Diurnus naplójegyzete: Tettamanti

Hamar elterjedt, hogy T.B. bizony ugyanaz, akinek József Attila a versét dedikálta. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy úgy nézzünk fel rá, mintha ő írta volna a Halotti beszédet. Ámde a dedikációtól függetlenül is megérdemelte teljes odaadásunkat, okos tanár volt. Vizsgáztam nála, négyszemközti szóbeli volt, s valaminek kapcsán ezeket mondta:

„Mert tulajdonképpen minden ember saját emlékeinek summája. Nem gépies összeadottsága, de szintézise, asszimilálása, rostálása, kritikai feldolgozása is az élményeinek. Az ember nem több, mint örökölt tulajdonságai, adottságai - s az élményei. Persze élmény lehet a szorzótábla, egy könyv, tanulmány, randevú, naplemente – a fontos az, hogy ne múljék el nyomtalanul. Mert soha nem hat ránk semmi még egyszer pontosan ugyanúgy. Nem esik ránk ugyanolyan szögben a napfény, amikor másodszor olvassuk el a verset, nincs ugyanolyan illat, hangulat, buzgalom soha - az élet tehát: folyamat – és a végeredménye mi vagyunk. Mit tanulunk meg? Magunkat. Aki okosan tanul, az remekül működteti az életét, az eszét, a képzeletét, megtanul örülni, kételkedni, adni… S az nem felejti el könnyen önmagát. Na menjünk tovább Pestalozziról és Comeniusról volt szó, azt hiszem…”

Őszintén szólva nekem nem sikerült úgy megtanulnom és megtanítanom magam, ahogy ezek után illett volna. És természetesen úgy adtam most vissza szavait, ahogy azok az azóta eltelt megannyi  év alatt átalakultak bennem. És mindig fölidéződnek, amikor unokaöccse, a vele azonos nevű volt kollégám, a nemrégiben is szép nemzetközi díjat nyert grafikus, Tettamanti Béla rajzait bámulom. A professzor úr, Attila gyámolítója, a grafikus nagyapjának volt az öccse.