigyek bevallani ezt sosem mernék! Valójában nem a nagy vagyont irigylik, nem a munkával megkeresett pénzt, hanem azt, aki akár a nagy vagyont, akár a kis keresetet fantáziadúsan tudja elkölteni. Ez az igazi, a magasabb rendű „költészet”, melyet nem ismer sem a milliárdokkal gazdálkodó miniszteri tárca, sem a maga korlátaitól beszűkült ember. Nehéz, de szobrász és zeneszerző barátommal együtt megvalósítottuk, hogy boldog hercegként és cifra palotában éltünk fillérekből, s még ennél sokkal nehezebb lehet – bár erről alig van tapasztalatom – ugyanez, ha valakinek rettentő sok pénze van.

Vér és arany! Vér és arany, idézte a költőt nagy elánnal valahol messze Ázsiában, egy túlnépesedett metropoliszban bujkáló, sokkal rosszabb napokat is megélt kritikus és pénzhamisító, és nekem főleg az tetszett, ahogyan ő ezt mondta.

Ez a pénzhamisító nekem honfitársam és barátom volt. Mondhatnák, hogy aki ferde útra lép, gazember, de talán vannak, akiket éppen ez a ferde út vezet a teljesség felé! Mondhatnák, hogy nem szép dolog hamis pénzt gyártani! De hát szebb ellopni mások igazi pénzét? Neki nem sikerült a kritikusi pálya, nem csak azért, mert valahogy sosem tudott beilleszkedni a trendbe. Talán mert saját véleménye volt? Talán mert néha bizony rettentő lusta volt, s a „szar” könyveket, már a tizedik oldalnál félredobta? Nem tudom. Az biztos, hogy már kritikusnak lusta volt, és az is, hogy pénzhamisítónak meg szinte legendásan lajhár. Ez okozta vesztét.

Nem is nagyon ment neki eleinte a „szakma”, bár kétségtelen tény, hogy művészibb, kifinomultabb, szakzsargonnal mondva „költőibb” részéhez sokkalta jobban értett. Ezt a tehetségét hamar észrevették nála gyakorlottabb, ügyesebb, dörzsöltebb, és mondhatjuk sokkal bölcsebb öreg rókák, s alkalmazni kezdték. Először csak a veszélytelenebb területeken, kisebb ázsiai szigeteken vetették be, s egy ilyen bevetése alkalmával találkoztam vele, s vitattuk meg Ady Endre költészetének pénzzel foglalkozó jelentős részét. Most, hogy újra hallottam felőle, most jutott eszembe, s ezért is írok róla, mert lebukott, s e lebukással nem csak egy pénzhamisítóval, hanem egy művésszel is kevesebb van szabadlábon.

Nem mellékes hogyan bukott le. Már megjárta Malajziát, s Szingapúrban költött, amikor előléptették a dörzsölt öregek, meglehetősen meggondolatlanul, de elismerésük jeléül. Az előléptetés során gépsort kapott, festéket, papírt, s kezdhette nyomni a „saját” pénzét. Végre a hamisítás kezdeti fázisától egészen a végéig kezében tarthatta az ügyet, s láthatta, hogy a kemény, fáradtságos fizikai munkából, miként lesznek milliók. A lehető legnagyobb eleganciával és szakmunkások mosolygós türelmével dollárt, és csakis finom, amerikai dollárt nyomtatott. Százasokat és ötszázasokat természetesen.

A siker átütő és frenetikus volt. De nem a siker vakította meg, hanem korábbi életéből hurcolt gyengesége: a lustaság. Rájött, hogy e kicsinyke címletekben elképesztően lassan lesz csak milliomos, így aztán egy szép szingapúri hajnalon nyomtatott százezer dollárost, és nyomtatott egymillió dollárost is. Csak kis szerkesztést, türelmet, arányérzéket igényelt az egész. S valóban olyanok lettek a címletek, mintha tényleg léteznének. A lusta pénzhamisító aztán lement a hotel bárjába, ivott a nagy munkára, amellyel annyira meg volt elégedve, hogy a mosolygós és mindig kedves maláj pultosnak borravalót adott, miután vigyorogva asszisztált a Vér és arany maláji fordításának sikertelen előadásához és kritikai olvasatához.