Piroska és a vegetáriánus farkas

Ilyenkor, Karácsony után van itt az ideje. hogy visszacseréljük azokat az ajándékokat, amelyek selejtesek. De vajon azokat a gyerekkönyveket, amelyek – nem kivitelük minőségét, hanem tartalmukat tekintve – nem ütik meg a mértéket, visszacserélik-e? Karácsony után külön akciókban begyűjtik a kidobott fenyőket, elviszik a szemétté vált csomagolóanyagokat. De vajon ezeket a szemétnek bizonyult könyveket elviszik-e?
És egyáltalán. Amikor mesekönyvet ajándékozunk a fiunknak-lányunknak, unokánknak, a barátunk vagy a szomszédunk gyerekének, megnézzük-e, mit is veszünk meg igazából? Megveszi az ember, mondjuk, a Piroska és a farkas című mesét.

Piroska és a vegetáriánus farkas

Mondhatnám, jó ízlésre vall, ha valaki nem mindenféle tanulságos mai bugyutaságot vásárol, hanem megmarad a klasszikus tündérmeséknél. Ezek nélkül, mondja a neves amerikai gyermekpszichológus, Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvében, nem is szabadna felnőni az embernek. Elégedetten hátradőlhetünk tehát, mint aki jól végezte dolgát. Legalább addig, amíg a gyerek oda nem hozza nekünk a könyvet, hogy olvassuk el neki a mesét. Mert akkor aztán kiderül.

Az még a jobbik eset, ha a szép Grimm-meséből valamelyik kiadó kimondva-kimon¬datlanul képregényt csinált. Szép, színes rajz tölt ki minden oldalt (összesen se sok van persze belőle), és a lap alján (néha a tetején) egy-két mondatnyi szöveg. Éppen annyi, hogy a sztori követhető legyen: Piroska elindult a nagymamához. Az erdőben találkozott a farkassal. Míg ő virágot szedett, addig a farkas megette a nagymamát… Hát ezt jobb, ha nem olvassuk fel.

Ha a képeket megnézzük, azt is észrevesszük, hogy tényleg nagyon színesek, de ami azt illeti, nem sok művészi erő szorult beléjük. Még jó, ha nem helyettesíti teljesen az illusztrátor szakmai tudását a számítógépes grafika a maga mindent kitöltő színeivel, ha Piroska legalább valamelyest emlékeztet egy kislányra, és a farkast sem lehet valami buliból hazatántorgó részeg libával összetéveszteni. Na de hagyom a képeket, suszter maradjon a kaptafánál: maradok a mese szövegénél.
Mit tehet az ember, ha ilyen képeskönyv került a házba? A legjobb, ha egyszerűen félreteszi a könyvet, megerőlteti az agyát, és szépen elmeséli fejből Piroska és a farkas történetét, úgy, ahogyan neki mesélték valamikor.

Sokkal rosszabb a helyzet akkor, ha a mesekönyv látszólag valóban a Piroska és a farkas című Grimm-mesét tartalmazza. Ez a könyv, amelyet éppen kezünkben tartunk, fordítás (olaszból). Fordítója ugyan nincs, de a könyv megad egy nevet, mint a magyar szöveg létrehozóját. Nyilván a „hozott anyagból” dolgozott.
Ami külön meglepetés, hogy a mese kiadója magánszorgalomból át is dolgozta mesét. Minden szakember tudja, mennyire nehéz egy efféle átdolgozás. A klasszikus népmesék gyakran száz vagy éppen ezer évig csiszolódva, nemzedékről nemzedékre formálódva jutottak el a XIX. századig, amikor – a falusi társadalom felbomlásának utolsó pillanataiban – a nagy mesegyűjtők (mint nálunk például Arany László, Benedek Elek) rögzítették őket. Csak az mer belenyúlni egy ilyen szövegbe, aki nagyon ért hozzá (mint a régi, falusi mesemondók vagy éppen Benedek Elek). Na meg az, akinek fogalma sincs arról, hogy mit is művel.

Úgy tűnik, hogy a gátlástalan átdolgozók mindenekelőtt a szerintük túl borzasztó részletektől akarják megóvni a gyermekolvasót. Ha volna humorérzékük, akkor Karinthy Frigyes után (Regék boldog világa) nem tennének ilyet, de sajnos a butaság ritkán jár együtt humorérzékkel és önkritikával.

