Tizennégy madár egy kalitkában

Weissenburg, a római kori romokról híres kisváros váróterme kicsi, túlméretezett nappalihoz hasonlít. A minden neszre kinyíló mozgásérzékelő ajtók miatt télen a fűtés ellenére is hideg van. Nincs pénztár, sokáig büfé sem volt. Az utasok többnyire szótlanul ülnek a három pad valamelyikén, a telefonjukat nézegetik, én meg őket, ez régi, rossz szokásom. Udvariatlanság fürkészni a kijelzőkbe feledkezett arcokat, iskolás vagy nyugdíjas korú németeket, migránsokat, gazdasági menekülteket, teljesen mindegy, ki honnan jött, itt most mindenki a Deutsche Bahn szerelvényeire vár.

Rollerrel vagyok, a roller emberi erővel hajtott jármű. Egy kormányból, egy fedélzetből és két kerékből áll. A fedélzeten van az egyik láb, a másikkal pedig hajtja magát az ember. Itt még a használt tárgyak mellé is adnak megsárgult lapokból álló használati utasítást.

Odahajtom magam a nemrég átadott büféhez, és kérek egy eszpresszót. Az eladónő értetlenül néz. „Hosszú kávét vagy cappuccinót?” – kérdezi rábeszélő hangon. „Nem, kicsi pohárba, egyetlen korty méregerős eszpresszót.” „Honnan jön?” „Magyarországról.”  Erre kiderül, hogy nem tudja, melyik gombot kell megnyomnia az automatán. „Egy hete nyitottunk – szabadkozik –, eddig még senki nem kért eszpresszót, hívom a kolléganőmet.” Hárman érkeznek, arcukon rémület, errefelé nem szeretnek kizökkenni a megszokott kerékvágásból, ilyenkor értetlenkednek, már én is áthajolok a pulton, immer mit der Ruhe, ismételgetem a mondatot, ami errefelé percenként elhangzik valahol, nyugalom van, már félig bent lógok a büfében, együtt találjuk ki, milyen parancsot kell megadni a Lira2 GV EL kávégépnek, és nem, nem duplát kérek.

Az összecsukható rollert, amit még valószínűleg Wim Ouboter tervezett, 1996-ban Svájcban, a Recycling Hofban vettem. Elmúltak a régi szép spermüllös idők, amikor az út mellé dobott tárgyakat némi csetepaté után ingyen el lehetett vinni, ma mindenkinek a saját költségén kell elszállítania a kidobásra ítélt kacatokat, „fizetünk, hogy megszabadulhassunk tőlük” – mesélte egyszer a német szomszédasszonyom. Ami még használható, azt később a Recycling Hof GmbH csarnokaiban értékesítik; ingyen nem adnak semmit, de lehet és én szoktam is alkudozni.

A fedélzet, amin a jobb lábam nyugszik, ütött-kopott, nem hiszem, hogy kedvem lesz átfesteni, imádom, jól gurul, ez a lényeg, de legközelebb nem hagyom otthon a rolleres kesztyűmet, a kezem rádermedt a repedezett markolatra.

Bolond idők, bolond április.

Fáj a derekam, le akarok ülni.

Két pad tele van, a harmadikon, a tőlem legtávolabb esőn csak két tinédzser terpeszkedik, kezükben telefon. Közelebb gurulok. Mellettük egy félig telt, XXL-es papírpohár, alján nedves cigarettacsikk. A pad alatt és előtt kiöntött cappuccino. Kicentizem, a fél fenekemet óvatosan ráhelyezem a pad szabad szélére, és úgy fordulok arccal a bejáratnak, hogy se a cipőm talpa, se a rollerem kereke ne érjen bele a földön úszó mocsokba.

Az állomás épülete előtt forgószél kavar lomha köröket a havas eső szálkás szövetébe. Van, aki állítja: a forgószelet a fogyatkozó számú levegőtündérek okozzák, és boldog az az ember, akit ilyen szelek kísérnek.  

Megszámolom. Kilencen ülünk a váróteremben.

Kis idő múlva nyílik az ajtó, és hajlott hátú öregember lép be. Egyik kezében hosszú nájlonszatyor, lábán félretaposott, koszos ortopéd cipő. A kabátja is molyrágta. Ha nem szólalna meg németül, azt hinném, valahol Magyarországon vagyok. Ázottkutya-szaga van.

