Szívükből szóltam, ezt meg kellett írni – beszélgetés Bence Erikával

Rengeteg levelet kaptam különböző korú nőktől, akik olvasták a regényemet. Mindannyian azt mondták, hogy igen, így van, a szívükből szóltam és meg kellett ezt írni. De egy sem vállalta volna a helyemben. Volt, aki azt kérdezte, nem félek-e attól, hogy ha felnő a fiam, s elolvassa, sérül az anyaképe. Miért, kérdeztem? Mert kendőzetlen és durva. Pedig én nem hiszem. Csak őszinte. Majd kiderül, hogy az anyja nem szent? Hát ez engem nem zavar. Az is benne van, hogy mennyire szeretem.

– Az Irodalmi Jelen 2004-ben meghirdetett regénypályázatán különdíjat nyert. Azóta eltelt néhány év. Visszatekintve, rangosnak ítéli-e meg a versenyt? Milyen volt a mezőny?
– Az Irodalmi Jelen regénypályázatának “mezőnyébe” a díjazott munkákon kívül gyakorlatilag nem volt betekintésem; viszont el tudom képzelni, hogy a befutott kétszáznemtudomhány pályamunka – a pályázatok természetének megfelelően – a legváltozatosabb képet mutatta: az ordináré dilettantizmustól az értékes, jó regényig mindennemű és -értékű alkotás megtalálható volt közöttük. Ami szembetűnő és igaz: nem született remekmű, de még izgalmas, újszerű (nagy)regény sem. Ezért egy sem kerülhetett be a mai magyar próza első vonalába – ha van ilyen. S miért ne lenne. A tisztánlátás kedvéért: az én regényem sem érte el ezt a színvonalat. Húsz éve foglalkozom a kortárs magyar prózával (is): rendszeresen írok recenziókat és kritikákat. Azt gondolom, hogy kialakult bennem egyfajta érzék: messziről “kiszúrom” a legújabb prózatermésből a remeket, a váratlant, az egyedit. Ezért merem ezeket a dolgokat kijelenteni. Mikor lett volna súlya ennek a regénypályázatnak? Ha pl. Závada-, Darvasi-, Rakovszky-, Háy-, Grecsó-, Lovas-kvalitású prózaírók pályázták volna meg műveikkel a díjakat.

Irodalmi “pofozkodás” és tüskék

–  A különdíj, mennyiben befolyásolta írói pályája alakulását?
– A Családszótár előtt már volt egy szépprózai kötetem: az Ibolya utca. A címéből is látszik, ugyancsak családtörténet. A regény megjelenése után írtam még öt – általam esszénovellának nevezett – szöveget. Ebből négy megjelent. Egyet, mert különösen provokatív, kemény, nyers szöveg – visszavontam. Pedig már mindegy. A Családszótárt és minden más szövegemet azért írtam, mert úgy véltem, hogy azok, akik az életemben nagyon sokat jelentenek nekem, s ezért a legnagyobb konfliktusokat éltem/élem meg velük (egyik anyám, a másik a férjem!), majd megértik, hogy mit akarok.  Hát persze, hogy nem. Az irodalom nem így működik. Nem sikerült. Anyám az Ibolya utcát is csak felületesen volt hajlandó elolvasni – s azt mondta, nem igaz. A Családszótárt viszont nem érte meg: még azt sem tudta, hogy létezik. Három hónappal az eredményhirdetés előtt váratlanul meghalt. A férjem súlyos cukorbeteg volt, szövődményeként elveszítette a látását. Én olvastam föl neki a regényt. Istenemre mondom, kilencven százalékát a szövegnek becsülettel felolvastam, pedig akár sértőnek is mondható reá nézve. Nagyon sokan megkérdezték tőlem, nem félek-e, hogy elválik tőlem ezek után. Hát nem akart jobban elválni tőlem, mint a könyv megjelenése előtt... A zombori könyvbemutatóra nem jött el – ez volt az egyetlen reakciója. Egyszer azt mondta: azt írtam meg a regényben, hogy már mennyire nem szeretem... Szerintem nem azt írtam meg. Egyébként jól fogadta a dolgot: a maga módján még örült is neki. Jobban szerette volna, ha szépíró vagyok, s nem tanulmányíró. Viszont az én pályám inkább emígy fordult.  A Családszótár óta két tanulmánykötetem látott napvilágot és egy olvasókönyv az általános iskolások számára, megszereztem a tudomány doktora címet, előléptettek docenssé az egyetemen, társadalomtudományi folyóiratot szerkesztek. Azt hiszem, nincs több szépprózai szövegem. Igaz, az Ibolya utca végén is kijelentettem, hogy többet nem írok prózát. Ezt többen a szememre vetették. Azt szoktam válaszolni, nem is írtam: a Családszótár  “szótár”. De most már nincs is miért írnom. Idén meghalt a férjem is. Már nincs értelme irodalmilag “pofozkodni”. Az utolsó négy szöveg létezéséről egyébként sem tájékoztattam: láttam, hogy egyszerűen nincs értelme, mert nem azt olvassa, nem azt érti ki belőle, mint amit én szándok szerint leírtam. Persze tudom én, hogy az irodalmi alkotás “folyamatosan megtörténő esemény”, csak a befogadó által létezik, s jelentése általa nyer formát...
Rengeteg levelet kaptam különböző korú nőktől, akik olvasták a regényemet. Mindannyian azt mondták, hogy igen, így van, a szívükből szóltam és meg kellett ezt írni. De egy sem vállalta volna a helyemben. Volt, aki azt kérdezte, nem félek-e attól, hogy ha felnő a fiam, s elolvassa, sérül az anyaképe. Miért, kérdeztem? Mert kendőzetlen és durva. Pedig én nem hiszem. Csak őszinte. Majd kiderül, hogy az anyja nem szent? Hát ez engem nem zavar. Az is benne van, hogy mennyire szeretem.