Ebben a meseváltozatában minden úgy történik, ahogyan azt a Grimm-testvérek közzétették, egészen addig a pillanatig, amíg a farkas meg nem érkezik a nagymamához. Most az következne, hogy a nagymama beengedi a magát Piroskának mondó farkast, aki hipp-hopp bekapja a nagymamát. Hát ilyet! Ezt mégsem engedhetjük, gondolhatta az átdolgozó. Tehát jó szándékúan megmentette a nagymamát (aki elbújik a farkas elől a szekrénybe). Így megy ez: a pokolra vezető út jó szándékkal van kikövezve. A nagymama most innen, a szekrényből nézi végig, amint a farkas befekszik az ágyba, és így fogadja Piroskát. Szép kis nagymama az ilyen! Piroska szépen megkérdezi a farkast, ahogy szokta, hogy miért olyan nagyok a nagymama fülei, miért olyan nagyok a nagymama szemei, és már épp a fogakhoz érne (hogy a farkas bekapja őt), amikor betoppan a favágó, és elzavarja a farkast. „Elment már a farkas”, kérdezi a nagymama, amikor előjön a szekrényből. Na, rá se bíznám a gyerekemet.

Miről is szól ez a mese?

Mindenekelőtt arról, hogy a világ veszélytelen: mert előfordulnak ugyan benne farkasok, de nem kell tőlük megijedni, mert senkinek nem eshet bántódása. Igaz, a nagymamáktól nem sok jót remélhetünk, de a jó kislányokat úgyis megmenti a favágó. Hogy a világ nem ilyen, azt kár volna bizonygatnom. Abban sem szeretnék most elmélyedni, hogy az eredeti meseváltozatban milyen lényeges az a tény, hogy Piroska még kislány, hogy a farkassal való találkozása túl korán jött, és épp ezért olyan veszélyes. Sem abban, hogy milyen többszörös jelentésrétegeket hordoz a favágó (más változatokban vadász) alakja, aki ugyanúgy a másik nem megjelenése, mint a farkas. És aki értelmezhető megmentő apafiguraként, de akár Piroska eljövendő „királyfijaként” is. És arra is épp csak utalok most, hogy mennyire fontos Piroska farkas általi elnyeletése majd kiszabadulása: ez a különleges halál és újjászületés, ami magán hordja az ősi beavatási szertartások nyomát (akit ez közelebbről érdekel, annak Vlagyimir Propp A varázsmese történeti gyökerei vagy Mircea Eliade A szent és a profán című könyvét ajánlom a figyelmébe). De rokonságot mutat ez az eseménysor a magyar népszokások között is élő házasságkötés előtti leánybúcsúztatókkal is, ahol elsiratják a férjhez menő lányt, aki a nászéjszakán meghal, hogy aztán új életre szülessen, de már asszonyként.
Ebben a változatban, ahol elmarad a felnőtté avatás, az újjászületés, a mese lényege vész el. Ez a Piroska, akit még időben megment a favágó, örökre megmarad gyereknek, aki akkor jár el a leghelyesebben, ha máskor nem kockáztatja meg az erdőt, ha szépen megmarad az anyja szoknyája mellett.
Pedig a Piroska és a farkas története többek között éppen arról szól, hogy az embernek (akár fiú, akár lány), el kell hagynia az otthonát, ki kell lépnie a világba (az erdő a mi európai kultúrkörünkben ezer évek óta a világ szimbóluma, ahol nemcsak a mesehősök vagy az isteni színjáték hőse, de mindannyian el-eltévedünk). És szembe kell néznie azokkal a veszélyekkel, amelyek ott várnak rá. Mert csak így válhat felnőtt belőle.

Persze ezt a gyerek nem tudja, nem is szabad vele ilyesmiről beszélni, a mese mindezt így, fogalmilag nem is tartalmazza: csak valahol a szimbólumok nyelvén, ha teszik, a tudatalattival társalogva, ha tetszik, egy ősibb, a fogalmi gondolkodás előtti nyelven beszél erről. Egy olyan nyelven, amelyen a gyerek tökéletesen ért.
De ne ragadjunk le ennél az egyetlen könyvnél. Egy másik kiadó mesekönyve másként lát neki a dolognak. Persze itt gyanúzhattunk volna már a vásárláskor. Mert a könyv ugyan feltüntette a szerzőt (Grimm-testvérek), feltüntette az illusztrátort (a kiadót, és ki tudja, kit nem), éppen csak a magyar szövegnek nincsen gazdája. Pedig a Grimm-testvérek, bármilyen ismerősen is cseng a nevük, németül tették közzé ezeket a nevezetes népmeséket.

A legtöbb efféle szép, színes mesekönyv eleve titokban tartja a magyar szöveg alkotóját. Ha könyvkiadásunk olyan gyakori rossz magyarságú mondataira és helyesírási hibáira gondolok, talán meg is értem: bizonyára szégyelli magát. Valakinek persze csak le kellett fordítania ezt a szöveget magyarra. Esetleg át is kellett dolgoznia.