– Sz-sz-szabad a he-hely? – dadogja.

– Szabad – mondom –, de koszos a padló, nem lehet megközelíteni.

– A ti-ti-tietek? – kérdezi az öreg német, a papírpohárra bökve.

A két tini egy pillanatra felnéz, szótlanul megrázzák a fejüket.

– Nem – mondom –, nem a mienk. Itt hagyta valaki. Csak kosz.

Tovább bambulok magam elé, most ez a feladat, le kell lassítanom az agyamat, nagyon nehéz, percekig nem gondolni semmire, még arra sem, hogy nem gondolhatsz semmire, de ennek a gyakorlatnak pontosan ez a lényege.

Az öreg német elcsoszog, tétován megáll a váróterem közepén. Áll, mint az esőben felejtett római kori oszlopok, kezéből az óriási nájlonszatyor lelóg a kőre, és sokáig nem történik semmi. A kő solnhofeni mészkő.  

Solnhofen itt van, mindössze 24 kilométerre Weissenburgtól, a bajor Fehérvártól. A solnhofeni mészkő a Föld legkeményebb és legtömörebb mészköve. Bányászata több mint négy évszázados múltra tekint vissza. A solnhofeni mészkövet sajátos, természetes felületi karakterisztika jellemzi. A kő hasított, érdes felületén éppen úgy megtalálhatóak a szervetlen üledékelemek, mint például a vas és a mangán, mint az egykor volt szerves élet fosszilis maradványai. Az öreg német árnyéka páfránynyomatot vet a mészkő hasított, érdes felületére. Ormótlan cipője félig eltakarja egy önmagába csavarodó nautilus rajzolatát.  

Csönd van. 

– Jöjjön, üljön le a helyemre! – harsan egy férfihang. – Én mégiscsak fiatalabb vagyok, mint maga, jobban bírom az álldogálást! Ha már a mai fiatalok a fülük botját sem mozgatják!

Az utolsó mondatot már szinte üvölti, de nem áll fel. Találkozik a pillantásunk, sem a két tini, sem a  padon ülő migráns „azülantok”, sem a két európai kinézetű nő nem néz fel a telefonokból. Ignorálni – ez a következő, amit itt sürgősen meg kell tanulnom, nem felemelni a tekintetet, úgy tenni, mintha nem létezne a környezet, mintha sem szín-, sem hanghatások nem érnének, úgy tenni, mintha a közös tér és az együtt várakozás, az együtt létezés nem tekert volna laza hálót a bokánk köré, ignorieren, ez nagyon fontos, leszokni a mimikáról, leszokni a gondolkodásról, ég a derekam, a fene vinné el ezt az időt.

Az ősz férfi metsző pillantásokkal méreget, szeretem, amikor két szempár egymásba fúródik, szeretem a két retina között feszülő láthatatlan, hártyavékony húrokat, ez a pasi a retinámon keresztül akar vágott sebet ejteni a lelkemen, de az én lelkemet hétcsatos páncél fedi, bármi is az, hogy lélek,  koronként változik a róla szóló leírás meg használati utasítás, ez a pasi azt hiszi, hogy én borítottam ki a tejeskávét, hogy az enyém ez a rohadt papírpohár, benne a félig szétmállott csikkel, mert az öltözékemről már nem, de a rolleremről lerí, hogy külföldi vagyok. Érzem, ahogy elpirulok, mikor növöm már ki, a puszta gondolattól, hogy a vád akár igaz is lehetne, szégyenkezni kezdek, lehajtom a fejem, a roller sárga kerekeit vizsgálom, imádom, gyors, nem zörög, valamikor nagyon szép lehetett.

Az öreg német hebegni kezd, nem értem, dialektusban beszél, dadog is, a kézmozdulatából olvasom ki, hogy nem, nem akarja elvenni más helyét, szó sem lehet róla.

Egy ideig megint csend van.

Az öreg német áll, álldogál. Toporog. Téblábol. 