– Hogyan látja, milyennek ítélte meg a kiírást a szakma? Irodalmi lapokban alig volt visszhangja?
– Én nem tudok róluk, s nem is érdekelnek azok a féltékenységek és tiltások, amelyek állítólag egyes szerkesztőségek, irodalmi műhelyek részéről megnyilvánult a regénypályázat iránt. Noha nem állíthatom, hogy nem tartoznék magam is szorosabban egyik-másik irodalmi műhelyhez: én ezen a pályázaton magánemberként vettem részt. Olyan észrevétlenül és gyorsan írtam meg a kisregényemet, hogy senki fel nem figyelt rá, még a családom sem vette észre, hogy én most valamiben ügyködöm. Igaz, hogy mindig is éjszakánként írok, s azt is be kell vallanom, hogy nem tartozom a nehezen alkotó írók közé. Szépprózát és értekezést is (ha persze ez utóbbihoz elvégeztem a szükséges kutatásokat) meglehetősen könnyen vetek papírra.
Hogy irodalmi lapokban nem volt visszhangja? A térségi, tehát a vajdasági médiák hírül adták az eseményt, tájékoztatták az olvasókat az általam elért eredményről. A most 75 éves (azért mondom, hogy látsszék, nem egy jelentéktelen lapocskáról van szó!) Híd folyóirat (az Irodalmi Jelen engedélyével) részletet közölt az akkor még nyomdában levő regényből, s azt első helyen hozta a szépprózai blokkban. A falu általános iskolája, ahol élek (és valamikor tanítottam), és a közeli város irodalmi színpada is rendezett nekem könyvbemutatót. Ez utóbbin, negyven fokos melegben, több mint százan vettek részt: ami azért kiemelkedő, mert Zombor a magyar anyanyelv és lakosság szempontjából szórványnak számít a Vajdaságban.
Fekete J. József egy hosszabb kritikát a Magyar Szó Kilátó című irodalmi magazinjában, kivonatos változatát az Irodalmi Jelenben tette közzé.
Idén megjelent egy, a felsőoktatásban használandó tankönyv (Hózsa Éva: A novella Vajdaságban), ahol az én idevágó szövegeimről is szó esik, még a Családszótárról is. Egy fiatal kutató a peremvidék novellairodalmáról írt értekezést: ebben is szentelt a szövegeimnek fejezetet.
Egy részlet fordításra került (szerb nyelvre) a Családszótárból, de tudtommal nem látott ezeddig napvilágot.
Nekem inkább az a véleményem, hogy az Irodalmi Jelen nem becsülte meg kellőképpen alkotóit. Legalábbis nem mindegyiket. Engem például nem. A díjátadáson egyetlen szerkesztő kivételével senki figyelemre nem méltatott. Amikor odamentem és megszólítottam a főszerkesztőt, úgy rázott le, mint egy koloncot. Pedig nem is vagyok bőbeszédű, és különösen unalmasnak sem hinném magamat.
Végül az Irodalmi Jelen részéről sok volt a díjak értékét kiemelő melldöngetés, s kevesebb szó esett az esztétikai kvalitásról és a mércék magasságáról. S ez eleve ellenszenvet szül.
A végül megjelent könyvem (nem bírom elhallgatni: rondasági versenyen – ami a borítóját illeti – messze verne minden mezőnyt!) fülszövegében azt olvasom, hogy egyik általam  (nőírókról  szóló könyvről) írt recenzió “hatalmas vihart kavart”. Mondtam is a férjemnek: alighanem, időkiesésem volt, vagy átaludtam a vitát, mert nem emlékszem rá...
A könyvheti sátornál úgy ültem egymagamban a könyvemmel, mint kit ott felejtettek. Nem a dedikációt tőlem várók hiányát éreztem lesújtónak: még volt is három. Igaz, hogy mindhárman közeli ismerőseim voltak. Ezt igazából tudtam: ugyan ki áhítozna Budapesten egy ismeretlen regényíró könyvére? Hanem megint a kiadó részéről megmutatkozó érdektelenség. Nem messze volt tőlem a hazai kiadóm sátra: rettentő irigyeltem a barátaimat, mert ugyan náluk sem tolongtak az olvasók, de legalább a kiadó igazgatója, szerkesztői, munkatársai ott voltak, beszélgettek a szerzőkkel. Vagyis vállalták őket és a könyveiket. Netán, még igyekeztek reklámot is csinálni nekik...

