Nem fűzhettem tovább gondolataimat, kizökkentett egy csilingelő hang, felültem a villamosra, s a tömegszagban ellanyhultam.
Amikor úgy pár hét múlva, kezembe került ama háromból egy, olvastam, míg az arcomra ráesett. Aztán ismét, és újból elölről, és minden vesszőnél újra és újra, a szavakon átbucskázva, visszamászva, míg derengeni kezdett végül, micsoda veszteség nekünk, hogy ez az elme is egyre vénül.

Önkéntelenül

Mikor megláttam, vállaim közé húztam a nyakam, szerettem volna fokozatosan magamba hullni, mint a műanyagkarikákból összerakott praktikus kempingpohár, hogy mire odaér hozzám, ne lásson csak egy dobozkát a földön, és legfeljebb rúgjon belém, de semmiképp se álljon meg. Nem volt szerencsém. Belémbotlott. Csak úgy sugárzott a békamosoly vizenyős sárgás arcáról, s bár én kellőképpen sietőssé váltam, két nyákos köhögési ingere között, szaggatott, füstszagú mondatokban vartyogta el, hogy három könyvet ír éppen, hol volt, hová tart – mintha ez lenne a nap nagy momentuma, s örülnöm kellene, hogy részesévé váltam. Lelkes volt és gondtalan, pedig a minap még hullafehéren ugatta a sétatéri szökőkutat, a nap sem tudta, melyiken vakítson jobban. Nem is olyan rég még mesterségesen vonták ki belőle az alkoholt…
És felvillant bennem, miért is tökölök itt most? Szemközt állok egy elhasználódott matuzsálemmel, egy oldalra görbült, szinte púpos, koldusformájú istencsapással, s amint ez kellőképpen tudatosult bennem, észrevettem, a vasalthajú, tarka-szoknyás lányok és nyakkendős kitudjakik fintorogva kerülnek ki. Nem akartam rögtön kegyetlen lenni, vártam még egy perctöredéket, aztán kimérten elbúcsúztam tőle. Visszapillantva láttam, gusztustalanul fénylik izzadó koponyája.
Eszembe jutottak régi lányok, kacérkodások, a pofok, amiket lekent, ha úgy adódott, sztorik, hírhedt nevek, prodvinalkós estek. Hányszor kínálta fel atyai gondoskodását mentőövként erényövekért, mikor még mocorgott benne a szakrális here, és ajánlatát hányszor fogadták el. Pedig tudták jól, visszataszító és nevetséges egy gőzgép erejét nyögve-búgva utánzó löttyedtkorú férfi, kerreg, teker, kínlódik feszülő ínnal s nyúló hájjal, meghajtva, mit lehet mindent, azért, a valóságot egy röpke pillanatig letorkoló, görcsberándulva is lagymatag bizonyosságért, hogy képes még teljes hévvel beindulni, ha rázkódva fojlik, döglik is be, akkor is, és csak azért is...
Nem fűzhettem tovább gondolataimat, kizökkentett egy csilingelő hang, felültem a villamosra, s a tömegszagban ellanyhultam.
Amikor úgy pár hét múlva, kezembe került ama háromból egy, olvastam, míg az arcomra ráesett. Aztán ismét, és újból elölről, és minden vesszőnél újra és újra, a szavakon átbucskázva, visszamászva, míg derengeni kezdett végül, micsoda veszteség nekünk, hogy ez az elme is egyre vénül.
Azután már én kerestem, az úton én vezettem, s csodálkoztam, hát mégis lehet, hogy vibráló neontereken egy áporodott aggot kísérgessek. Kérdezte ő is, miért? Miért, és főképp, meddig?
Nem tartott sokáig.
Utoljára, legvégsőket nyögve, kínzó haláltusában kérdezte ismét meg. Különös, vaskos tekintete széttaposta arcomon az önkéntelen jóságos ábrázatot, magam is csak néztem, milyen könnyen nyomódott széjjel, s kimondtam rajtakapottan, nem szépítve:
– azért, mert sokan fognak irigyelni ezért.
Milyen pompás, milyen imponáló, milyen alpári. Elfordította megtört, fáradt tekintetét.
Ember volt, ő is már csak egy kincse-hullatott dísztelen ember volt. Nem kívánt sokat. Csak épp hallani, hallani, amint azt, aszott asszonya mondaná, hogy fontos tudott lenni még egyszer, csupán csak úgy tiszta, húsvér állapotában, kacskaringós szillogizmusai híján, elmés fejtegetésektől mentesen – a bogos kezei, csontos, érdes arca, még egyszer utoljára… Legeslegutoljára...
És már tudtam, kicifrázott, szánalmas kangörcseibe is több őszinteség szorult, mint a kabátján végigsimító egyetlen baráti kézmozdulatomban.
Az a tekintet, az az állatian behatolni tudó, örökké felfalni, kiaknázni tudó, sütni és elégni is tudó tekintet, itt él most is beledöfve szemeimbe. Itt feszül, és nem hagy annyi rést sem, hogy kilessek mellette, lássam végre, hol kezdődöm, és meddig tart az utolsó porcikám, ami még igaz –, és megértsem, hol fejeződött be ő, és mi is az, ami belőle itt maradt…