A bennfentesek persze tudják, hogy Benedek Eleknek köszönhetjük Piroskát (akit az angolok vagy az oroszok például inkább Piros sapkácska néven emlegetnek). Ő dolgozta át a magyar gyerekek számára a legnevezetesebb Grimm-meséket, ő adta hőseiknek a Csipkerózsika, a Hófehérke, a Jancsi és Juliska, a Piroska nevet. A legtöbbször az ő változatával találkozhatunk. Esetleg olvashatjuk a legszebb Grimm-meséket Rónay György modernebb, értő átdolgozásában is. Utánanézhetnék persze, hogy ez a kiadó melyik magyar átdolgozást használta (jogdíjfizetés nélkül). De mindegy is. Itt-ott egy-egy elrontott mondat, kihagyott bekezdés jelzi a könyv szerkesztőjének színvonalát. Istenem, hadd szokja a gyerek azt az általános nyelvi (és egyéb) felelőtlenséget, ami a mai magyar közkultúrára jellemző (ha szabad egyáltalán kultúrának nevezni, ami a nyomtatott és az elektronikus sajtóból árad).
Itt, ebben a második könyvünkben a farkas legalább a nagymamát felfalja. Aztán megérkezik a nagymama házához Piroska, már-már őt is felfalja a farkas, de az utolsó pillanatban itt is megjelenik a vadász, és lelövi a farkast. Aztán felvágja a farkas hasát, és kiszabadítja a nagymamát, hogy hárman együtt boldog táncra perdülhessenek.

Itt legalább elpusztul a farkas. Mert az előző változatban, ha odafigyeltünk, azt is észrevehettük volna, hogy a gonosz megmenekült. Azaz az átdolgozó szándéka ellenére egyáltalán nem volt megnyugtató a befejezés. Mert abban az erdőben a farkas továbbra is ott settenkedik, és bármikor összetalálkozhatunk vele.

Persze az se mindegy, hogyan pusztul el a gonosz. A klasszikus népmesék (bármilyen kegyetlennek tűnnek is néha) nagyon következetesek: a gonosznak éppen gonoszsága lesz a veszte. A Grimm-testvérek változatában a farkas (miután a vadász kiszabadította Piroskát és a nagymamát, és helyettük kövekkel töltötte meg és visszavarrta a hasát) inni indul. És éppen a (kövekkel) tele hasa lesz a veszte: megszakad a súlytól. (Vagy némely átdolgozásokban lehúzzák a kövek, és belefullad a patakba vagy a kútba). Azaz büntetése összefügg a bűnével. Végtelen mohósága, az, hogy mindenkit felfal, okozza a vesztét. A most emlegetett átdolgozásban a vadász egyszerűen lelövi a farkast. Felesleges magyaráznom, mennyivel szegényesebb, mennyivel kevésbé sokatmondó ez a megoldás. Amelyben mellesleg a vadász gyilkossá válik (még ha csak a gonosz gyilkosává is).

Nem is beszélve már arról, hogy nem nagyon érthető, miért is eszi meg a farkas a nagymamát. Mi lehetett a bűne? (Mert a mesében soha nem történik ilyesmi ok nélkül!) Vagy Piroska követte el a bűnt? Ebben a mesében ugyanis csak ő hibázik: édesanyja figyelmeztette, hogy ne térjen le az útról, de ő a farkas bíztatására mégis elkóborolt, hogy virágot szedjen. Elárulta a nagymamát? Akit így fel tudott falni a farkas? Bizony, ilyesmit sugall ez az átdolgozás. És a mesénket hallgató gyereket halálra rémítjük, hogy az ő hibái (bűnei), amelyek amúgy is nyomasztják szegényt (nem eléggé szófogadó, nem eléggé okos, nem eléggé önálló, nem eléggé felnőtt), másoknak okozhatnak bajt, veszedelmet. Közhelyesen ismert, amikor a családban bekövetkező minden bajért (halálesetért, válásért) a gyerek érzi felelősnek magát.

Lám, megint csak jót akart az átdolgozó, de ismét csak a pokol felé taszítgatja a szegény gyereket.

A végére hagytam azt az átdolgozást, amely már annyira borzasztó, hogy akár azt is hajlandó volnék elhinni, hogy viccnek szánták (pedig, sajnos, nem így van). Ennek az amúgy is rémes változatnak a végén senki sem hal meg, a farkas is megjavul, sőt azt is megfogadja, hogy ezután vegetáriánus lesz.
Mit mondjak? Ez már maga zöldség: de annyira rossz, hogy vegetáriánusoknak sem ajánlom.

Bárdos József