– Az elmondottakból az érződik ki, hogy hatalmas tövis kényelmetleníti lelkét az Irodalmi Jelennel szemben, amit úgy tűnik, eddig nem sikerült eltávolítania. Mint ahogy hatalmas tövisek sebzik családja részéről is, gondolok itt édesanyjára, apjára, férjére. Vannak más tövisek is?

– Én nem beszélnék tövisekről. Az Irodalmi Jelen eljárásaival szemben kifogásaim vannak, s ezt – mert alkalmam nyílt rá ebben az interjúban – nem hallgattam el, hanem elmondtam. Azt gondolom, ez    egyenes  eljárás volt a részemről; nem egy másik lapnak teregettem ki ezeket a dolgokat, hanem magának az Irodalmi Jelennek mondtam el.
Mielőtt egy szomorú, szenvelgő, netán depressziós kép alakulna ki rólam, ki kell jelentenem: nem tragikus a világszemléletem, nem vagyok szomorú: nincs depressziós tapasztalatom. Sőt, azt sem mondhatom, hogy elhibázottnak, vagy kudarcosnak érezném az életemet. Szakmai téren elég simán  ment minden: persze el kell mondjam, hogy ez rengeteg tanulást, munkát, kutatást jelentett és jelent  – de amit nem kényszerből teszünk, az nem nehéz, másrészt azt is gondolom, hogy elég jó a munkabírásom. Férjem egyszer-egyszer csodálkozva kérdezte, hogy birok ilyen korán, mondjuk hajnali négykor felkelni a gép mellé: a poénja a dolognak persze az volt, hogy nem keltem fel négykor, még le se feküdtem sokszor olyankor. Persze akkor jött a szövegelés, hogy ez így nem élet és megrendül az egészségem. Én meg, hogy bízza rám. Kutya bajom.