A roller emberi erővel hajtott jármű. Egy kormányból, egy fedélzetből és két kerékből áll. A fedélzeten van az egyik láb, a másikkal pedig hajtja magát az ember akkor is, ha ettől még jobban fáj a dereka. A roller sárga kerekeihez nem fogok hozzányúlni, ez így szép, ahogy van, de a fedélzetre virágokat festek, kék alapra matyó rózsákat, vagy színes buborékokat, szeretem az ilyen giccses dolgokat, nem, a szappanbuborékok varázsát nem tudom visszaadni, esetleg pillangókat, bár az kegyetlenség lenne, az egészet lefestem egyszínűre, tűzpirosra vagy feketére, mintha láttam volna az előző bérlő itthagyott holmijai között zománcfestéket a pincében, a zaj most is lentről jön, a solnhofeni mészkövek irányából, vagy a kövek alól? Kövön aluli ütés.

– De hát mit csinál, ember? Ez nem a maga dolga! – kiáltok az öreg németre, aki hosszú percek óta, hangosan nyögdécselve, remegő lábakkal hajbókol előttem, mindjárt kibillen az egyensúlyából, és már a második papírzsebkendőjét mártja a földre öntött tejeskávéba.

A papírzsebkendőből csöpög a lé, barna, barna, mintha pirulni akarna, nem gondolkodni, a rímtelen mondatokba nem költészetet csempészni, az életet nem jelenetekre bontani, a jeleneteket nem kívülről szemlélni, a jeleneteket nem mértani ábrákká leegyszerűsített szimbólumokként kezelni.  Nem ülni. Következetesnek lenni. Részt venni. Részvételni. Felállni.

Ránézek a szemközti pad szúrós tekintetű, ősz férfijára. Most nem viszonozza a pillantásomat, pigmenthiányos bőrén enyhe pír.

Odagurulok a büféhez, sehol senki.

– Halló! – kiáltok be –, van itt valaki?!

Az eladónő előbújik egy sarokból.

– Adna egy vedret meg egy felmosót, kérem? Valaki kiöntötte a kávéját, nézze. 

Az eladónő áthajol, majdnem átesik a pulton, szótlanul bámulja a mocskot és az öreg németet, aki ott áll, bal kezében egy óriási nájlonszatyorral, jobb kezében az ártatlanul csöpögő papírzsebkendőkkel.

– Adna egy felmosót? – ismétlem meg a kérést.  

Az eladónő eltűnik, az öreg német utánatotyog, be a váróteremtől vastag, sötét üveggel elzárt kávézóba. Az eladónő és három kolléganője türelemre inti, udvariasan kitessékeli az öreg németet, megint eltűnnek, tanakodnak, majd újra megjelennek. Az egyik Hurricane Spin Mop forgófejes felmosó szettet cipel magával. Leteszi a vedret, és álmos mozdulatokkal törölni kezdi a padlót. A másik három figyeli.

– Ott – szól az egyik –, ott még nem elég tiszta.

  A nő szótlanul belemártja a vízbe, kicsavarja a forgófejet, töröl tovább, immer mit der Ruhe.
A kávétócsa alól a solnhofeni mészkőburkolaton előtűnik egy fésűszerű minta. Valaki a papírpoharat is bedobja a kukába.

 Az öreg német most már leül mellém. Az ölébe veszi a hatalmas nájlonszatyrot.

Egy ideig csönd van.

– Ho-ho-honnan jö-jöttél? – kérdezi.

– Aus Ungarn.

Az ősz férfi a szemközti padról rámmered. „Gute Arbeit”, szép munka, biccentek feléje. Kelletlenül visszabiccent.

– És ho-ho-hova mész? – folytatja az öreg német.

Erre van néhány hosszú, filozofikus válaszom, de mindet megtartom magamnak. Mondom röviden a város nevét, ahol lakom.

– Nür-nürnbergbe?

– Nem, a másik irányba. Egy állomással odébb.

Az öreg német hümmög, aztán hosszasan kotorászni kezd a szatyrában. Teljesen eltűnik a karja, mintha már nem is lenne, mintha megcsonkították, mintha tőből lemetszették volna neki. Nagysokára madárjátékokat húz elő, meg egy Trixie típusú madárlétrát. Csillogó szemmel, remegő kézzel tartja őket az orrom elé, ezt mind ma vette. Hatalmas kalitkája van otthon, a nappaliban. A madarai örülni fognak, „me-me-megérdemlik – suttogja –, o-olyan szépek.”  

– Énekesmadarak?

– Ma-ma-madarak – mosolyog az öreg német. – Tizennégy madár egy kalitkában.