Amikor nővérem elolvasta a Családszótárt, azt mondta, “ez a mi történelmünk”

Legnehezebben tudom azt elmagyarázni, hogy nem volt rossz a családi, privát életem sem soha: mert a regényből első látszatra annak tűnik. A szüleim nagyon rendes emberek voltak, nagyon becsületesen neveltek és őszintén szerettek. Persze, hogy tévedtek. Megnyomorított bennünket lelkileg az a konvencionális gondolkodás, amelytől a szüleim nem tudtak szabadulni. Anyámban nem volt elég beleérzőkészség. “Szegény” nagyon jó asszony akart lenni: azt gondolta, hogy ha szorgalmas, becsületes, hűséges, megalázkodó lesz a férjével (apámmal) szemben, akkor valamiféle örök szerelem és megbecsülés övezi. Nem így lett persze: apám feltehetően mást várt. Egy attraktív, önálló, kezdeményező, intellektuálisan sokoldalú asszonyt szeretett volna maga mellett, aki a társa lehet. Ezt azért merem  így mondani, mert anyámtól sok mindent megtudtam, miről beszélgettek ők apám halála előtt. Mi, a gyerekek pedig soha nem tudtuk anyámnak megbocsátani, hogy nem mert bennünket, gyerekeket a férje, apa elé helyezni. Mi valamiféle cinkosságot, szövetséget, bizalmaskodást vártunk el tőle: megértést és védelmet, feltétlen ragaszkodást. Ha valamit elkövettünk, azt vártuk volna, hogy titokban tartja, vagy hogy egyedül oldjuk meg a dolgot. Ezzel szemben anyám – azzal akarta demonstrálni a hűségét, hogy rögvest “beárult” bennünket. Amiben az volt az érdekesség, hogy apám nem volt goromba ember, nem volt még túlságosan szigorú sem, egyáltalán nem tekintélyelvű: sokszor maga sem értette, hogy anyánk minek számol be neki banális, jelentéktelen dolgokról, pl. hogy eltörtem az új töltőtollamat (ez tényleg megtörtént, annyira vártam, hogy anyám nem mondja el, nem tudom mit jelentett ez számomra, hiszen nem kellett tartanom különösebb retorziótól; ahogy apám belépett a kapun, anyám sietett elmondani a dolgot: még most is emlékszem apám csodálkozó tekintetére: na és?), vagy valami más helytelen dolgot műveltünk.  Azért beszélek többes számban, mert a nővérem is benne van a képben.  Nem  író; gyári munkásként keresi a kenyerét: de nagyon-nagyon sokszor megfogalmazta ugyanezeket a dolgokat. Amikor elolvasta a Családszótárt, azt mondta, “ez a mi történelmünk”, s az utolsó szóig hiteles, amit leírtam. Eljött a könyv zombori bemutatójára –  egy másik városban lakik – s  szinte demonstratíve hirdette az igazamat. Azt gondolom, mi mindketten el mertük követni azt, amit anyánk nem: a személyes boldogságot és szerelmet másodrendűként kezeltük (illetve ő még most is) a gyerek iránti szeretet okán.
Van egy pesti rokonom, idős férfi, érdekes élettörténettel.  Kértem, hogy írja meg az önéletrajzát a folyóiratom számára. Azt mondta, nem követi el azt a kegyetlenséget, amit én elkövettem a szüleimmel szemben. Nem fogja megírni azt, hogy milyen műveletlenek, tájékozatlanok, döntésképtelenek, olykor ostobák voltak. Közben még mindig meséli a fájós történeteket, pedig elmúlt hetven.  Szóval erő kell és megfosztani a szenteket a sérthetetlenség glóriájától, vagy nem tudom mitől.
Azt is kérdezték sokan, ugyan mi bajom a szerelmemmel, a házasságommal. Hiszen nagyromantikus történet vagyunk: egy negyvenen túli férfi, aki otthagy mindent, családot is, mert beleszeret egy tizenkilenc éves lányba, s a lány, aki fejjel megy a falnak érte. Nem törődnek a konvenciókkal, sikerrel vesznek minden akadályt, házasság, karrier, gyerek – minden jó. Csak az a baj, hogy az idő mindent átminősít. S húsz évvel később már másként látjuk a dolgokat: elromlanak a dolgok, mindenről a fordítottja derül ki.

„Igen is el kellett volna számolni és elszámoltatni”

– Az a tény, hogy a Családszótárban kiírta magából a sebeket, a felszínre hozta őket, hozzásegítették-e a hegesedéshez? Vagy pont fordítva, azzal, hogy akiknek tulajdonképpen szánta ezt a regényt nem értették meg üzenetét, mélyebbre fúródtak a tövisek?

– Nehéz elhinni: nincsenek begyógyulatlan lelki sebeim. Nem egy szenvedéstörténet az életem. Az utolsó években már nem akartam, hogy más legyen az életünk, már nem akartam megváltoztatni, beláttam, hogy nem lehet. Egészen személyes, családi, sőt kisszerű dolgok voltak ezek: azért mondom el, hogy értsék. A férjem valamiféle kisebbrendűségi érzésben szenvedett: nehezen viselte el az öregséget, hogy már nem nagyon ismerik szakmai (fotográfus volt) körökben etc. „Én már csak a Bence Erika férje vagyok!” – ilyeneket mondott. Sokszor a szememre vetette, hogy már csak a sofőröm, mert „hordoztatom magamat” vele. Többnyire a szomszéd város vasútállomására vitt ki, amikor munkába indultam. Jó, mondtam, igazad van.  Megszereztem a vezetői jogosítványt.  Mindig azt mondta, az ő házában ő mondja meg...,  ha nem tetszik, pakoljak az ő házából...  Igazad van, mondtam neki. Vettem egy házat és pakoltam. Jött velem. Szóval ennyiről, ilyen konfliktusokról volt szó. Nem egy súlyos, tragikus életérzésről.
Amit viszont sajnálok, és már nem tudom megváltoztatni, hogy olyan igazából sohasem tisztáztunk le a férjemmel mindent, s most meg már vége. Szeretteink elvesztésének vannak bizonyára fokozatai. Én most épp dühös vagyok  rá (s ezt meg merem mondani), nem tehetek róla, s magamra is mérges vagyok. Hogy tudtam valamiféle látszatbékesség és -boldogság miatt a szőnyeg alá söpörni a dolgokat: igen is el kellett volna számolni és elszámoltatni. Hogy milyen volt és milyen voltam. Na és, hát üvöltöttünk volna, meg sértegettük volna egymást. De nem érezném magamat ilyen nevetségesen tehetetlennek.

– „…amikor megsértenek, elmegy a hangom” írja regényében. Ez érzékenységre, de frusztrációra is utal. A családszótári őszintesége, mely néhol (ahogyan azt egyik olvasója meg is jegyzi) durva, sértő ebből a kettős érzelemvilágból ered?

– Nem hiszem, hogy érzékeny lennék. Se nem frusztrált a szó klasszikus értelmében. Néha még azt is a fejemhez verték, hogy inkább hideg agy jellemez, s nem vagyok nőies gondolkodású. Persze ez a nőiesség a családanya-típus önfeláldozására vonatkozik. Hát olyan tényleg nem vagyok.

– Nem gondolja, hogy az Ön által kritizáltak is másképpen látták/látják Önt, mint amilyennek Ön látja saját magát? Az igazságnak sok arca lehet.

Pesti rokonom a szememre vetette, hogy nem objektív a hangom: nem mutatom meg a regényemben a férjem igazát. Hogy ő mit gondol rólam. Hát egyrészt, a regényem erősen lírai. Mióta várjuk el a lirikustól, hogy kimért, objektív legyen, hogy oknyomozást folytasson. Másrészt, mondtam akkor, mondja el a férjem maga, hogy mit gondol rólam. S nehogy azt gondolja valaki, hogy magamat valamiféle tökéletesség álarcában látom. A férjem szememre vetett dolgokat, kifogásolt viselkedésmódokat: ezek közül nagyon sok mindent vállaltam és vállalok is. Miért ne lennék hülye bizonyos dolgokban? Hogyne követtem volna el nagy marhaságokat életemben. Persze, hogy elviselhetetlen vagyok bizonyos dolgokban. A férjemet (és sokszor másokat is) nem ez bosszantotta, hanem épp az, hogy vállaltam (és vállalom) a dolgokat: „ne viselj el”, mondtam neki magyarázkodás, kifogáskeresés helyett. Ki mondja, hogy engem úgy kell szeretni, amilyen vagyok? Csak azt nem tudtam elviselni, hogy szinte erővel akartak megváltoztatni. Nyilván mindannyian kialakítunk magunkban szeretteinkről egyfajta idealizált képet. S azt szeretnénk, ha a másik megfelelne mindenben a mi elképzeléseinknek. A férjem pl. rám a jámborság és a szerénység álarcát szerette volna akasztani: az előbbit különösen utáltam. Volt neki valamiféle idealizált nőképe, amit családja nőtagjairól hirdetett, holott korántsem volt igaz.  Nagyon szerette hangoztatni, hogy mi nem vagyunk anyagias emberek, nem érdekelnek bennünket a jó kocsik, a pénz stb. S ezt mindig társaságban, többes számot alkalmazva mondta. Aztán megelégeltem, s felszólítottam, hogy a maga nevében beszéljen; engem érdekelnek a drága külföldi autók, nem mindegy, hogy milyen körülmények között élek. Érdekel az euró árfolyama stb. Nem vagyok se szerény, se jámbor. S ha ezért elítélnek, hadd ítéljenek el!

„Dühös vagyok. De sem szomorú, sem szenvedő”

S nehogy azt gondolja valaki, hogy én nem értem és értettem meg, miért olyan anyám pl. amilyen, hogy én képtelen voltam megérteni az ő frusztrációit, sérelmeit. A regényemben is sokat boncolgatom ezeket a kérdéseket , és azóta írtam is rövidebb szöveget arról, hogy mennyire sajnálom pl. hogy nem mondtam meg neki, hogy „értelek én téged, anya”. De azt vártam, hogy csak egy kicsit tanúsítson irántam is valamiféle megértést. Hogy legalább egy kicsit elnyertem – ki kell mondanom! – az elismerését. Ha egyszer mondta volna, hogy jó van, büszke vagyok rád, okos vagy! Vagy valami hasonlót. Korosztályomban, akikkel együtt jártam abba a bizonyos falusi iskolába, nincs nálam képzettebb ember; anyám nem győzte sorolni, hogy velem ellentétben másoknak milyen jól sikerült az életük, hogy milyen sikeresek etc.

Megint úgy tűnhet, hogy mindezek sebek, fájdalmak, amit még most, egy interjú keretében is csak mondok, mondok. Annyi talán igaz, hogy dühös vagyok. De sem szomorú, sem szenvedő.
Bosszantanak bizonyos szerepek, aminek most is eleget kellene tennem. Itt van pl. a bánatos özvegy szerepe. Igen, persze. Sokkal jobb lenne, ha tovább élhetett volna a férjem. A kisfiammal különösen együttérzek – hiszen ő a szerető apára emlékezik. Neki ez az apa nagyon hiányzik. Szerencsére sikerült úgy felkészíteni a dologra, hogy súlyosabb lelki megrázkódtatás nélkül fogadja el a megváltoztathatatlant. De nem mondom, hogy – miként annyit hallottam már a hasonló helyzetben levőktől – vége az életemnek, nem birom elviselni a férjem hiányát. Nincs vége az életemnek, s el birom viselni a hiányát. Nem üvöltöztem a fájdalomtól, amikor meghalt, és nem jajgattam a temetésén. Nem költök róla legendákat, hogy milyen csodálatos ember volt. Természetesen nem volt gonosztevő, nem volt rossz, de különösen önzetlen vagy önfeláldozó sem. A jó és a rossz kevercse – mint mindenki. Csak különböző arányban. Sőt – ki merem mondani! –, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy elment, mert a Végzet, a Sors, az Isten megkegyelmezett neki: nem kellett hosszan, szenvedve, remény nélkül, elborult elmével, egyfajta lét alatti létben tengetnie tovább az életét, amit senki nem kíván sem magának, sem másoknak.

Biztos, hogy magam is idealizálom önmagamat. Tudom, hogy fölnő a fiam, s majd a képembe vágja, miket csináltam, vétettem, követtem el ellene, hogy mikor törtem össze a kis lelkét és nem vettem észre. Sejtem, hogy olyanokat mond majd, hogy sokat várt rám, mert dolgoztam, a karrieremet építgettem, őt pedig sokszor nagynénikre, barátokra, dadákra, gyerekfelvigyázókra bíztam... Remélem, lesz annyi erőm, hogy ne magyarázkodjak, ne akarjam meggyőzni, hogy miért van nekem igazam. Remélem, ki birom majd mondani, hogy igen fiam, igazad van, ebben tényleg szar voltam, önző voltam, rossz voltam... De remélem azt is, hogy  sok dolgot  a javamra is tud majd írni...

„Ne szeress inkább, ha a szeretet nevében “ütöd agyon” a másik önbecsülését”

– „Nehéz volt ezt a szöveget papírra vetni, mert úgy szól minden családról, hogy egyről sem szól, s úgy szól csak egy családról, az enyémről, hogy mindegyikről szól” – írja regénye utószavában. Nem gondolja, hogy a „mindegyikről szól” enyhe túlzás? Az emberek nem egyformán élik meg a dolgokat, így a családi életet, az abortuszt, a születést és a szerelmet sem. Nagyon monoton, szürke, egyhangú és lehangoló lenne a világ, ha mindegyikről szólna.

– Azt hiszem, ezt a gondolatomat félreértette. Ezek inkább regénypoétikai dolgok: a fikció erejéről szólnak. S még véletlenül sem arról, hogy mindenki egyforma – mert az sületlenség.
 
– „Nehéz dolgok voltak ezek, mert úgy tűnik, hogy aki ilyeneket ír le, az nem szeret. Amiről e szótárban értekezem az én életem. Akikről beszélek benne a szeretteim. Mindegyiküket nagyon szeretem. Még ha utálom is. Az utálva szeretés igazsága” – állítja szintén az utószóban. Számomra inkább úgy tűnik, hogy Ön nagyon vágyik arra, hogy szeretet kapjon, nem utálva szeretést, hanem olyat, amelyben feloldódjon. Ezért kérem, fogalmazza meg, mit is jelent az Ön számára pontosan a szeretet. Nem a „szerelem = szerelmes”, amit regényében meghatározott, hanem a szeretet. Mi az, ami belefér, mi az, amit elvár tőle?

– Hát nagyon jó volna, ha azt ilyen könnyen meg lehetne határozni: szeretet. Nem tudom, csak beszélni tudok róla, meg lehetőségeket vizsgálni. Áttételes dolgokat kifejezni.  Csak elképzeléseim vannak. Egyébként sok illúzióm nincs róla.
Mindannyian vágyunk valamire. A férjem – akiről annyi rosszat írtam és mondtam – azt mondta, szeret, s ezt még élete utolsó napjaiban is mondta. S én hiszem is, hogy szeretett. De nem minden szeretet jó a másiknak. Amikor már nagyon beteg volt, akkor nem mondtam neki ilyeneket. De korábban igen. Hát ne szeress inkább, ha a szeretet nevében “ütöd agyon” a másik önbecsülését és integritását!

„Nekem kell fizetnem, ha meg akarom jelentetni a könyvem”

–  A díjért 1666 dollárt kapott, akkori átváltási értéke körülbelül 300.000 forintot volt. Érdemes volt ennyiért eladnia a kéziratot?
–  Alighanem több volt mint 300 ezer. A bajai OTP-ben váltották be a csekket – hosszas, Pestre történő telefonálgatások után történhetett ez meg. Mondták is, hogy elnézést kérnek, de ez egy nagyobb összeg, s mindent le kellett ellenőrizniük. Erre én: mi lett volna, ha a 20 ezer dolláros csekkel jövök? Elég értetlenül nézett rám a hivatalnoknő és megkérdezte, hogy dolgozik-e a falumbeli cukrász, mert ő ismeri, Bajára is szokott süteményt hozni... Gondolom, bolondnak tartott.
Ami az összeget illeti: eddig csak tankönyvért kaptam – ha átszámolom – 300 ezer forintnál több tiszteletdíjat. A legutolsó tanulmánykötetemért – megint átszámolva – kb. 50 ezer forintnak megfelelő dinárt kaptam. Van egy megjelenés előtt álló kéziratom egyik budapesti kiadónál: nem kapott elegendőnek látszó támogatást, direkt felszólítottak, hogy szerezzek egy kis pénzt valamelyik vajdasági intézménytől, de akár egy magániparostól. Írtam két levelet, mindkettőre kedves, udvarias elutasítás érkezett. S mindkettőről tudom, hogy igaz: nincs pénzük. Na most még nem kérdeztem meg egy albán (itt siptárnak nevezik őket) péket sem, hátha érdeklődik valamelyikük a vajdasági magyar történelmi regény iránt... Lehet, tényleg előbb találnék közöttük, vagy a szerbek között támogatót, mint anyaországomban. De nem keresek. Ne jelenjen meg a könyvem! Ez lenne – ha a tankönyveket is beleszámolom – a tizenegyedik önálló kötetem. Nem pusztulok bele, ha nem. Azért meséltem ezt el, hogy látsszék, én most már a tiszteletdíjat illetően oda jutottam: nekem kell fizetnem, ha meg akarom jelentetni a könyvem.
Amit nehezményeztem, s írtam is a főszerkesztőnek (nem kaptam választ!): miért is nem járt nekem és a többieknek a lapban megjelent részletekért és a könyvért magáért tiszteletdíj?* Az égadta világon semmilyen szerződésben nem rögzítettük, hogy a díj mellett nem jár honorárium. Nyertem én már más – igaz, kisebb díjazású – pályázaton díjat; nem ez volt az eljárás.

A legjobb kapta az első díjat

– Az eredményhirdetés óta elolvasta-e a díjazottak regényeit. Véleménye szerint, igazságos döntés született?
– Igen, nagyrészt elolvastam őket.  Igazságos volt a döntés. A legjobb kapta az első díjat. Persze a poén az volna, ha az derülne ki, hogy én számítottam az első díjra, s igazságtalanságnak tartom a döntést. Naná, hogy számítottam az első díjra: soha nem tagadtam, hogy azért ültem le egyetemi oktatóként, kritikusként regényt írni, mert kellett volna a 20 ezer dollár. Azt tudtam, hogy biztos benne leszek a legjobbak csoportjában. (Tudom, hogy működik a regény, doktori disszertációt írtam belőle; azt is meg tudom ítélni, milyen egy jobb regény. Ezért voltam biztos magamban.) Mivel a különdíjasok közül az utolsónak szólítottak, egy pillanatban eltévesztettem a visszafele számolást, majdnem azt hittem, hogy ez már a harmadik díj. Jobbat kellett volna írnom. Ez volt a kommentárom.
 

BENCE Erika tanár, könyvtáros. Tanulmányai általános iskola Bezdán, középiskola Bezdán (1982–1983), Zombor (1983–1984). Szakirányú középiskola, kulturológia szak, Szabadka (1984–1986). Újvidéki Egyetem (1986–1991). Magiszteri fokozat, Újvidék (1998). Az irodalomtudományok magisztere. Érdeklődési köre: irodalomtörténet, kritika. Tanított a zombori műszaki szakközépiskolában (1992), a kupuszinai általános iskolában (1993) tanár, majd 1994-től az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén tanársegéd, ma docens. Szervezeti tagság: a Nemzetközi Filológiai Társaság, a Nemzetközi Szemiotikai Társaság, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a JMMT és a VMTT tagja. Díj: Üzenet-díj. Eddigi kötetei (Könyvkereskedés, 1997, Szemközt a művel, 1999. Tanulmányok, esszék, kritikák) Szabadkán jelentek meg, nagyon sok tanulmánya látott napvilágot különböző magyarországi és vajdasági folyóiratokban.

* A jogi félreértések elkerülése végett a pályázónak a pályázathoz mellékelnie kellett – kizáró feltételként – egy típusnyilatkozatot is, amelyben 8 évre átengedte a kiadás jogát a pályázat kiírójának. Ezt a nyilatkozatot Bence Erika is aláírta.

Kapcsolódó: „Boldognak lenni annyi, mint tévedésbe esni” <http://irodalmijelen.hu/?q=node/3204&gt;